A permakultúra kifejezés szó szerinti fordításban „állandó mezőgazdaságot” jelent, amiben az állandó a fenntarthatóságra utal, ahol évelő, vagy „évelősített” kultúrákra alapozott termelés zajlik. Az 1970-es években Bill Mollison és David Holmgren Ausztráliában kidolgozták a módszer elméleti és gyakorlati alapjait. Ez az irányzat megoldást kínál a Föld megnövekedett lakosságának az ökoszisztémára ártalmatlan élelmiszer-ellátására, mivel a javakat helyben termesztik vegyszerek, káros szén-dioxid-kibocsátás és túlzott ivóvízpazarlása nélkül.
Holmgren tizenkét pontban határozta meg azokat az alapelveket, amelyek a permakultúra követőit vezérlik.
- Figyeld meg, és működj együtt! Ha időt szánunk rá, hogy a természettel közös nevezőket keressünk, olyan megoldásokat tervezhetünk, melyek mindig segítenek a konkrét helyzetben.
- Kösd meg és tárold az energiát! Ha bőségben erőforrásokat gyűjtünk és tárolunk, felhasználhatjuk őket szükség idején.
- Érj el hozamot! Gondoskodj róla, hogy valóban értékes következménye legyen a befektetett munkádnak!
- Szabályozd magad és figyelj a visszacsatolásokra! A nem megfelelő tevékenységeket vissza kell szorítani, hogy jól működjön a rendszer.
- Használd és értékeld a megújuló erőforrásokat és megoldásokat! Próbáld a lehető legjobban használni a természet erőforrásait arra, hogy csökkentsd fogyasztói szokásaidat és függésedet a nem megújuló energiaforrásoktól!
- Ne termelj hulladékot! Használd úgy az összes erőforrásodat, hogy semmi se menjen kárba!
- Tervezz a mintáktól a részletekig! Ha messzebbről szemléljük, a természetben és a társadalomban is felfedezhetünk mintákat. Ezek lehetnek tervünk alapjai, melyeket később egészítsünk ki a részletekkel!
- Integrálj elkülönítés helyett! Ha a megfelelő elemeket a megfelelő helyre tesszük, kapcsolatokat alakíthatnak ki, melyekkel segítik és erősítik egymást.
- Használj fokozatos és kis léptékű megoldásokat! A kicsi és lassú rendszereket könnyebb fenntartani, jobban használják a helyi erőforrásokat, és fenntarthatóbb eredményekre vezetnek.
- Használd és értékeld a sokféleséget! A diverzitás csökkenti a rendszerek sebezhetőségét, és előnyére használja a környezet egyedi mivoltát.
- Hasznosítsd és értékeld a határterületeket! Sokszor az egymás mellé helyezett elemek határfelületeinél figyelhetjük meg a legígéretesebb eseményeket, amelyek egyben a legértékesebb, legproduktívabb, és igen sokszínű területei lehetnek a rendszerünknek.
- Reagálj kreatívan a változásra, és fordítsd azt előnyödre! Az elkerülhetetlen változás által a rejtett lehetőségeket kiaknázhatjuk, ha tüzetesen megvizsgáljuk és a megfelelő időben cselekszünk.
Azonosságok
Aki már hallott a bio- vagy ökogazdálkodásról, annak ismerősen cseng a permakultúra kifejezés is.
A növényi maradványokat és a trágyát komposztálják és a talajerő-utánpótláshoz használják. A növényvédelem mindkét esetben a megelőzést szolgálja, és előnyben részesítik a betegségekkel szemben ellenálló, nem génmódosított fajtákat, valamint megpróbálják a hasznos élőlényeket a kertbe vonzani. Locsoláshoz a vizet természetes forrásból, csapadékból vagy kútvízből kívánják fedezni. Fontos szerep jut a mulcsozásnak az ágyásokban, amire szalmát, leveleket vagy egyéb szerves anyagot használnak. Saját maguk által hagyományos módon nemesített és fogott vetőmagokkal dolgoznak. A betakarítási időszak elnyújtására korai és kései fajtákat is használnak. Mindkét módszer gyakorlóinál fontos motiváció a saját élelmiszer előállítása, ami az egészség és a jólét alapja.
Minimális beavatkozás
A különbségek közül az egyik legfontosabb a talaj kezelése. A biokertben időnként előfordul ásás, szántás. Ezzel szemben a permakultúra alaptétele a talaj minél természetesebb állapotának megőrzése. A talajforgatás és kapálás teljes mellőzése miatt a talajlakó állatok és mikroorganizmusok megteremtik a termékeny közeget, ahol az embernek csak annyi a dolga, hogy a termelés miatt kivett tápanyagot pótolja.
A permakultúrás kertek nem csupán vegyszermentesek, hanem semmilyen biogazdálkodásban engedélyezett permetszert nem használnak, a főszerep a természet immunrendszeréé és a kártevők természetes ellenségeié. Az ember csak minimálisan avatkozik be a természetes egyensúlyba. A biogazdálkodás egyik alapja a vetésforgó, azaz hogy az egyes zöldségkultúrákat minden évben másik ágyásba kell vetni. Ezzel szemben a permakultúrás kertekben a növények többnyire nem egyenes sorokban helyezkednek el, a látvány így rendezetlen benyomást kelt. Az elvadultabb összképhez hozzájárul, hogy az egynyári növények mellett sok évelő és önmagát vető növény is helyet kap.
A biokertben inkább az egynyári növényeken, fűszereken van a hangsúly, míg a permakultúrás kertekben inkább a fásszárúak vannak túlsúlyban, sokkal több a vegyeskultúra, aminek részei az évelő fák, bokrok is. Egy hagyományos biokertben jól elkülönül az egynyári zöldségágyás az évelő növényektől, fáktól, a permakultúrás kertekben viszont összeolvadnak a növénycsoportok. Általában helyet kap egy kis tó a vízi állatok számára, köré ültetett sövénnyel, ami virágaival a méheknek, terméseivel a madaraknak szolgál eledelként.
A permakultúra a mezőgazdasági termelés részének tekinti az embert, akinek lakóháza, gazdaságának minden élőlénye, növénye, domborzati, vízrajzi és mikroklimatikus adottságai komplex, szimbiotikus egységet alkotnak. Mindez sokkal inkább az egész életmódot átható filozófia, mint csupán a föld művelésére és a növények védelmére vonatkozó praktikák összessége.
A gazdaság felépítése
A permakultúrás elvek szerint az élettér zónákra osztható. Egy csoportba az egymásra kedvezően ható, egymást kiszolgáló részegységek kerülnek.
Az 1. zónába tartozik a lakóháznak a közvetlen környezete. Ide telepíthető a fűszerkert és az intenzív zöldségágyás vagy dombágyás, hogy a főzéshez szükséges hozzávalókért bármikor ki lehessen szaladni. Ide tehetjük a legféltettebb, beltérben teleltetett kincseinket, mint például a dézsás citrusféléket. Ezek a növények nap mint nap szem előtt vannak, ezért gyorsan be tudunk avatkozni baj esetén.
A 2. zónába kerül a krumpli, a téli tárolásra szánt zöldségfélék, a hüvelyesek, intenzív gabona, bogyósok, egy-egy alacsonyabb gyümölcsfa, az almozott baromfiudvar, esetlegesen a méhkaptárak.
A 3. zónába telepíthető a gyümölcsös bogyót és magot hozó bokrokkal, köztük vadvirágokkal, gyógynövényekkel. Közéjük időnként beengedhetjük a baromfiféléket, sertéseket, juhokat, akik rágják a füvet és megeszik a lehullott gyümölcsöket, adott esetben a bennük lévő kártevőkkel együtt. Ebbe a részbe kerüljön a kerti tó, ahol kacsák is fürödhetnek. A zónát válasszuk el kerítéssel vagy kb. 40 centi magas függőleges partszakasszal, hogy a szárnyasok ne tegyenek kárt a zöldségesben.
A 4. zónába kerülhetnek a nagy testű legelésző állatok a számukra élelemforrásnak hasznosítható fákkal együtt, mint a szilfélék, tölgyfajták, kecskerágó, fűzfák, lepényfa vagy a vasfa és a vadgyümölcsök. Az istálló a 3. és a 4. zóna közé kerüljön.
Az 5. zóna olyan rész, ahová csak megfigyelés céljából megyünk néhanapján. A háborítatlan, bozótos részt tartsuk fenn a madaraknak zavartalan fészkelésre.
Ha a zárt rendszer már elkészült, akkor később kevesebb emberi munkára lesz szükség, de ehhez a kezdeteknél nagy hangsúlyt kell fektetni a gondos megfigyelést követő tervezésre, az adott táj mikroklimatikus viszonyaiból fakadó lehetőségek legjobb kiaknázásához.
Permakultúrás ágyás
A fenti felosztás nagyobb, körülbelül 1000 négyzetméternyi területet igényel, ami korántsem áll mindenütt rendelkezésre, ahogy állattartásra sincs mindenkinek lehetősége.
Ősszel a kiválasztott, akár addig műveletlen területet terítsük le kartonnal. Erre hordjunk rá egy réteg istállótrágyát, majd borítsuk be 20-30 cm vastagon szalmával. Télen a lehulló hó és a csapadék kellőképpen megáztatja és összeérleli a rétegeket, így tavasszal csak szét kell húznunk a felső mulcsréteget, és kis mélyedéseket húzva ültethetjük is a palántákat, magokat. A lebomló mulcs megoldja a talajerő-utánpótlást, emellett lazán tartja a talajt, véd az eróziótól és a gyomosodástól is, pont úgy, ahogy erdőben a földre hullott avarréteg.
