0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 3.

Állattartás és kézművesség

Előfordul, hogy nem kizárólag nyereségcélú gazdasági tevékenységként műveli valaki a mezőgazdaságot, hanem hagyományőrzésként, mint olyan foglalkozást, amire az elődök tisztelete kötelezi – még úgy is, hogy néha több benne a keserűség, mint az öröm. A bivalytenyésztés ilyen Romániában, Erdélyben.

A bivalytartók azt mondják, könnyebb tartani, mint szarvasmarhát, csakhogy a támogatások miatt a bivaly az állattenyésztés „fekete báránya” lett. A székelyszenterzsébeti Szabó Olivia még gyerekként, szülei székelyudvarhelyi családi gazdaságában ismerkedett meg a bivalytartással.

A kollektív gazdaságok idején megengedték, hogy a szövetkezeti tagoknak legyen egy-két állata „az udvaron”.

Így aztán Olivia szülei is állattartással egészítették ki szerény kollektívabéli jövedelmüket. Mi több, az 1989-es rendszerváltás után tovább próbálkoztak vele. 1974-től 1992-ig mindig volt négy-tíz, néha még több tucat bivalyuk is. Aztán Olivia saját családot alapított, és a várostól nem messzire, Székelyszenterzsébetre költözött.

– Férjhez mentem, és 15 évig nem tartottunk bivalyt, de kislányunk születése után 1 évre eldöntöttem, hogy nem akarom tápokkal és tejporral felnevelni a gyereket. Ezért vásároltuk az első borjas bivalyt, és így indult újra az állattartás a családomban – idézte fel a gazdasszony az újrakezdést tudósítónknak.

Aztán fokozatosan nőtt az állomány. Most egy 50 hektáros legelőt bérelnek a közbirtokosságtól, aminek a szélére egy istállót is építettek, így az állatok gyakorlatilag csak kilépnek a szabadba. Ez nem csupán afféle kényelmi szempont, hanem tartási követelmény is. Egy közeli községben a bivalycsordát tartó gazda fel kellett számolja állományát, mert az állatok útja a legelőről a falun keresztül vezetett, és közben az elég nehezen kordában tartható jószágok igencsak „tönkretették” a környezetet.

A székelyszenterzsébeti csordára villanypásztor vigyáz. Igaz, a faluban már nem maradt, csak néhány szarvasmarha és mintegy 20 ló.

Más nem igazán foglalkozik állattenyésztéssel. Pedig – állítja Szabó Olivia – a teleltetésük költsége fele annyi, mint a szarvasmarháé, mivel nem igényesek: megeszik a kórét, a gyengébb minőségű szénát, mégis megtartják a súlyukat. Táplálékukba nem kevernek tápszert. Tarthatók törökbúza lisztet búzával, árpával keverve is. Ez a tej minőségén megérződik.

Kevesen tudják, hogy a bivaly egygazdás állat: csak egy személyt fogad el és enged maga köré, és ha nem a kedvelt tartója közelít felé, akkor valósággal elűzi az illetőt. Fontos, hogy szoros kapcsolat legyen a gazda és állatai között.

Elsősorban tápanyagban és zsírban a szarvasmarháénál sokkal gazdagabb tejét, a belőle készített tejterméket és a húsát lehet értékesíteni. Bár ez utóbbi ízletes, nem könnyű eladni, mivel a fogyasztók nem ismerik. Ennek az értékesítése a legnehezebb.

Tizennégy év kellett hozzá, hogy a saját feldolgozó üzemükben előállított tejtermékeket – sajtot, sós túrót, joghurtot – megfelelő csomagolásban adják el.

Az értékesítés még így is hosszadalmas, hiszen megfelelő feltételeket kell biztosítani a tároláshoz és szállításhoz. Heti piacokon és a kis élelmiszerüzleteken keresztül adják el termékeiket, amiket a vevők egymásnak ajánljanak, így bővül a vevőkör.

Csúcsidőszakban mintegy 1000 litert termel havonta a 35 állatot számláló állomány. Ebből a mennyiségből elegendő tejtermék készül ahhoz, hogy „megéljenek” belőle. A fejlődéshez azonban kevés. Szeretnének új istállót építeni, az állományt bővíteni és fejőgépeket vásárolni.

– Próbáltunk fejlesztési támogatásra pályázni, de nem tudtuk teljesíteni a feltételeket. Így önerőből teremtjük elő a beruházási költségeket. A bivalyok Románia „fekete bárányai”, ugyanis kevesebb támogatást adnak rá, mint tej- vagy húshasznú szarvasmarhára.

A társult támogatás értéke állatonként 1 euró – mondja a gazda.

Szabó Olivia a bivalytenyésztők mintegy 2000 taggal rendelkező országos egyesületének a tagja, de egyre többen lépnek ki és adják el állományukat. Tavaly az egyesület tagjai minősítették a székelyszenterzsébeti farm által előállított tejet, ennek ellenére az ezért járó támogatást nem kapták meg. Amúgy a bivalytejért fele annyit fizetnek, mint a szarvasmarha tejéért. A két állatfajt még kiegészítő foglalkozás keretében sem lehet egy gazdaságban tartani, mert a bivaly nem tűr meg más állatot a közelében, mondja Olivia. Ezért az állományt saját borjakkal bővítik. A bivalynemesítő állomás a Szeben megyei Sercaián (Sárkány) van, azonban a fajtiszta állatok nagyon drágák, így ezt a lehetőséget nem sokan használják ki.

Az egyesületen kívül semmiféle szakmai támogatás nincs, és az egyesület lobbitevékenysége az országos döntéshozóknál eddig „süket fülekre talált”.

Hogy mégis miért tartanak bivalyt?

– Mert kötelez a hagyomány… – mondja Olívia. Nemcsak ő van így vele, hanem férje, Dénes is. Ő egy ősi mesterséget sajátított el gyerekkorában, a kötélverést, majd később átállt a szíjgyártásra.

Szabó Dénes műhelyében elmondta, hogy bár a mezőgazdasági munka reggeltől estig teljes embert kíván, szakít rá időt, hogy a család fő foglalkozása, a bivalytartás mellett bőrszíjakat, bőrtáskákat, bőr pénztárcákat készítsen.

– Kézműves családban nőttem fel, 18 éves koromig a volt kollektívnál dolgoztunk, a szövetkezet keretében, szüleim mellett sajátítottam el a kötélverést. Borjúkötőféktől hajókötélig mindent gyártottunk. Aztán, jóval a rendszerváltás után, 2000-ben átálltam a bőrdíszműves szakmára, mivel az előbbi kihalt, már nem volt igény kenderből font kötélre.

Szabó Dénes mintegy 3 évig inaskodott egy segesvári mester mellett, és 2003 óta önállóan dolgozik.

A 2000-es évek elején nehézkes volt beszerezni a nyersanyagot, a nagy bőrgyárak ugyanis mind megszűntek, így a tímárműhelyeket is felszámolták. Aztán fokozatosan újjáéledt az ipar. Brassó, Szatmár, Arad, Beszterce megyékben kezdtek dolgozni cserzők, bár az igazán jó minőségű bőröket Indiából és Olaszországból importálják. Most már nincs gond a nyersanyagellátással – annál több az egyre magasabb árakkal. A bőrök mellé kiegészítőket – cipzárak, csatok, szegecsek – is kell vásárolni, ami tovább növeli a legyártott termék árát. Fejleszteni további komoly beruházással lehet. A legolcsóbb bőrhímző gép ára 24 ezer euró, amit ők nem tudnak kitermelni, félretenni. Így maradnak a kézi szerszámok és varrógépek.

Ezen a területen is – mint a bivalytermékek esetében – a legnagyobb gond az értékesítéssel, az eladással van.

A kínai dömping és a jóval olcsóbb műbőr termékek rontják a vásárt. Ezért inkább olyan kézműves piacokon árulják a terméket, ahova értő és érdeklődő közönség jár. Szabó Dénes többször gondolt már rá, hogy felhagy az ősi mesterséggel, mégsem képes rá,… mert a családi hagyomány kötelezi.

Az Agrárminisztérium kapcsolatrendszerében lévő külhoni magyar gazdák programjairól a www.hatartalangazda.kormany.hu honlap
tájékoztat.

 

Forrás: Magyar Mezőgazdaság