A nagyszabású, kontinenseken átívelő tanulmányban nagyjából 50 tudós vett részt Észak-Amerikából, Európából, Afrikából és a Közel-Keletről. Ennek köszönhetően 30 patás legelési szokásairól érkeztek adatok. Olyan fajok szerepeltek a tanulmányban, mint a vapiti, öszvérszarvas, gazella, impala, rénszarvas, gnú, vadszamár vagy épp a zebra.
A feltételezés lényege, hogy a frissen kihajtott növények a vegetációs időszak elején könnyebben emészthetők, de méretüknél fogva kevesebb biomasszát - és ezzel energiát - szolgáltatnak. A vegetációs időszak előrehaladtával nő a méretük, azonban egyre nehezebben is emészthetővé válnak. Így a legoptimálisabb időszak a fogyasztásukra egy köztes fejlődési szakaszban van, amikor még viszonylag könnyen emészthetők, és magasabb az energiatartalmuk.
A kutatásban megjelenő patások közt egyrészt vannak kérődzők, mint a szarvasfélék, melyek összetett gyomruk segítségével fermentálják az elfogyasztott növényi részeket, így jutnak értékes tápanyagokhoz. Másrészt képviseltetik magukat a lófélék is, mint például a zebrák és a vadszamarak, ezek a fajok azonban nem rendelkeznek összetett gyomorral.
Ennek oka valószínűleg az, hogy a lófélék kevésbé hatékonyan tartják vissza a vizet, és méretarányosan többet ürítenek ki belőle. Azt is megerősítették a kutatók, hogy a kérődzők a testméret növekedésével jóval nagyobb biomasszájú takarmányt képesek "feldolgozni".
Tehát a kutatás elsődleges konklúziója, hogy ugyan a fent említett hipotézis a patások legelési szokásaival kapcsolatban nagyjából helytálló, azonban vannak eltérések az egyes fajok testmérete és emésztőrendszere tekintetében.
A legelési szokások, melyek meghatározzák egy szabadon élő patás populáció ellenálló képességét aszerint változnak, hogy milyen méretű és emésztőrendszerű az adott faj. Ahhoz, hogy megőrizzük a vadonélő patások populációinak diverzitását, kulcsfontosságú, hogy különböző állapotban lévő, változatos legelőterületekhez férjenek hozzá az állatok.
Facebook
Twitter
Google+
LinkedIn
Print Mail
Print PDF
