0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 28.

Egy derűs ember borús napjai

Stand-upos humoristát világjárvány felszálló ágának idején megkeresni – az álmoskönyv szerint nem túl ígéretes vállalkozás. Próbálkozni persze lehet. Hadházi László végül is nyakas alföldi legény, látott már életében egyet s mást.

Edződött pedagógus szülőkön, öt megkezdett főiskolán, dolgozott tehenészetben, vágott fát téeszben, volt szociális munkás, és ismeri film, rádió, tévé színe-fonákját. Több könyv társszerzője, de mindenekelőtt Karinthy-gyűrűvel felvértezett, harcedzett humorista. „Hangulatkarbantartó”, ahogy magát aposztrofálta. Vettem hát a bátorságot meglátogatni, és megtudni, vajon a nevettető hangulatát mi tartja karban.

Nem lepődtem meg a mesébe illő környezeten: az arborétumszerű birtokon, a hangulatos tavon a kis szigettel, a repkénnyel befutott házon – hiszen jó pár éve már jártam Hadházi László Debrecen-kertvárosi otthonában. És azt is tudtam, mindezt a sok szépséget saját képzeletével és kétkezi munkájával teremtette meg családjának. De meglepett ólmos borúlátása, amivel fogadott.

– Hogy érzi, melyik tapasztalat az erősebb most: Cicero bölcsessége, miszerint háborúban hallgatnak a múzsák, vagy hogy a legnehezebb időket a humor segíti átvészelni?

– Tilos minden rendezvény, októberben volt az utolsó nyilvános fellépés, azóta minden leállítva.

– Ha előadóként nem lehet, szerzőként ki tudja használni ezt a kényszerű időszakot, hogy valami új műsor körvonalazódjon?

– Mert olyan időket élünk, olyan vidám hírek jönnek, hogy az embert inspirálják! Nem. Nincs kedve senkinek.

Az interneten csak a vírus, a százalékok, a halottak. Nem kedvező a helyzet.

Mindent ugyanúgy fizetni kell, mintha dolgoznánk, miközben tilos.

– Mi volt a legutolsó műsora?

– Múlt héten volt egy Aktuál felvétel a Duma TV fizetős csatornáján. Egy havonta jelentkező közéleti műsor. Már csak a Dumaszínház van, ami tavaly márciusban bezárt, aztán nyártól októberig élt. Most, várva, hogy mi lesz, havonta újraterveznek mindent. A háttérben rengeteget dolgoznak a színház szervezői, de előadás, bevétel nincs. Virtuális műsorokat csinálunk, arra vesznek most jegyet, és nézik. Csak mi nem vagyunk ott. Nagyon furcsa.

– Hát hogyne, hiszen a műfajt a közönség reakciója élteti. Magának is megváltozik a tekintete, mikor a nép veszi a lapot, és forrósodik a hangulat.

– Hát énekelni még énekelget is az ember magában, de viccet nem mond magának egyedül.

Ez a közönségről szól.

Így eléggé necces. De majd elmúlik. Ha meg közben elvinne a vírus, akkor úgyse tudom meg, milyen lenne utána.

– Ezzel talán jobb nem számolni. A családja hogy van? Úgy tudom, többen orvosok.

– Zsófi lányom fogorvos, most otthon babázik az öthónapos kislányával. Dóri ott van a járványkórházban, tavaly diplomázott az orvosin, és egyből a sűrűjébe csöppent. Berti fiam végzős műszaki, épp a szakdolgozatához kéne méréseket végeznie, de nem lehet bemenni az egyetemre. Ő most oltóautón sofőr Pesten, önkéntesként. A feleségem klinikai pszichológus. Teszik a dolgukat, de itthon nem beszélnek róla. A múltkor a feleségem megkérdezte, ha egy napig miniszterelnök lennék, milyen intézkedést hoznék.

Átgondoltam, és leírtam, hogy aki szemetel, azzal megetetném.

Aztán föltetettem a színház Facebook-oldalára is ezt a kérdést. Rettenetes, brutális dolgokat írtak. Ilyen a társadalom mentális állapota. Trollkodnak, vérig sértődnek bármin.

– A közösségi oldalakra specializálódott odamondogató a „Nagy Brehmben” külön fejezet lehetne.

– Sokan írogatnak, akik egyedül vannak, akik félnek mozogni, és rájöttek, hogy itt lehet kommunikálni. Mennek is a falnak, azt hiszik, olyan a világ, és aztán olyan is lesz. Mindenre „anyáznak” – ez az alap, ebből lehet alkudni.

– Járvány múltával, ha újra kiállhat a színpadra, és megmarad ez az emlék, hogy tud majd a közönségre nézni?

– Aki jegyet vált, és eljön a rendezvényre, az nem ugyanaz, mint aki ingyen meg akar nézni mindent, és szitkozódik. Sokan el vannak tévedve, hogy mire való a közösségi média.

Szerintem arra, lenne való, hogy mondjuk, egy ilyen globális katasztrófa idején összeadódhat a tudás, mert bárki hozzátehet.

De ha nincs tudás, csak a kivagyiság, akkor nincs mit hozzátenni. Borzasztó, mi van a fejekben. És ez a feszült, vészterhes helyzet csak tovább ront rajta.

– Laci, hallgatom, de ha én mindezt leírom, még négyzetre is emeljük a nyomort.

– Hát ilyen még tényleg nem volt. Mint háború idején! Minden zárva. Elmegy az ember Balmazújvárosba, és be vannak deszkázva a kocsmaajtók, mint frontkor. Ilyet én még nem láttam. Értem, hogy sokan hazahúzódnak, de amikor ennek vége lesz, mit kezdenek magukkal? Rászabadulnak a szupermarketekre, hurcolják haza a kaját, és azt hiszik, ez az élet. Vannak, akik így se mozdultak ki, nem mentek se nyaralni, se kirándulni, ezután még annyira se fognak. „Nincs nekünk arra pénzünk!”– fújják, miközben a plázában a többszörösét otthagyják.

Legföljebb kimennek kocsival valameddig, járnak kicsit az autó körül, eldobják a csikket, és hazahajtanak.

Múltkor átsétáltunk Tarcalról Mádra, és ezerszám hevertek energiaitalos dobozok az út mellett széttaposva. Mit keres az erdőben csikk, petpalack, bádogdoboz? Kinn a Hortobágyon, a madárlesen begyűrve a kólás doboz, mellette zsákban ipari műanyaghulladék. A nemzeti parkban! Felfoghatatlan. Kiviszi az erdőbe a kocsigumit a tahó, és kidobja. Pedig le lehet adni, ingyen. Hát jóbarát, bezárnám egy szobába: ha akarod, melegen, ha kell, hidegen, de innen ki nem mész, míg meg nem eszed!

– Sokat jár a természetbe, biciklizik, gyalogol, gombászik az erdőn?

– Ezt mindet.

– Olvastam, hogy tud puskával bánni, aranykoszorús sportlövő volt sráckorában. Vadászik?

– Azt nem. Nem is akartam sose. A vadat szeretem, meg a vadételeket is. De emlékszem, úgy hetedikes lehettem, mikor faterom hazahozott egy nyulat, és ki kellett beleznem.

Akkor éreztem, hogy na, ez engem nem kapott el.

Jól el tudom készíteni a nyulat, szívesen meg is eszem, de lelőni, meg utána szétszedni, háát… Szerencsére ezt nem kell csinálnom.

– Vannak kedves tájai, bejáratott túraútvonala?

– Gyakran biciklizünk barátaimmal a Tisza-tónál. Tiszacsegén van egy házunk, az innen 65 km, onnan a tó körbe és vissza – az jó kis túra. A Keleti-főcsatorna partján is végig lehet gurulni földúton. Ilyen időkben különösen jó program. Régi társasággal járok, meg a nászuram is benne van a bandában, ő triatlonista. Volt egy nagy, nehéz kenunk, azt most cseréltem el egy kétszemélyes kajakra, amit könnyebb mozgatni. Hát most ez lesz: Tisza-túra, biciklizés. Kollégákkal a gyalogos túrázás is megy.

A tesóm Nyíregyházán lakik, vele is járunk hétvégeken, két hete a Zemplénben voltunk, most a Hortobágy-halastóhoz mentünk ki.

Ezek olcsó hobbik, a túrázás nem kerül pénzbe. És meseszép helyek vannak. Fenn a Bükkben biciklizni, úristen, az milyen csodás! Egy ismerősünknek van odafönn turistaháza, és Szilvásváradon a kölcsönzőtől 24 órára 2500 forintért tökéletes állapotú hegyi biciklit lehet bérelni. Onnan föltekerni Bánkútra, a csodaszép Bükk-fennsíkon! Arra autók sem mehetnek, nem kell köztük kavarni. Zemplénben a füzérradványi kastély udvarán a százéves vendéglátó pavilonok hihetetlen jók, baldachinos ággyal, mindennel, és felkészült, kedves vendéglátókkal. Onnan aztán lehet tovább kerekezni. Sárospataktól Kassáig van bicikliút. Tényleg nem kerül sokba, és aktív pihenés. El kell indulni, bandázni kell!

Sándor Mária

Forrás: A Mi Erdőnk