Cikksorozatom utolsó részében a programok egyes szintjeinek bírálati szempontjairól fogalmazok meg néhány gondolatot.
Előkészítő szint
Ideális esetben egy fiatal ló kiképzése kezdetén alaposztály szintű programokban versenyez, és idővel, ahogy „okosodik”, úgy halad előre a nagydíj irányába. A nulladik elem a fokozatok között az előkészítő („E”) szint, amely főként a kezdő lovasokat segíti beszoktatni a versenysportba.
A kezdő lovasok első versenyeiken izgalmukban még a bal és jobb kezük mibenlétében sem mindig biztosak, újdonság számukra, hogy a bírók minden mozdulatukat figyelik, gyakran lámpalázasak és emiatt hibáznak, programot tévesztenek. Éppen ezért a lehető legegyszerűbb feladatsort tartalmazó „E” szintű programok mindegyike (kivéve az E8 programot, ami a rajtengedélyvizsga gyakorlati része) vezérelves bírálati módszerrel kerül megítélésre.
Amennyiben a pontszámai alapján a lovas biztatást kap a bíróktól, hamarosan az alaposztályban találja magát, ahol megkezdődhet a „szamárlétra” végigjárása a kiképzési skála alapján.
Alaposztály
Az alaposztály („A”) szintű programok elsősorban az ütemességet, a lendületet és a támaszkodást vizsgáztatják, megfelelő elengedettség és átengedőség mellett. A legnagyobb súllyal a támaszkodás esik a latba a bírálat során, ezzel kapcsolatban elsődleges elvárás a folyamatosság. Fontos, hogy a támaszkodás megítélésében nem csak a ló nyaka és tarkója a mérvadó, hanem a lovas csizmasegítségei és a szárkezelés közötti kapcsolat is.
A túlzott feligazítás alaposztályban még hiba, ahogy az összeszedettség erőltetése is (pl. passage-szerű ügetés). Ezen a szinten a bírók alapvetően munkajármódokban végrehajtandó egyszerű feladatok által (pl. nagykör, kiskör, ügetés-vágta átmenetek, hátralépés, középlépés) győződnek meg róla, hogy letették-e az alapköveket a ló képzésében.
Könnyűosztály
Itt, az „L” szinten már megjelennek az összeszedett jármódok, és néhány nehezebb feladat is, amelyek az alapfokú programokra épülnek. Az összeszedettség és feligazítottság még enyhébb fokú elvárás, alapvetően a munkajármódokhoz képest vizsgálják a bírók a vízszintes egyensúlyból történő elmozdulást.
Ez azt jelenti, hogy a már meglévő elvárások mellett (alapkövek!) a bírók kismértékű összeszedettséget, kifejezett iramváltásokat (nyújtások) és korrekt átmeneteket szeretnének látni a magas pontszámok kiadásához. A röviden hátra arc és az egyszerű ugrásváltás is a ló egyensúlyának továbbfejlesztésére irányul, valamint annak a tendenciának a mércéje, hogy a hátsó lábak fokozott terhelése, „ügyesítése” megvalósul-e. Néhány esetben a könnyűosztály szintű programokban még rezeg a léc, hogy a ló készen áll-e minderre – az egyszerű ugrásváltások ügetésen át történő végrehajtása, illetve a hátulja körüli fordulatok túl nagy íven történő kivitelezése általában azt tükrözi, hogy a lovasnak még dolga van a lóval otthon az összeszedettség kialakítását illetően.
Középosztály
A középosztály („M”) beugró feladata elsősorban az ugrásváltás, ezen túl pedig a hosszhajlítások (vállat be, oldaljárás) ügetésben és vágtában is. A hazai középosztály szintű programok több nehézségi fokra tagolódnak, így biztosítva lehetőséget a lovasnak a fokozatos előrehaladásra az összeszedettségben végzett munkában (illetve létezik egy könnyű-középosztály kategória is, amely az „M” előkészítéseként működik, további segítséget nyújtva a fokozatosság betartásában).
Az egyszerű ugrásváltás „L” szinten a lebegő ugrásváltás előkészítéseként funkcionál, a hátulja körüli fordulat pedig a hosszhajlítások dobbantója. Középosztályban a bírók a biztos támaszkodás (ütem, lendület) mellett kifejezettebb feligazítást várnak el, a fokozásokban pedig egyre több hegyre fel tendenciát. Hiba, ha a ló elveszíti az összeszedettséget a hajlítások során, például sietni kezd, vagy csökken a lendülete és kimarad a hátulsó lábaival. A hajlítás mértéke egy oldaljárás esetében még kevésbé szigorú elbírálás alá esik, inkább a tendencia mérvadó – a ló hajlama és készségessége a testének hosszhajlítására –, a hátulja körüli fordulatok helyére lépő röviden hátra arc feladat azonban már szűkebb íven való végrehajtást (piruett) vár el.
A bírók számára nem mérvadó a kantározás módja a bírálat során (tehát nem kerül jobb vagy rosszabb megítélésre egy csikókantárban végrehajtott program), azonban ha a nagykantárban történő bemutatás során a ló a feszítőzablára rosszul reagál (tátog, nyelvezik stb.), vagy túlságosan „összecsípi” magát, az a támaszkodást és feligazítottságot sodorja veszélybe, ezért hibaként jelenik meg az értékelésben.
Nehézosztály
A nehézosztály („S”) lépcsőfokára lépve a lovas számára már látótávolságba kerül a piramis csúcsa, a nagydíj. Addig azonban a lónak magabiztosan kell teljesítenie a kis-nehézosztály („S1”) kritériumait, tehát a magas szintű összeszedettséget és az újonnan megjelenő feladatok hibátlan végrehajtását, úgymint sorozat-ugrásváltások, cikcakk-oldaljárás és félpiruett vágtában.
Azaz, ha tiszta, ütemes vágtában, megfelelő összeszedettségben, de kissé nagyobb íven hajtja végre a lovas a feladatot, az nem bizonyul olyan súlyos hibának (de nyilván hiba), mivel a lovas a fokozatosság elvét szem előtt tartva, a már megszerzett alapköveket (ütem, támaszkodás, lendület) nem veszélyeztetve igyekszik a lovat ebben a nehéz feladatban addig ügyesíteni, amíg a piruettet kellő összeszedettségben végre tudja hajtani. Sokkal rosszabb a bíró szemében az a vágtapiruett, amelybe a ló láthatóan bele van erőltetve és erre lábsorrendjének szétesésével, elrohanással vagy „lefulladással” reagál.
A sorozat-ugrásváltások (azon túl, hogy a lovast és a lovat is számolni tanítják) a lovas segítségeire való fokozottabb figyelmesség mellett az egyenesre igazítottságot is tesztelik. „S1” szinten a sorozatok minden negyedik, illetve minden harmadik vágtaugrásra történő végrehajtást írnak elő, előkészítve a lovat a nagydíjban megjelenő „minden egyre” sorozatra.
Nagydíj
A nagydíj szintű programok a kiképzés legmagasabb fokának lemérésére szolgálnak – és arra, hogy a nézők szemeit gyönyörködtessék. Ezek a díjlovaglás során megkövetelt feladatok legnehezebbjei, ezért ahogy a ló és lovasa tudása maximumát nyújtja, úgy a bírók elvárásai is ezen a szinten tetőznek. A nagydíj gyakorlatilag a végső cél a lovas számára, ezért egyidejűleg annak vizsgája is a bírók szemében, hogy a ló a kiképzési skála elveinek megfelelő módon, egészségét és jármódjai épségét megőrizve jutott-e el idáig.
Itt a bírók szemében már minden feladat és a program általános benyomása is egyforma súllyal esik latba, nincs „elnéző” bírálat. Sőt, ami azt illeti, az alapköveket tekintve a legszigorúbb bírálat ezen a szinten történik, hiszen a ló már megérkezett a piramis csúcsára.
Egy díjlovasnak megvan a lehetősége, hogy lovát otthon képezze mindaddig, amíg nem érzi a versenyen történő bemutatás szükségességét. Tehát nem feltétel, hogy a kezdetektől minden szintet végigjárjon a ló, mint egy videojátékban – kezdhet akár középosztályban is versenyezni. A programok ily módon történő, szintek szerinti tagolása inkább iránymutatás a lovas számára, amely a kiképzési skála sorrendiségének fontosságát hangsúlyozza, és a nagydíj felé vezető úton lépten-nyomon mérföldkövekkel segíti annak felmérésében, hogy helyes irányban és megfelelően halad-e a ló képzésével.