0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 29.

Fészekhagyó tojók

Apjukra hagyják éppen csak kikelt fiókáikat, hogy egy másik hímmel álljanak párba. Ennyire rossz anyák a széki lile amerikai változatának tojói. Vagy mégsem! Magyar kutatók felfedezése szerint az emberi szemszögből visszatetsző viselkedést evolúciós késztetés diktálja.

Két magyar kutató, a Max Planck Ornitológiai Intézetben dolgozó Kupán Krisztina, illetve az MTA külső tagja, Székely Tamás, a Bathi Egyetem professzora vezetésével nemzetközi kutatócsoport viselkedésökológusai vizsgálták a jelenséget.

A többnejűség sokkal elterjedtebb párosodási rendszer az állatvilágban a többférjűségnél. Előbbi esetben a hímek sokkal kevésbé vesznek részt az utódok védelmezésében, táplálásában, hozzájárulásuk sokszor kizárólag a párzásra korlátozódik. Viselkedésüket azonban nem lehet az emberi társadalmakban is erősen kultúrafüggő értékítéletnek alávetni, mert az állatok gyakorlatilag minden jellegére ható evolúciós késztetés diktálja.

Ennek pedig az a lényege, hogy olyan stratégiát válasszanak, amely az adott helyzetben minél több szaporodóképes utód világra hozatalát biztosítja.

Ez a szempont a széki lile egyik mexikói populációjában a tojókat készteti arra, hogy bizonyos esetekben elhagyják fészekaljukat és egy másik alapításába kezdjenek. De melyek ezek az esetek, és mi határozza meg az anyamadarak döntését? Ezt vizsgálta a Kupán Krisztina által vezetett kutatócsoport.

A kutatás alanya nem az európai széki lile, hanem amerikai rokona. Korábban e változatot az európai széki lile alfajának tekintették, de ma már külön fajként (Charadrius nivosus) tartják számon, amelynek elfogadott magyar neve még nincs. Rendszertanilag talán az amerikai széki lile a legpontosabb megnevezés.

A kutatócsoport eredményei alapvetően arra utalnak, hogy a tojók döntése a fiókák egészségi állapotától és a külső környezeti körülményektől egyaránt függ.

Érdekes módon a nagyon rossz és a nagyon jó körülmények is arra sarkallhatják őket, hogy elhagyják a fészket, de ez csak látszólag jelent ellentmondást.

Amikor végletesen rosszak a feltételek, akkor a fiókák legtöbbször akkor is elpusztulnak, ha mindkét szülő teljes odaadással próbálja őket gondozni. Táplálékbőség esetén azonban az apa egyedül is fel tudja nevelni őket.

Az anya döntése rendkívül dinamikus, mindig az aktuális körülményekhez igazodik.

„A tojók flexibilisek, és észszerű döntéseket hoznak – nyilatkozta Kupán Krisztina a Max Planck Intézet közleményében. Érzékenyek a környezeti feltételekre, és a csibékkel maradnak, ha jelentősen hozzá tudnak járulni a túlélésükhöz.”

Nagyon sok elméleti és kísérleti kutatás eredményei bizonyították, hogy számos fajnál gyakoriak azok az élethelyzetek, amikor a szülők számára előnyös a dezertálás, vagyis az utódgondozás idő előtti abbahagyása.

Az előnyt a felnevelhető utódok számának maximalizálása jelenti.

Még akkor is előfordulhat, hogy a dezertálás az észszerű döntés, ha a szülő már fektetett energiát a korábban világra jött utódai gondozásába. Ekkor is előfordul, hogy az újbóli párosodás végeredményben nagyobb reprodukciós sikerrel kecsegtet. De ahhoz, hogy ez ügyben racionális döntéseket tudjanak hozni az egyedek, arra van szükség, hogy képesek legyenek reálisan felmérni az előttük álló opciókat. Kupán Krisztináék azt vizsgálták, hogy az amerikai székilile-tojók milyen szempontok szerint, milyen körülmények hatására hozzák meg ezt az ember számára nehéznek tűnő döntést.

A széki lilék Amerikában gyakran sós síkságokon, illetve időszakosan kiszáradó sekély tavak partján költenek. Ez a meddő környezet súlyos terhet ró a szülőkre, ami gyakran egyszerűen meghaladja képességeiket.

Ha nincs élelem és víz, akkor lehetnek ők a legodaadóbb szülők, akkor sem képesek életben tartani a fiókákat, amelyek legtöbbször éhen vagy szomjan halnak.

Mivel azonban a nemek túlélési esélyei különböznek, és a hímek minden életszakaszban nagyobb valószínűséggel maradnak életben, a tojóknak nagyobb esélyük van arra, hogy dezertálás után újból párt találjanak, és újabb tojásokat rakjanak.

Ez az oka, hogy a fajnál a legtöbb madárhoz – és más állathoz – képest fordítottak a szülői szerepek. Az amerikai széki liléknél a tojók helyett a hímek gondozzák a fiókákat, míg azok ki nem repülnek – vagy el nem pusztulnak.

A kutatók több mint 260 fészekalj adatait elemezték, amelyeket hét éven keresztül gyűjtöttek. A fészekaljak több mint 70 százaléka esetében a tojó dezertált.

A hátrahagyott utódok nagyobb eséllyel pusztultak el, mint azok, amelyek anyja hosszabb ideig gondoskodott róluk.

A szaporodási időszak elején, amikor bőségesebb a táplálékellátottság (vagyis az apa egyedül is könnyebben gondoskodik a fiókákról), illetve a tojónak is nagyobb esélye van újabb párra találni és újabb fészket alapítani, gyakrabban dezertálnak az anyák.

Emellett aktuális fészekaljuk állapotát is figyelembe veszik.

Nagy eséllyel azon a napon hagyják el a fiókáikat, amikor egyikük elpusztul.

Vagyis alapvetően azért dezertálnak, mert így próbálják menteni a menthetőt, és a még rendelkezésre álló energiáikat inkább egy új fészekalj felnevelésébe próbálják fektetni egy másik hím társaságában.

Forrás: mta.hu