Felvetődik a kérdés, hogy városi galambok állománykezelése szükséges-e, vagy egyfajta önszabályozó (ahogy „önfenntartóként”) rendszerben élnek – a mortalizáció arányos a szaporulat mértékével? És ha szükséges, kiknek a feladata gyérítésük, ugyanis a városi galamb nincs benne a vadászható fajok listájába, azonban külön kérelem ellenében, engedéllyel gyéríthető.
Az leszögezhető, hogy ez nem természetvédelmi, hanem humán- és állategészségügyi kérdés, emellett köztisztasági, műemlékvédelmi és állatvédelmi, hovatovább agrárium-kártételi kérdés is.
Kényes, összetett problémáról van tehát szó, melynek feltárásához több álláspont ütköztetése szükséges.
Tegyük tisztába, kik is a városi galambok?
Ha Ádámtól és Évától indulunk, akkor a galambok háziasítása 4-6000 évvel ezelőtt kezdődött meg a meredek sziklahasadékokban fészkelő szirti galambokkal. Idővel a vidék és a város háziállata lett esztétikai okokból és ízletes húsukból kifolyólag, de hírközlés szempontjából is elévülhetetlen érdemeik voltak.
Két világégésben is az arcvonalban „küzdöttek”, a hírszerzés mellett számos katona életét mentették meg azzal, hogy kémjelentéseket, hadiinformációkat juttattak el a vezérkaroknak.
A galambok a világháborút követően is folytatták hírvivő munkájukat; a hegymászók az expedíciók során a galambokkal adtak hírt magukról, az USA-ban ’62-ig galambok közvetítették az információkat a rádióállomások és a tudósítók között, míg a ’80-as évekbeli Lyonban a forgalmi dugók áthidalására gerlék szállítottak vérmintákat a kórházakba. Néhány éve pedig Londonban légszennyezettség-érzékelőket szereltek fel a galambok hátára, felmérve ezzel a nagyváros környezetszennyezettségét.
És hogy mivé lettek napjainkra?
A tenyésztőktől, galambtartóktól elszökött példányok rendkívüli alkalmazkodó- és szaporodóképességüknek (egy évben akár nyolcszor is képesek költeni) köszönhetően, illetve az emberi felügyelet hiányának hatására a nagyvárosokban hatalmas állományuk jött létre.
Opportunista faj lévén nem válogatnak táplálékban és élőhelyben sem, aminek eredménye az a guanótenger, amivel „megtisztelik” a városi parkokat, iskolák, óvodák udvarit, lakóépületek párkányait, valamint emlékművek falait, ami számos városesztétikai problémát és fertőzési gócpontot idéz elő.
A nemtörődöm hulladékkezelés és a madarak etetése jelentősen meghatározza e madarak jólétét, a városépítés és -fejlesztés pedig további élőhelyet biztosít a számukra.
Szabályozás
De ha már az idők során elbénáztuk a galambkontrollt, hogyan lehet és kell-e egyáltalán megfékezni a galambokat.
Budapesten az önkormányzatok szorgalmazhatják az adott kerületben történő galambbefogást, galambtávoltartó rendszerek kiépítését, illetve a madárürülék takarítását, fertőtlenítést.
Voltak és vannak fellángolások fogamzásgátlóval kezelt takarmány kiszórására, azonban ez hatalmas területet és rendszerességet jelenete városszerte, emellett hogy más fajok ne érintkezzenek ezzel a takarmánnyal, az meglehetősen problematikus, vagyis úgyszólván lehetetlen a kivitelezése. A másik ilyen javaslat a galambok megfékezésére, az a műtojások kihelyezése. Ez az ötlet pedig grandiózus munkaerő-igényt és -órát kíván, ami szintén nem megoldás a problémára.
És akkor itt be is zárult a kör… Leegyszerűsítve (lakott területen a befogás, hatósági engedély mellett a külterületen, vadászterületen az elejtés) a radikális út az egyetlen célravezető megoldás a galambkérdés kezelésére, azonban ezt az állatvédelmi érdekek ellenzik. Így is akadnak olyan kerületek, akik elgondolkodnak vagy meglépik a galambbefogás lehetőségét, majd fenyegetések, panaszlevelek tömege érkezik az önkormányzati irodába. Ám azt se gondoljuk, hogy ezek a lépések nem lehetnek politikai, választási játszmák is az egyre inkább dívó állatvédelmi trend követőinek támogatása elnyerése érdekben. De ebbe jobb nem belemenni…
Azok az önkormányzatok, akik mégis a sodrással szemben eveznek, a problémára specializálódott szakembergárda segítségét veszik igénybe, akik munkájuk során minden esetben szem előtt tartják a hatályban lévő állatvédelmi törvényeket, és a védett állatokkal kapcsolatos feladatokat az illetékes Természetvédelmi Hivatal jóváhagyásával végzik.
Mivel a galamb kifejezetten területmegtartó madár, a madárcsapdák kihelyezése – még ha idegen tárgyról is van szó számukra – nem riasztja őket el helyükről, és idővel „beleesnek” a csapdába. Ezután a szakemberek a csapdákból összegyűjtik a madarakat, elszállítják őket, végül megsemmisítik őket, vagy leölve továbbadják solymászoknak, vadászoknak. takarmányként.
Itt nem köztisztasági, műemlékvédelmi kérdésről beszélünk, hanem a humán- és állategészségügyi intézkedéseken túl a mezőgazdasági kultúrában való kártételről. Különösen igaz ez a napraforgó-kultúra vonatkozásában, de más szemestermény-kultúra kapcsán is.
Több nagyobb galambcsapat rövid időn belül jelentős károkat képes okozni beavatkozás nélkül a szántóföldi növényekben.
Ebben az esetben is lehetséges megoldás a befogó csapdák használata (Larsen-csapda), de lőfegyverrel való gyérítés alkalmazása is megoldás lehet. A városi/parlagi galamb gyérítéséről szóló kérelem beadása és az illetékes hatóság jóváhagyása, illetőlegesen engedélyezését követően megvalósítható a madarak ilyen jellegű visszaszorítása.
Összességében elmondható, nem a galambok visszaszorítása jelenti a megoldást a probléma kezelésére, hanem maga a megelőzés.
Ha jobban meggondoljuk ezt a kijelentést, ami voltaképpen ráhúzható a Föld megóvására is, hogyan védjük meg bolygónkat az ember alkotta környezeti hatásoktól, ha még a városi galambok ellen sem tud tudatosan és hatásosan fellépni.