„A Bükk adta lehetőségek inkább a tájkép- és makrófotózásnak kedveznek, mivel nagyvadjaink nagyon óvatosak, és szinte csak olyan fényviszonyok között mozognak, amikor a fotózás már nehézkes.
Ehhez sok idő, energia, de legfőképpen nagyon nagy helyismeret szükséges. Tudni kell, hová járnak feküdni a vaddisznók, merre váltanak a szarvasok, figyelve arra, hogy elkerüljük az őzek riasztását. Csak ezzel a módszerrel lehet fotót készíteni egy nyugodtan, vackában fekvő vadkanról. Szerintem mindannyiunk nevében mondhatom, hogy akárhányszor nézzük saját fotóinkat, újra átéljük készítésük pillanatait és körülményeit.
Erről a képről eszembe jut, milyen volt fehér álcaruhában, hóban, hidegben hét kilométert cipelni a nagy és nehéz optikát.
Utolsó esélyemként útvonalat változtattam, és egy másik „tuti” fekhely felé vettem az irányt. Óvatosan közelítettem, a szél is nekem kedvezett. A fekhely egy kőperem alatt félkör alakban helyezkedik el, erről a kőperemről pillantottam meg a magányos kant.
Amikor egy ilyen fotó elkészül, az minden szenvedésért kárpótol, és örök élmény marad. Ez a kép még inkább felértékelődik az afrikai sertéspestis pusztítása miatt.
Ugyanakkor nagyon elszomorít, hogy lehet ő volt az utolsó, akit lencsevégre kaphattam. Bízom abban, hogy a kialakult állapot nem végleges, és a jövőben újra fotózhatok ily módon vaddisznókat.”
