A kárókatonának is nevezett vízimadár a tavak és folyók halainak legnagyobb vámszedője.
Ez az agresszív ragadozó szinte kizárólag halakkal táplálkozik. Meglehetősen nagyétkű madár, egy kifejlett példány akár napi 4 kg mennyiségben is fogyaszthat halat. Hazai populációja 2500-3000 párra tehető, de ősszel északról jelentős számban érkeznek csapatok.
Telepesen fészkel a vízparti fákra, amelyek a fészkelés ideje alatt felgyülemlett tetemes guanótól kiégnek. De nem csak a fákra jelentenek veszélyt. Károkozásuk halastavak halállományában, illetve télen, a természetes vizek vermelő halpopulációjában jelentős. A vízimadár telepekről kiszorít más madárfajokat, ezáltal elűzve azokat fészkelési és táplálkozási területükről.
Több galandféregnek, mételynek és fonálféregnek is a gazdája, melyek lárvaállapotban a halakban élősködnek, és azokat károsítják.
A kormorán hazai egyedszáma önmagában nem volna nagy, de a természetes vízi halpopulációhoz mérten jelentős.
A halgazdaságok nagy öröme lenne, ha a kárókatona vadászható fajjá minősülne, azonban az Európai Uniós Madárvédelmi Irányelv értelmében, az Európai Közösségben természetvédelmi szempontból jelentős fajnak értékelhető, emiatt a hazai állomány is védelem alatt áll.
Kivételt ez alól, ha a Madárvédelmi Irányelv meghatározott szempontjainak teljesülése esetén riasztása, gyérítése, állományszabályozása szintén meghatározott feltételek teljesülése mellett engedélyezhető. A kárókatona gyérítését engedély nélkül végezheti külön jogszabályok alapján kijelölt vadászatra jogosult, valamint halászati őr a halállományokban keletkezett károk mérséklése érdekében, amennyiben tevékenységét az ingatlan tulajdonosával, illetve jogszerű használójával megállapodást kötve védett természetvédelmi területen kívül, szeptember 1. és január 31. között a vadászat rendje megsértésének nem minősülő, valamint nem tiltott vadászati eszközökkel és/vagy más módszerrel, továbbá az okszerű vadgazdálkodás akadályozása nélkül végzi.
A daru északi elterjedésű faj, fenséges megjelenésű, hatalmas madár.
Alapvetően láperdők kedvelői, de a klímaváltozáshoz alkalmazkodva megtalálta számításait európai költési területének legdélebbi pontjain.
A XX. század elejére a darvak szinte teljesen eltűntek hazánkból a vadászati nyomás és az élőhelyváltozás hatására, majd 100 évvel később újra megjelentek a sikeres élőhely-rekonstrukciónak köszönhetően.
Mára átvonuló és áttelelő állománya folyamatosan gyarapszik – egyelőre csak egyetlen pár rendszeres fészkelését sikerült bizonyítani. Ősszel akár százezres egyedszámban érkeznek meg a Hortobágyra. Az éjszakákat a sekély tavakban töltik, napközben pedig főként a mezőgazdasági területen táplálkoznak elhullott gabonával vagy növénykultúrák hajtásaiból.
Az pedig már a jövő kérdése, hogy a klímaváltozással, ezáltal még több daru érkezésével a lokális károkozás miként és milyen értékben bővülhet ki.
A vadlibák viszont a darvaknál már tetemesebb károkat okoznak a szántóföldeken.
Az ősszel érkező több százezer madár között találunk vadászható vetési ludat, nagy liliket és nyári ludat, de védett kis lilik, vörösnyakú lúd és elvétve akár rövidcsőrű lúd is a kíváncsi tekintetek elé kerülhet.
A több száz vagy ezer példányból álló csapatok nagy területen lecsipegethetik a szántóföldi növények hajtásait, a vizes, sáros földön kitapossák a vetést a vízről való kihúzásukkor hajnalban és késő délután.
Régebbi szakirodalmakban olvasható, hogy a ludak által megcsipkedett növények bokrosodni kezdenek. Észak- és Nyugat-Európában már átfogó, specifikus vizsgálatok készülnek az átvonuló ludak okozta hatásokról, ezek eredményeként pedig a finoman hangolt agrártámogatásokról.
A klímaváltozás tehát nemcsak időjárás-változást eredményez, hanem az állatfauna változását is előidézi, ami további kihívások elé állítja a természetvédelmet és az agráriumot. Erre pedig mihamarabb fel kell készülni, hiszen a gazdálkodók közös érdeke a károkozás minimalizálása.