0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 29.

Háborús hősökből tollas hajléktalanok

A házigalamb vagy parlagi galamb városi jelenléte úgyszólván általános aláfestése a városképnek. Galamb a tereken, galamb a házakon, parkokban, metróaluljáróban, sőt még villamoson is… A róluk alkotott társadalmi vélemény ambivalens: „tollas patkány”, „madarak hobója” és miegymás, a másik oldal szerint színesítik a települések faunáját, szeretik etetni őket, köztéri közkedvencként tartják számon.

Felvetődik a kérdés, hogy városi galambok állománykezelése szükséges-e, vagy egyfajta önszabályozó (ahogy „önfenntartóként”) rendszerben élnek – a mortalizáció arányos a szaporulat mértékével? És ha szükséges, kiknek a feladata gyérítésük, ugyanis a városi galamb nincs benne a vadászható fajok listájába, azonban külön kérelem ellenében, engedéllyel gyéríthető.  

Az leszögezhető, hogy ez nem természetvédelmi, hanem humán- és állategészségügyi kérdés, emellett köztisztasági, műemlékvédelmi és állatvédelmi, hovatovább agrárium-kártételi kérdés is.

Kényes, összetett problémáról van tehát szó, melynek feltárásához több álláspont ütköztetése szükséges.  

Tegyük tisztába, kik is a városi galambok?

Ha Ádámtól és Évától indulunk, akkor a galambok háziasítása 4-6000 évvel ezelőtt kezdődött meg a meredek sziklahasadékokban fészkelő szirti galambokkal. Idővel a vidék és a város háziállata lett esztétikai okokból és ízletes húsukból kifolyólag, de hírközlés szempontjából is elévülhetetlen érdemeik voltak.

Két világégésben is az arcvonalban „küzdöttek”, a hírszerzés mellett számos katona életét mentették meg azzal, hogy kémjelentéseket, hadiinformációkat juttattak el a vezérkaroknak.

A II. világháborúban például Nagy-Britannia mintegy 250 ezer postagalambot alkalmazott, közülük 32 megkapta az állatok számára létrehozott legmagasabb birodalmi kitüntetést, a Dickin Medal-t.

A galambok a világháborút követően is folytatták hírvivő munkájukat; a hegymászók az expedíciók során a galambokkal adtak hírt magukról, az USA-ban ’62-ig galambok közvetítették az információkat a rádióállomások és a tudósítók között, míg a ’80-as évekbeli Lyonban a forgalmi dugók áthidalására gerlék szállítottak vérmintákat a kórházakba. Néhány éve pedig Londonban légszennyezettség-érzékelőket szereltek fel a galambok hátára, felmérve ezzel a nagyváros környezetszennyezettségét.

És hogy mivé lettek napjainkra?

A tenyésztőktől, galambtartóktól elszökött példányok rendkívüli alkalmazkodó- és szaporodóképességüknek (egy évben akár nyolcszor is képesek költeni) köszönhetően, illetve az emberi felügyelet hiányának hatására a nagyvárosokban hatalmas állományuk jött létre.

Opportunista faj lévén nem válogatnak táplálékban és élőhelyben sem, aminek eredménye az a guanótenger, amivel „megtisztelik” a városi parkokat, iskolák, óvodák udvarit, lakóépületek párkányait, valamint emlékművek falait, ami számos városesztétikai problémát és fertőzési gócpontot idéz elő.

Azt a szomorú tényt azonban kénytelen vagyok elújságolni, hogy ennek a városigalamb-problémának mi, emberek vagyunk az okozói.

A nemtörődöm hulladékkezelés és a madarak etetése jelentősen meghatározza e madarak jólétét, a városépítés és -fejlesztés pedig további élőhelyet biztosít a számukra.

Szabályozás

De ha már az idők során elbénáztuk a galambkontrollt, hogyan lehet és kell-e egyáltalán megfékezni a galambokat.

Budapesten az önkormányzatok szorgalmazhatják az adott kerületben történő galambbefogást, galambtávoltartó rendszerek kiépítését, illetve a madárürülék takarítását, fertőtlenítést.

Voltak és vannak fellángolások fogamzásgátlóval kezelt takarmány kiszórására, azonban ez hatalmas területet és rendszerességet jelenete városszerte, emellett hogy más fajok ne érintkezzenek ezzel a takarmánnyal, az meglehetősen problematikus, vagyis úgyszólván lehetetlen a kivitelezése. A másik ilyen javaslat a galambok megfékezésére, az a műtojások kihelyezése. Ez az ötlet pedig grandiózus munkaerő-igényt és -órát kíván, ami szintén nem megoldás a problémára.

Így hát maradt a befogás és az elejtés lehetősége, ami mondani sem kell, a városi lakosság szemében egy igen radikális, elképzelhetetlen, az állatvédelem ellen történő cselekedet.

És akkor itt be is zárult a kör… Leegyszerűsítve (lakott területen a befogás, hatósági engedély mellett a külterületen, vadászterületen az elejtés) a radikális út az egyetlen célravezető megoldás a galambkérdés kezelésére, azonban ezt az állatvédelmi érdekek ellenzik. Így is akadnak olyan kerületek, akik elgondolkodnak vagy meglépik a galambbefogás lehetőségét, majd fenyegetések, panaszlevelek tömege érkezik az önkormányzati irodába. Ám azt se gondoljuk, hogy ezek a lépések nem lehetnek politikai, választási játszmák is az egyre inkább dívó állatvédelmi trend követőinek támogatása elnyerése érdekben. De ebbe jobb nem belemenni…

Azok az önkormányzatok, akik mégis a sodrással szemben eveznek, a problémára specializálódott szakembergárda segítségét veszik igénybe, akik munkájuk során minden esetben szem előtt tartják a hatályban lévő állatvédelmi törvényeket, és a védett állatokkal kapcsolatos feladatokat az illetékes Természetvédelmi Hivatal jóváhagyásával végzik.

Mivel a galamb kifejezetten területmegtartó madár, a madárcsapdák kihelyezése – még ha idegen tárgyról is van szó számukra – nem riasztja őket el helyükről, és idővel „beleesnek” a csapdába. Ezután a szakemberek a csapdákból összegyűjtik a madarakat, elszállítják őket, végül megsemmisítik őket, vagy leölve továbbadják solymászoknak, vadászoknak. takarmányként.

Külterületen, mezőgazdasági tevékenységet folytató gazdaságok esetében egészen más a helyzet.

Itt nem köztisztasági, műemlékvédelmi kérdésről beszélünk, hanem a humán- és állategészségügyi intézkedéseken túl a mezőgazdasági kultúrában való kártételről. Különösen igaz ez a napraforgó-kultúra vonatkozásában, de más szemestermény-kultúra kapcsán is.

Több nagyobb galambcsapat rövid időn belül jelentős károkat képes okozni beavatkozás nélkül a szántóföldi növényekben.

Ebben az esetben is lehetséges megoldás a befogó csapdák használata (Larsen-csapda), de lőfegyverrel való gyérítés alkalmazása is megoldás lehet. A városi/parlagi galamb gyérítéséről szóló kérelem beadása és az illetékes hatóság jóváhagyása, illetőlegesen engedélyezését követően megvalósítható a madarak ilyen jellegű visszaszorítása.  

Összességében elmondható, nem a galambok visszaszorítása jelenti a megoldást a probléma kezelésére, hanem maga a megelőzés.

Meg kell értetni az emberekkel, hogy saját egészségvédelmük miatt semmilyen körülmények között nem szabad etetni a galambokat, és a kommunális hulladékkal is sokkal gondosabban kell bánni.

Ha jobban meggondoljuk ezt a kijelentést, ami voltaképpen ráhúzható a Föld megóvására is, hogyan védjük meg bolygónkat az ember alkotta környezeti hatásoktól, ha még a városi galambok ellen sem tud tudatosan és hatásosan fellépni.

Forrás: magyarmezogazdasag.hu