0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 28.

A termőföld védelme és a hozam

Az intenzíven művelt mezőgazdasági termőföldterület az elmúlt száz évben folyamatosan csökkent hazánkban. Bár „maradék” talajkészletünk adottságai kedvezőek, jelentős részüknek az is sajátossága, hogy rendszeresen és módszeresen javítani kellene őket.

Az elvont, védett, leromlott, gondozatlan, extenzív kategóriába tartozó területek földhasználatával kapcsolatos jogszabályok egy része pedig felülvizsgálatra és módosításra szorul. A második háború után, körülbelül 1980-ig több mint 600 ezer hektárral csökkent az ország termőföldterülete, és ez a folyamat nemcsak a rendszerváltozásig tartott, hanem azóta is folytatódik. Időközben körülbelül ugyanennyivel nőttek a védett vagy extenzív kategóriába tartozó mezőgazdasági területek, főként a rétek és a legelők is.

Rekviem a megszűnt és művelés alól kivont területekért

Ez a termelőterület-csökkenés körülbelül három átlagos adottságú megyénk szántóterületének felel meg. Maradék termőföldjeink természetes termőképessége is folyamatosan gyengült, a szerves és mésztrágyázás egyre gyakoribb és egyre nagyobb területen való elmaradása, a vegyszerek (műtrágyák, gyomirtó szerek, permetezőszerek) nagy tömegben való használatának következményeképpen.

Bár maradék talajkészleteink genetikai adottságai kedvezőek, sajátosságuk az is, hogy közel fele részük eleve javításra szorul, főként a különböző mértékben savanyú és szikes talajaink.

Mezőgazdasági területeink közel egyharmadát különböző címeken (védett, Natura 2000, ökológiai folyosó) elvonták. E területek rendeltetésszerű földhasználata ellehetetlenült, ami az ott élő mezőgazdaságból élő társadalmunknak megélhetési konfliktusokat okoz.

A talajjavítás múltja, helyzete és remélt jövője

Jó néhány magyar talajkutató, talajtérképező vizsgálati eredményei, valamint Sigmond Elek és Treiz Péter munkássága alapján hozta létre 1925-ben az Állandó Központi Talajjavító Bizottságot a Földművelésügyi Minisztérium, amely a talajjavításban érdekelt magyar gazdatársadalmat is magába foglalta. A minisztérium a bizottság kezdeményezésére 1928-ban indította el a szervezett szikjavítást. Ezzel kezdődött meg hazánkban a mindig állami támogatással történő talajjavítás, ami kisebb megszakításokkal 1945-ig folyamatos volt.

A javítások főként a dunántúli és az északkeleti megyék savanyú talajú szántóföldjeire irányultak, de rétekre, legelőkre is kiterjedtek.

(A rét, legelő művelési ágú területek állapota – kezelése, művelése – 1945 előtt lényegesen jobb volt.)

Ezekben az években, 1928–1933 között körülbelül 30 ezer kataszteri hold (kh) savanyú talajt javítottak meg. Jelentős volt a szikesek javítása is, 1928–1933 között 7 ezer kh-t javítottak meszezéssel, 1938–1944 között pedig 1792 kh-t digózással (meszes-márgás altalajterítéssel) és 57 kh-t mészporozással.

1945 után a talajjavítások feladat- és tevékenységi köre szakágazattá fejlődött; kutató, tervező intézmények, laboratóriumok, kivitelező vállalatok szervezete végezte a komplex meliorációt (a „melioráció” fogalma nemcsak a fizikai-kémiai talajjavítást foglalja magába, hanem a mezőgazdasági célú víz- és területrendezést és az öntözést is), és meliorációs felsőoktatási intézménnyel, tanszékekkel képezték a tevékenységhez szükséges szakembereket.

A szakágazat a rendszerváltozás, a termőföld-privatizáció idő­­szakában fokozatosan leépült, azóta a talajjavítás feladatai szünetelnek.

A melioráció minden országban 50–70–100 százalékos állami támogatással, hosszú lejáratú hitelekkel, központi szakmai irányítással vagy felügyelettel, szervezetten történik. Mindez a magyar agráriumban jelenleg nem létezik.

A savanyú talajok intenzív műtrágyázása, a kilugozódás és a növények által való kivonás miatt a kalciumveszteség körülbelül évi 500–800 kilogramm hektáronként. Emiatt tovább csökken a talaj kémhatása, már nagyobb műtrágyadózisokkal sem lehet kellő termésnövekedést elérni. A közepesen és erősen savanyú területek nagysága 10–30 százalékkal nőtt. A savanyú talajú, javításra szoruló körülbelül 2 millió hektárból 800 ezer hektár nagyobb dózisú szerkezetjavításra szorul, a többi területen pedig 2–3 tonna/ha mész­trágya rendszeres használatával lehetne javítani a pH-egyensúlyt.

Évente 200 ezer hektár javítása már eredményeket hozhatna

Azzal lehetne számottevő eredményt elérni, ha több mint negyedszázados szünetelés után évi 200 ezer hektár savanyú talajt meszeznénk, nagy részét mésztrágyázással, kisebb részét a talaj szerkezetét is javító, nagyobb dózisú mészpótlással.

A szikes talajokon el kellene kezdeni részben a meszezést, részben a lignites gipszanhidriddel való kémiai talajjavítást.

Az említett feltételek hiányában viszont minderre jelenleg nincs hajlandóság. A szikes területekből kb. 500 ezer hektárt lehetne gazdaságosan javítani. Sajnálatos módon, a belvízjárta területeken és a magas vezetésű öntözőcsatornák környezetében már mintegy 400 ezer hektáron a másodlagos szikesedés tünetei mutatkoznak.

Mintegy 0,5 millió hektár homokterületből már 90 ezer hektáron javították a talajt ültetvények (szőlő, gyümölcsös, fásított terület) telepítése miatt. Ezt folytatni kellene akár a „legsivárabb” homokterületeken is, a művelésből történő kivonás helyett.

A javításra szoruló talajok elterjedését, térképezését, talajtechnológiai adottságait (alapadatait) tartalmazza az egész ország mezőgazdasági területére kiterjedő Talajjavítási Útmutató (Mezőgazdasági Kiadó, 1984). A talajjavítás módszereit és javítóanyagait a Földhasználat című kézikönyvben találjuk (Dialóg Campus Kiadó, 2006).

Az elmúlt évtizedekben a belvízzel elöntött és a pangóvizes területek kiterjedése átlagosan körülbelül 130–200 ezer hektár volt, ami ugyancsak fontos meliorációs feladatokat jelent.

Az öntözés fejlesztése már folyamatban van, azonban a mezőgazdasági célú vízrendezést a belvizes és a pangóvizes területekre is ki kellene terjeszteni, hogy ezáltal a talajok vízborítását, víz miatti szerkezetromlását megakadályozzuk.

Az eróziótól veszélyeztetett terület nagysága körülbelül 2,3 millió hektár, és mintegy 0,5 millió hektáron kellene elősegíteni a védekezést ellene. Nem nélkülözhető a komplex szemlélet, például a víz- és területrendezési tervekben a talajtani szemléletnek is minden területen érvényesülnie kellene.

Az agrárkormányzat bejelentése szerint a következendő időszakban több mint 7 ezer milliárd forint jut az agrárium és a vidék fejlesztésére.

Ez kedvező lehetőség arra is, hogy az Agrárminisztérium kidolgozza a meliorációs feladatok tovább nem halogatható folytatásának feltétel- és feladatrendszerét.

Az agrár-felsőoktatás megújulása (a gödöllői, gyöngyösi, budai, kaposvári, keszthelyi egyetemi campusok, új nevükön a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem) pedig lehetőséget kínál a meliorációs feladatokhoz szükséges legkiválóbb szakemberek képzésére.

Ha három évtizedes szüneteltetés után ilyen kedvező finanszírozási, továbbképzési és fejlesztési lehetőségek mellett sem kezdődnek újra a meliorációs feladatok, termőföldjeink termőképessége még jobban leromlik, és tovább csökken majd a területük is.

Ellentmondások

A legtriviálisabb példa erre a szerves vagy tőzeges talajok rendeltetésszerű földhasználatát ellehetetlenítő, a rendszerváltás után koordinálatlanul kiadott törvény (a természet védelméről szóló 1996. évi LIII. törvény) lápokra vonatkozó része.

Ezeket a talajokat az eredetükkel, a képződésükkel összefüggésben „láptalajok”-nak hívja a nevezéktan.

A szóösszetételben a „láp” csak a talajok genetikai eredetére utal! A törvény elhibázott része összekeveri a láp, a láptalaj, a mocsár, a fertő fogalmakat, és ex lege kitiltja, ellehetetleníti a talajok rendeltetésszerű földhasználatait: az erdőhasználatot, a gyephasználatot és a tőzegkitermelést.

A valóság az, hogy ezeken a területeken, az egykori „lápvidékeken” (Hanság, sárrétek, Nagy-berek, Rétköz, Bodrogköz stb., összesen 14 lápvidéken) már több száz éve nincsenek lápok! Ellenkezőleg: a tőzegfogyás, a negatív szervesanyag-mérleg, a genetikai átalakulás, a talajképződés folyamata vált uralkodóvá. Rendezetlen vízviszonyaik miatt „magas-kórós gyomtengereikben” vízbőség idején megjelenik néha a valamikori, 60 növényből álló lápi társulások egy-két egyede – száraz periódusokban meg eltűnnek.

Fatális tévedés ezt és a talajban különböző mélységben levő vizet és a tőzeget lápnak nevezni!

A törvényalkotók nem voltak tudatában, hogy a háború utáni első védett természeti területek az ott korábban kitermelt tőzeg helyén jöhettek létre, például a Hanságban, a Fejér megyei Sárréten, a Turjánokban stb.

Alapvetően téves az a hazai természetvédelmi szemlélet (és összefügg a törvény hibás részeivel), amely szerint a tőzegkitermelés lápot szüntet meg. Nem! Éppen ellenkezőleg: természeti értékeket, állandóan vizes élőhelyeket, a lápok – a lápi vegetáció és fauna – újraképződését, az egykori lápvidékek jellemző karakterét, a lápképződés átmentését hozza létre!

A Magyarországon levő Kárpát-medencei tőzegek a hely és a klíma miatt sajátos és értékes tőzegnyersanyagot (hungarikumot) képeznek, mert különlegesen dúsak huminanyagokban (huminsavban, fulvósavban, szapropelekben), amitől a lehető legalkalmasabbak humán- és állatgyógyászati termékek előállítására.

Egyes állatcsoportok tartásában (szarvasmarha, sertés, juh, pulyka stb.) a nagy tömegben gyártott és forgalmazott tőzeg-alapanyagú takarmánypremixek már csaknem nélkülözhetetlennek számítanak,

nagymértékben hozzájárulnak az állatok immunitásához, higiéniájához, súlygyarapodásához stb.

Az ökológiai folyosókra vonatkozó törvény (2018. évi CXXXIX. törvény) további ellentmondásokat okoz a tőzeg rendeltetésszerű hasznosításának és a természetvédelmi célú földhasználat ellehetetlenítésével. Valamennyi tőzegtalajunk (és így tőzeglelőhelyünk) ezekben a folyosókban, alluviális területeken található, ahol a kitermelés nemcsak a nyersanyagvagyon hasznosítását és a sok irányú (környezetvédelmi, kommunális, kertészeti, humán- és állatgyógyászati) hasznosítást tenné lehetővé, hanem az ökológiai folyosókra vonatkozó törvény célját is szolgálná: a vizes élőhelyek létrehozásának egyedüli módja a kitermelés; tehát a kitermelés visszaállítja az eredeti tájkaraktert, és lehetővé teszi a lápok újraképződését!

Következmények

Megállapítható, hogy ezekben a folyosókban a tőzegkitermelésnek köszönhetően újraképződnek a fehér tündérrózsás hínártársulások, a gyékényes ingólápok, a télisások, a rekettyés ingólápok, a rekettyés fűzlápok, a kis fészkű aszat, a lápi póc állományai stb., amelyek jelentős, unikális természeti értéket képeznek.

A feltárt és az imént bemutatott, nem kellően átgondolt, illetve koordinálatlanul kiadott jogszabályrészek miatt a tőzegkitermelés fokozatosan ellehetetlenül.

A kitermelőhelyek kimerülnek, megszűnnek, a hibás jogszabályok miatt újabbak megnyitására nincs lehetőség. Ebben a helyzetben súlyos nemzetgazdasági és környezetvédelmi következmények is felmerülnek. „Majd hoznak be Észak-Európából import tőzeget…” – mondják egyesek. Ez már folyamatban van. Csakhogy ezek a nyers, rostos, savanyú (Sphagnum) tőzegek kizárólag kertészeti célra, földkeverékek szerkezetjavítására és a pH-pufferolására alkalmasak. A 400 millió köbméter különlegesen értékes magyar tőzegvagyon meg felhasználás nélkül megy veszendőbe, mert egyre intenzívebb a megsemmisülése (humifi­kálódása, oxidálódása). A 400 millió köbméteres tőzegvagyon oxidálódásával nagy tömegű szén-dioxid keletkezik, ami ártalmas a környezetre. A földhasználó társadalom a hibás jogszabályok mielőbbi módosítását várja el.

Dr. Dömsödi János

egyetemi docens

Forrás: Magyar Mezőgazdaság