Az idén már hazánk nagyobbik felében, a Duna–Tisza közén és a Dunántúlon átlagosan 20-40 milliméternyivel kevesebb csapadék hullott az év első három hónapjában, mint a sokéves átlag, a hőmérséklet pedig 2 ºC-kal haladta meg az átlagot.
Különösen most, a virágzás idején figyeljünk arra, hogy a talajban és a levegőben is legyen elég nedvesség.
Az utóbbi évek száraz, meleg és szeles tavaszi időjárása viszont pont ezzel a veszéllyel jár, ezért ebben az időben ne csak közvetlenül a fákat öntözzük, hanem nagyobb területet is alattuk.
A virágzás, kötődés és intenzív termésnövekedés szakaszában sok vízre és tápanyagra van szükségük a gyümölcsfáknak, a másik különösen vízigényes időszak a termésérés előtt, a termőrügyek kialakulásának idején van. Csonthéjasoknál és a diónál a csonthéjkeményedés időszaka is nagy vízfelhasználással jár. A szüret előtt 2-3 héttel azonban általában már visszafogjuk az öntözést, hogy kellően szilárd húsú gyümölcsöket tudjunk betakarítani.
Az öntözést számos tényező befolyásolja a gyümölcsfajtól és alanytól kezdve a fa korán át a környezeti tényezőkig, mint a talaj, a természetes csapadék, a hőmérséklet, a széljárás.
Száraz nyarú területeken, például Spanyolországban úgy tartják alacsonyan a cseresznyefákat, hogy szüret után hosszú ideig nem öntözik azokat. Óvatosan kell alkalmazni ezt a módszert, mert könnyen a következő évi termés rovására megy, ha a termőrügyképződéskor nem jutnak elég vízhez és tápanyaghoz a fák.
A frissen ültetett csemetéket viszont éppen ellenkezőleg, lehetőleg folyamatosan el kell látnunk vízzel, az erőteljes növekedés érdekében, ügyelve arra, hogy a víz a talaj mélyebb rétegeibe is lejusson, és kellő méretű gyökérzet alakuljon ki.
Különösen azokra veszélyes, amelyek gyökerei sok levegőt igényelnek, mint az őszibarack, a kajszi vagy a dió.
A nyugalmi időszakban, lombhullástól fakadásig pedig egyáltalán nem kell öntöznünk. Ez nálunk a jól talajba szivárgó téli csapadék időszaka, de az utóbbi években egyre kevesebb a hó, ezért van szükség mind korábbi öntözésre.
A talajféleségtől nagyban függ az öntözés gyakorisága és az egyszerre kiadott vízmennyiség. Homokos talajon, ahol gyorsan „leszalad” a víz, csekély a talaj víztartó képessége, gyakrabban, kisebb adagokkal kell öntözni. Szerves anyagban gazdag és agyagos talajban marad meg legtovább a kiadott víz, ilyen területeken ritkábban is elég öntözni, és egyszerre több vizet adhatunk ki.
Ha vastag mulcsréteggel borítjuk a talajt, sokat segítünk a víz megtartásában és a párásabb mikroklíma megteremtésében. A mulcsréteg bomlásával idővel szerves anyagok is jutnak a talajba, ami hosszabb távon is javítja a víztartó képességét.
A gyümölcsfák vízigénye eredeti termőhelyüktől függ, jó példa erre a szilva és a dió, amelyek folyók mellett, vízjárta területen találhatók természetes élőhelyükön. A hatalmasra növő diófa a kimondottan vízigényes fajok közé tartozik, éves szinten 800-1000 mm csapadék az optimális számára, különösen júniusban, a csonthéjkeményedés idején van szüksége sok vízre.
Vízigényes gyümölcsfajunk még az alma, a körte, a birs, a szilva és az összes bogyós gyümölcs. A cseresznyét a közepes vízigényű fajokhoz sorolták, de nemrég mérésekkel igazolták hazánkban is, hogy legalább 700 mm csapadékra van szüksége, éppúgy mint az almának.
Viszonylag szárazságtűrő a kajszi és a mandula, amelyek 500-600 mm csapadékkal is beérik, ami megegyezik a hazai átlagos csapadékmennyiséggel. A júniusi csonthéjkeményedés náluk is nagyobb vízszükséglettel jár, szerencsére akkor általában van elég természetes csapadék a számukra.
A fák mérete nagyban meghatározza a vízszükségletüket, kaliforniai számok szerint egy 10 négyzetméter koronavetületű fa naponta 20 liter vizet fogyaszt, míg egy 90 négyzetméteres 60 litert.