Ha maradnak az eredeti mesterségüknél, ma talán az ország tortáját, vagy kenyerét köszönhetjük nekik, hiszen egyikük egy leheletnyi időre a cukrászattal is kacérkodott. Amikor kitanulta ezt a szakmát, másikuk hosszú időn át egy nagy péküzemben dolgozott, mielőtt csatlakozott az édességek helyett végül a lópatkolást választó testvéréhez. Utóbbi, vagyis Tóber Csaba sorsa még gyerekkorában dőlhetett el, mikor Szilvásváradon élő családjukhoz egy „nyugatnémet” fiatalember érkezett, hogy édesapjuktól, Tóber Alfrédtól megtanulja a kovácsmesterséget.
– Az akkori fiatalember máig a barátunk, akinek révén ma már rendszeresen járunk Németországba, Manheim környékére lovakat patkolni. Martin évtizedekkel ezelőtt javasolta nekem, hogy tanuljam ki a patkolást, hiszen azt egyrészt kevesen csinálják jól, másrészt a világon bárhol megélek belőle – idézte fel a kezdeteket Csaba. Vele és bátyjával, Zsolttal Eger határában, a Mátyus udvarházban találkoztunk, ahol épp a Benetton, becenevén Beni névre hallgató fekete lovat vették a kezelésükbe.
A szavak mögött persze fontosabb a tartalom, hiszen a patkolás, igazítás legfőképpen azért fontos, hogy a ló tartása egyensúlyban maradjon.
– A patkó alatt is nő a szaru, olykor az egyik oldalon kissé gyorsabban, mint a másikon, attól függően, hogy az állat miként használja a lábát. Emiatt a patájánál akár két-három milliméteres eltérés is jelentkezhet a két széle között, ami „odafent” a ló hátánál már akár két-három centiméteres tartáskülönbséget is okozhat. Ezért a patkolókovács először mindig azzal kezdi a munkát, hogy alaposan szemügyre veszi a lovat, megnézi az állását meg a járását, és csak ezt követően kezd bele a régi patkók leszedésébe, a szaru ápolásába, az új patkó felhelyezésébe.
Két év tanulás kevés ehhez a szakmához
Tóber Csaba eredeti mestersége nemhiába kovács, nemcsak a patkoláshoz ért, hanem bizony a szerszámgyártáshoz is. Azt mondja, ebben sajnos utol sem éri édesapját, aki különösebb műszaki rajzolói, formatervezői szaktudás és tapasztalat nélkül, egy padlóra felvázolt skicc alapján készített lovaskocsikat, hintókat, s bármilyen használati eszközt, amihez vas vagy egyéb fém kellett.
De maga rakta össze azt a fémállványt is, amire reszeléskor a lovak patáját helyezik: hiába van bivalyerős fémből a szerkezet, az eltelt harminc esztendő alaposan megkoptatta. A teteje, ahol a patákkal érintkezik, már kissé viseltes. A szerszámoknak ebben a szakmában komoly jelentőségük van, nem véletlen, hogy
azokat a késeket, reszelőket, formázó pengéket, amiket ő maga nem tud legyártani, az Egyesült Államokból vagy Angliából szerzi be, míg az új patkók és szegecsek Ausztriából érkeznek zömmel.
Ahhoz, hogy ma valaki patkolókovács legyen, egy kétéves iskolát kell elvégezni, jellemzően egy mezőgazdasági szakközépiskolai érettségi után. Így tett Csaba is, de a mesterség fortélyait már az édesapja mellett tanulta meg. Akinek nincs olyan szerencséje, hogy a felmenői között van hozzáértő szakember, annak sokkal nehezebb a dolga. A negyvenes évei közepén-végén járó testvérpár szerint a kétéves felkészítés kevés ahhoz, hogy valaki megtanulja ennek a szakmának az összes csínját-bínját. Egyrészt nagyon alaposan tisztában kell lenni a ló anatómiájával, ugyanakkor érteni kell a kovácsoláshoz, a szegecseléshez, a patkók felizzításához, formára igazításához is. Külföldön, például az Egyesült Királyságban, ötéves ez az iskola, és az első két évben a lovak közelébe se engedik a tanoncokat, szinte csak messziről nézhetik a patkolást.
Csak a talált patkó hoz szerencsét
Ballagó Péter a Mátyus udvarház méntelepének vezetője azt mondja, ő is igyekszik megkönnyíteni a patkolást, így amikor a szakembereket várják, a megelőző három napban vizes agyagfölddel kenik be a lovak patkóját. Emiatt a talpuk kellőképpen felpuhul, és nem kell durvább mozdulatokkal vagy eszközökkel kiverni a szarurétegeket a később meg patkolandó felület alól. Elég egy kés, hogy szépen, harmonikusan lemessék a felesleges szaruréteget, majd rápróbálják a felizzított patkót a patára, ami így szépen kirajzolja a szegecsek helyét is, majd kihűlt állapotban már a legmegfelelőbb helyre illeszthetik fel azt.
Nap mint nap lópatkóval foglalkoznak, azzal az eszközzel, amely még ma is a szerencse egyfajta szimbóluma. Úgy gondolná az ember, hogy egy patkolókovácsnál nincs szerencsésebb, hiszen az ő autójukban egy-egy kitelepüléskor legalább 100-150 új patkó sorakozik a ládák mélyén, várva, hogy új gazdára találjanak. A fiatalabb testvér mindjárt kiigazít:
„Az eleve rendelkezésre álló, meglévő patkó nem számít, csak az a patkó hoz szerencsét, amit az ember véletlenszerűen talál.”
Ennek a babonának az eredete szavai szerint talán még a vaskorba nyúlik vissza, amikor valóban isteni szerencse volt, ha az út mellett valaki egy vasból készült patkót talált: az akkoriban még ritka nyersanyagból így készülhetett nyílvesszőhegy vagy akár késpenge is. Zsolt, az idősebb testvér később csatlakozott az öccséhez, korábban az édesapjuk volt Csaba párja, de aztán ő megbetegedett, így az idősebb fiú lépett a helyére. Noha neki valójában pék volt a szakmája, ebbe is hamar beletanult, és immáron 16 éve teljes harmóniában dolgoznak. Abban is egyetértenek, hogy az életük nemcsak a hajtásból áll, ha valaki nem figyel oda, patkolókovácsként hamar szembenézhet gerincfájdalmakkal, ízületi bántalmakkal, tartáshibával.
Ötödik éve nem vállalnak új kuncsaftot, azokhoz maradtak hűségesek, akikkel már szinte évtizedek óta együtt dolgoznak. Az ötvenedik életévükhöz közeledve már érzik ennek a szakmának a nehézségeit, nem mindig megy annyira fitten minden, mint huszonéves korukban, ugyanakkor a teljesítménykényszer sem lebeg már a szemük előtt.
Fájdalom nélkül
Az elmúlt néhány évtized alatt megváltozott a lovas szakma, a lótartás – ez a patkolókovácsok tapasztalata. Szavaik szerint egyre inkább elnőiesedik ez a sportág, a hobbitartók és a versenyzők között is egyre több a hölgy. Hogy ennek mi lehet az oka, azon még nem gondolkodtak el mélyebben, de
A nők gondoskodóak, a lovak pedig érzékenyek, így voltaképpen párosuk már-már tökéletes – jegyzik meg. Arra a kérdésre, hogy ők maguk tartanak lovat, netán lovagolnak-e, mindketten a fejüket rázzák. Munkaidejük nagy részét lovak között, az istállóban töltik, számukra nem az a szabadidő, ha otthon ugyanúgy a lovakkal folytatják. Hosszú ideig teniszeztek, ma már a gyerekeikkel kerékpároznak, kirándulnak, sportolnak.
Hogy mennyire fontos ez a mesterség, az is igazolja, hogy nemrégiben egy általuk kezelt, patkolt ló, amelyik korábban egy sérülés miatt patairha-gyulladásban szenvedett, igen jól szerepelt Szilvásváradon egy nemzetközi díjlovagló versenyen. „Olyan hálás voltam, hogy a vele töltött néhány óra leforgása alatt megadta nekem a számomra addig ismeretlen lovasérzést, amit azt hiszem, minden lovastársam keres, akinek még nem volt szerencséje megtapasztalni.
Betegsége alatt megvásároltam Lupit, így hivatalosan is az enyém lett, majd szerencsénkre néhány hónap elteltével orvosi segítséggel és a megfelelő kovácsok bevonásával újra talpra tudtuk állítani.
Ezúton is szeretném megköszönni Tóber Csaba és Tóber Zsolt patkolókovácsok szakértő, precíz munkáját, melynek köszönhetően Lupival azóta is töretlenül, fájdalom nélkül élvezhetjük a közös munkát” – nyilatkozta nemrégiben a lovas, Imre Judit a Pegazus magazinnak.
– Minden ló számít, de amikor ilyen eredményhez tudunk hozzájárulni, az nekünk is külön büszkeség – mondták erre lapunknak a testvérek.
