0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 29.

Komplex gazdaság saját vágóponttal

A vecsési Apró tanya a Magyar Juh- és Kecsketenyésztő Szövetség első árutermelő bemutató mintatelepe, de már a 2011-es minősítés előtt is gyakran megfordultak itt látogatók az ország és a világ számos szegletéből.

Részletes fotógalériánkat itt tekintheti meg.

Nemcsak a főváros közelsége, a szépen gondozott állomány, és a jól felszerelt, példásan rendben tartott telephely jóvoltából, hanem a komplexitása miatt is, ami igazán egyedülállóvá teszi ezt a gazdaságot.

Egyebek mellett itt létesült az első hivatalos juhvágópont 2011-ben, és azóta is az Apró tanya az egyetlen juhtenyészet az országban, ahol ilyen működik. A „minivágóhíd” Apró Mihály édesapjának az ötlete és régi vágya volt.

Az átmeneti jogszabályi lehetőséget kihasználva teljes egészében saját megtakarításból valósították meg.

Bár a vonatkozó rendelet arról szólt, hogy kisebb alapterületen, kisebb kapacitással nem kell minden előírásnak megfelelnie a vágópontnak (amit a normál vágóhidaktól várnak a hatóságok), Apró Mihály szerint a végén mégis az derült ki, hogy de igen!

A hatvan négyzetméteres vágópont az előírt hűtőházzal és szociális helyiségekkel több mint huszonnégy millió forintba került, és ebben a kiszállításhoz használt hűtőautó még nem is volt benne. Mégis úgy gondolják, nagyon megérte létrehozni, mivel bárányonként hét-nyolcezer forintos többletbevételt jelent a gazdaságnak. Ennyivel tudják kedvezőbben értékesíteni a tőkehúst, mint az élő állatot.

A mobil megsemmisítő berendezés ugyancsak jelentős, de nagyon hasznos befektetés volt, aminek a segítségével kerítésen belül égetik el az elhullott állatokat és a vágási hulladékot.

Nagy előnye, hogy nem áll a bomló szerves anyag a telephelyen szállításra várva, mint sok más gazdaságban, odavonzva a juhokat veszélyeztető élősködőket, kóbor ebeket, rókákat.

A gázüzemű krematóriumot 35 százalékos Európai Uniós támogatással sikerült létrehozni, és még az üzemeltetés költségével együtt is nagyon megszolgálja az árát.

A családi vállalkozásban sok-sok évig minden hasznot visszaforgattak a gazdaságba. Évek óta rendelkeznek megfelelő széna- és szalmatárolóval, gépszínnel, ahol minden rendelkezésre áll a korszerű és hatékony földműveléshez.

A gazdasági épületek és a mélyalmos, fedett aklok között tágas udvarok terülnek el, ami nagyon hasznos higiéniai szempontból, és kényelmesen el lehet járni a gépekkel.

A telephelyhez több hatalmas területű, épített kerítéssel ellátott legelőkert tartozik, amelyeknek köszönhetően nincs szükség juhászokra, és az állatok is nyugodtabban legelnek, mivel nincsenek hajtva. Amíg nincs fű, etetnek, de addig is kijárnak az állatok, főként a mozgás érdekében.

Aszfaltozott a bevezetőút, kiépített az elektromosság, a vizet pedig száz méter mélyről, saját kútból veszik. Ez sem volt olcsó beruházás, de nagyon jó minőségű, és még locsolásra is elegendő.

Bár fejlesztéseikhez korábban igénybe vettek pályázati forrást, az utóbbi években már nem pályáznak. Úgy véli, a pályázati rendszer az utóbbi időben túlságosan bonyolulttá vált, és Apró Mihály meglátása szerint nem a kisebb gazdaságokat preferálja. AVOP pályázatuk során nyolc hónap alatt „utánfutónyi” mennyiségű dokumentum keletkezett, a felesége pedig azt mondta: „Ha még egy ilyen pályázat lesz, beadja a válókeresetet.”

Próbálkoztak pályázatíró céggel, de nem bizonyult valódi segítségnek. Nagyobb cégeknek talán megéri kapacitást áldozni az előkészítésre, utánajárásra és kijárásra, de kisebbeknek szerinte nem. Legutóbb, amikor nem teljesen önerőből fejlesztett (traktort vásárolt bálázóval), növekedési hitelt vett igénybe. Úgy véli, ez viszonylag alacsony kamattal még mindig kiszámíthatóbb és vállalhatóbb, mint bele­vágni egy bizonytalan kimenetelű pályázatba.

Magyar merinót tenyésztenek, amit német húsmerinóval javítottak fel.

Ezzel a fajtával foglalkozott már az idősebb Apró Mihály is a téeszes időkben. Ebbe tanult bele a család, és ezt tartják a legmegfelelőbbnek az olasz húsexportra – ahová termelnek. Kipróbáltak más fajtákat is, de nem váltak be számukra.

Osztott, sűrített elletetést alkalmaznak, amit az tesz lehetővé, hogy a tenyész fajtát nemcsak szezonálisan lehet üzetni, hanem szinte bármikor. Két évben háromszor elletik az anyákat, de nem egyszerre az egész állományt, hanem négy-ötszázas nyájakban. Ezer anyát, húsz tenyészkost és hétszáz februárban született bárányt gondoznak jelenleg. A német és osztrák piacra nem nyitottak. A bárányok kétharmadát lábon, kamionnal viszi Olaszországba a felvásárló, egyharmadát pedig helyben dolgozzák fel a saját vágóponton. Idén húsvétra kamionra nem is adtak el, mivel későn születtek a bárányok.

A saját vágást kezdetben hazai henteseknek értékesítették, néhány éve azonban erre legfeljebb csak a húsvéti időszakban van kereslet.

A juhszövetségen keresztül kapták az Auchan bárány- és birkahúsra vonatkozó megkeresését, ami kifejezetten kapóra jött számukra. Az áruházlánc velük és két másik hazai tenyésztővel kötött egész évre szóló szerződést, aminek keretében a bárányhúst és a már nem termelő anyák húsát is el tudják adni. Az Auchan-üzletlánc „Gazdától az asztalig” programjában a termékekre származásihely-megjelölő és vágási időpontot feltüntető címke kerül, így a vásárlók előnyben részesíthetik a hazai termelőket.

Tavaly ősz óta magas a bárány ára, mivel Ausztráliában és Új-Zélandon a termelés volumene elmaradt az előző évekhez képest, miáltal a világpiacon kevés a vágóbárány. Jelenleg megéri a sok munka és befektetés a juhtermelésbe, ugyanakkor a gyapjút nem lehet eladni. A pandémia miatt ugyanis nem szállítanak Kínába, amely a hazai gyapjúfeldolgozók megszűnése óta szinte az egyetlen importőr.

A legutóbbi nyírásból származó gyapjút tárolni kényszerülnek, ami pénzkiesést jelent, és a takarmánytól foglalja el a helyet a magtárban.

Májusban nyírnak újra, de egyelőre nem tudják, mikor szabadulhatnak meg a gyapjútól. Az értékesítése egyébként is egyre kevésbé hozza be az árát, főként a nem hozzáértő munkaerő miatt. Átlagosan három és fél kiló gyapjút nyírnak le egy birkáról, és kilóját kétszáz forintért kellene eladni ahhoz, hogy visszajöjjön a nyírás ára, de Apró Mihály mostanában csak ötven forintos átvételi árról hallott.

A takarmányt maguk termelik, a nyalósón és báránytápon kívül szinte semmit sem vesznek. Száz hektáron gabonát, hatvan-hetvenen lucernát vetnek. Kezdetben több bérelt földet műveltek, de ahogy munkaerő hiányában csökkenteni kényszerültek az állományt, megnőtt a saját földek aránya a takarmánytermelésben. Közel húsz éve művelik ugyanazokat a területeket, de nem zsigerelték ki a szántóföldet, aminek meg is lett az eredménye.

A szántók még a tavalyi rendkívül száraz évben is meglepően jól teremtek, annyira, hogy jelentős felesleg halmozódott fel.

Bár Apró Mihály mindig azt mondta, hogy állattartó ne adjon el takarmányt, de mivel két és fél évi készletet tárolt (ami már el sem fért nála), tavaly szénát, idén négy kamion rozst és két kamion kukoricát értékesített, utóbbiból pedig még áprilisban is kínált.

Az apja mellett tanult bele a juhtenyésztésbe, aki a vecsési termelőszövetkezet ágazatvezetője volt. Amikor 1972-ben Nagy­kátáról Vecsésre költöztek, kétszáz birkát neveltek a gazdaságban, amiből huszonöt év alatt négyezer-ötszáz lett.

Amikor feloszlott a téesz, a család úgy döntött, hogy saját vállalkozásban folytatják a tenyésztést, amibe kétezer körüli birkával vágtak bele. Két év alatt fizették ki a vagyonjegyeseknek a telephelyet, amit 1992 óta működtetnek saját tulajdonban.

Kezdetben több alkalmazottal dolgoztak, de idővel egyre kevesebb lett a munkaerő, emiatt folyamatosan csökkentették az állományt.

A szülők három éve beköltöztek a faluba, Apró Mihályék pedig kiköltöztek a tanyára, amit most feleségével és két alkalmazottal látnak el.

Apró Mihály kétéves volt, amikor szülei elhelyezkedtek a vecsési termelőszövetkezetnél, ő pedig kölyök korától szívesen segített az állatok körül. Mivel mobiltelefonja „hála istennek, nem volt”, vagy az unokatestvéreivel biciklizett a környéken, vagy segített az apjának. Örült, ha megszólították, hogy kapja el a birkát – igaz, az elején előfordult, hogy húsz percig húzta maga után a kos. Bár a tanya rengeteget változott az elmúlt ötven évben, az egykori juhfürdető medence betonszegélyében ma is látható a monogramja, amit nyolc-kilenc évesen rajzolt bele. Ötven év alatt megtanulta ránézésre megállapítani, melyik lába sérült a sántító birkának, és a trágya szagáról megérezni, ha túlette magát a nyáj.

Mindig állattartónak készült, de egy ismerős kertészmérnök hatására mégis dísznövénykertész lett.

Igaz, az első két évben nem sok újat tudtak mondani neki a szakiskolában, annyi mindenre megtanította édes­apja. Rövid ideig dolgozott is egy fővárosi kertészetben, de a sorkatonaság után már nem tért vissza, mivel nem fizették meg.

Végzettségének azonban a juhtenyésztésben is hasznát veszi, mivel szükség van rá a pályázatok beadásához, és a takarmánytermelésben is segíti. Növényvédelmi és méreg­raktár-kezelői képzettségének köszönhetően tudatosabban használja a növényvédő szereket.

Az akkor még csak juhszövetségben Kasza Sándor törzstenyésztő mellett az első termelőként ismerték el munkáját Bemutató mintatelep címmel, amely arra szolgált, hogy felhívja a juhásztársadalom figyelmét a tudatos gazdálkodásra és a mintaszerű gyakorlatokra.

A mintatelep címmel nem jár semmilyen előny, de Apróék már jóval korábban is szívesen fogadtak a gazdaságukban látogatókat, mivel mindig jólesett másoknak is megmutatni a munkájuk eredményét, és fontosnak tartják az évtizedek alatt gyűjtögetett tapasztalat, meg az idő közben született jó ötletek továbbadását.

Rendszeresen érkeznek hozzájuk csoportok francia mezőgazdasági iskolákból, több éven keresztül fogadtak svájci mezőgazdasági nyugdíjasokat, de jönnek hazai szakképzősök is Pécelről és Törtelről.

Amikor a lányaik iskolába jártak, kirándulóerdőnek használták a bekerített legelőket, ahová a helyi iskolából azóta is jönnek a gyerekek. Imádnak a magtárban hemperegni, vagy a szalmabálákra mászni, és miután hazakerekeznek, nem kell már nekik altató.

Az emlékkönyvet, amely 2004-től őrzi a látogatók fotóit és bejegyzéseit, Apró Mihály édesanyja kezdte el vezetni. Kár, hogy Jean Glavany francia földművelésügyi miniszter látogatásakor még nem volt használatban, mert Apró Mihály szerint a Torgyán József miniszter vendégeként Vecsésre érkező politikust annyira megrendítette, amit a tanyán látott, hogy megkönnyezte a találkozást. „Nem ilyennek képzelte Magyarországot, de nem is ilyen volt!” A kapcsolat a későbbiekben is megmaradt a francia nagykövetséggel.

Apró Mihály nem tagadja, hogy büszke a gazdaságára, bár azt mondja, lehetne még szebb, még jobb, ha nem lenne folyamatosan bajban a munkaerővel.

Vendégeitől sok kedves szuvenírt őriz, és neki nagy élményt jelentett, amikor a feleségével részt vettek a tenyésztő szövetség buszos kirándulásán Franciaországban. Rendkívül érdekesnek találtak egy Lacon fajtára épülő, több mint száz példányból álló fejős gazdaságot, amelyet egy harminc éves nő és az édesanyja gondozott. Persze, meglehetősen gépesítve volt a telephely, mégis meglepőnek találták, hogy két nő tevékenykedik benne, míg a fiatalabb férje dolgozni jár.

Nehéz fizikai munka a birkanyírás, de nemcsak erre, hanem semmilyen állattartási feladatra nem lehet embert találni közel öt-hat éve. Pedig az Apró tanyán is elkélne a fiatalítás: a nap végére tizenöt kilométert mutat az alkalmazott telefonos lépésmérő alkalmazása.

Apróék kisebb lánya cukrász a fővárosban, a nagyobb pedig pszichológus.

Régen megmondta, hogy olyan férje nem lesz, akinek traktorja van. Bár a lányok már mindketten menyasszonyok, még nem nyaral­tak együtt az édesapjukkal, és ez az apjukat is mélyen elszomorítja.

Azt szokta mondani, ő a birkatartásban nőtt fel, és ezt nagyon szereti. Más kérdés, hogy neki az is megfelelt volna, ha megmarad a termelőszövetkezeti gazdálkodás, sőt, úgy véli, akkor talán több idő jutott volna a családra, könnyebb lett volna az életük.

A téesz ugyanis megnyugtató hátteret adott, aminek köszönhetően ő gyerekként nyaralhatott a szüleivel. Mi több, a szövetkezet utalta be őket Hajdúszoboszlóra, és helyettest is biztosított, aki elvégezte az apja munkáját az egyhetes pihenés alatt. És ez minden évben így volt.

Bár az idősebb Apró lány „haragszik” a traktorokra, észrevétlenül ő is sokat magába szívott a juhtenyésztés rejtelmeiből.

Egyszer például azt mondta egy osztálytársának, hogy úgy áll, mint egy ikres bárány, mire ő csak nézett, mint borjú az új kapura.

A család nemcsak termeli, hanem heti háromszor-négyszer eszi is a bárány- és birkahúst. A kedvencük a sült báránylapocka, de Mihály felesége, Éva a levestől hamburgeren át a fasírtig mindent elkészít belőle. Legutóbb egy öreg birka combját pácolta be és rántotta ki, amiről senki meg nem mondta volna, hogy nem szokványos rántotthús-alapanyag.

Az Apró házaspárnak a mindennapi munka mellett a hobbit, a kikapcsolódást is a mezőgazdaság jelenti, még ha csak közvetve is. A családfő saját kezűleg süti a kenyeret, és mivel allergiás a bolti tisztál­kodószerekre, a szappant is maga készíti, természetes színezőanyagokkal és illóolajokkal, természetesen birkafaggyúból. A felesége, Éva sajtot készít. Próbálta birkatejből, de a merinó nem erre való, ezért tehéntejet vásárol a sajtokhoz.

Jelentős gazdasági terveik már nincsenek, mint férjhez adni és otthonhoz segíteni a lányokat.

A géppark teljes, sőt, egy része már cserélődött is az elmúlt években. Nagy is, hiszen 1800-2000 feletti állományhoz lett tervezve, de a nagyobb, modernebb gépekkel könnyebben, gyorsabban végeznek a szántóföldeken. Fél nap a birkákkal, fél nap a földön – kerek is lenne a világ, ha lenne, aki majd folytatja a bemutató mintatelep működtetését. Apró Mihály szerint jobb volt, amíg együtt dolgoztak az idősebbek és a fiatalok, mert utóbbiak közben nemcsak megtanulták a szakmát, hanem kedvet is kaptak hozzá.

Forrás: Kistermelők Lapja