A szőlőszedő puttony

Puttony szavunk a 15. századtól adatolható, nyelvünkbe az osztrák-németből került (die Butte, die Bütte, die Hotte). A kassai Orbán-torony 1557-ben öntött harangjának díszítésén már puttonnyal ábrázolt szüretelő férfialakok láthatók (1. kép). A puttonyt Tokaj-Hegyalján viszonylag korán, már a 16–17. században használtak, így ott évszázadok óta csaknem kizárólagosan használt eszköz a szőlő szállításához. Ruszt, Sopron, Pozsony vidékén, valamint az erdélyi szászok körében is elterjedt, de a 18. századi betelepítésekkel érkező németek is széleskörűen használták. Más vidékeken a puttonyok változatos formái mellett egy másik régi fürtszállító edényünk, a rúdon hordozott cseber is jelen volt.

A Dunántúl egyes vidékein, különösen a Somló környékén csak az első világháború után következett be ez az eszközváltás. Miként az Entz Ferenc és Gyürki Pál A Hazai szőlőszet című 1868-ban megjelent munkájában olvasható: „Puttonnyal a világért sem hordaná senki a szőlőt a Somlyói szüreten, Ramasetter úr háromszoros napszámot ígért már egy puttonyosnak, de még sem bír kapni embert, mert e vidéken nagy szégyennek tartják a puttonyhordást.”

Szüretkor a szőlőfürtöket főként asszonyok, lányok szedték sajtárba, vesszőkosárba, vederbe. A leszedett fürtöket puttonyos férfiak (2. kép) gyűjtötték össze és szállították a présházhoz vagy a szállítójárműveken elhelyezett kádakhoz. Sokfelé a termés mennyiségét is a feldolgozás helyszínére szállított „egységek” (cseber, puttony) számával mérték.

A termés szállítása szempontjából a puttonyhasználat előnye a cseberhez képest, hogy kettő helyett egy ember, kevesebb fáradsággal, szabad kézzel tud hordani, és a háton viselt puttonnyal a szőlősorok között is képes mozogni.

Az Alföldön körben azonos magasságú dongákból vagy keskeny kivágatú peremmel készül. Északi szőlővidékeinken három különböző változatot találunk: a hegyaljai, az egri és a gyöngyösi puttonyt (3. kép). Valamennyi észak-magyarországi puttony jellemzője a kiemelkedő hát- vagy nyakdeszka, szemben a budai, zalai és alföldi típusokkal, amelyeken ilyen nincs, és méretben is nagyobbak.

Egerben a puttony a teherhordás általánosan használt eszköze volt, nemcsak szőlő- és gyümölcsszállításhoz, de kézi vagy hátikosár helyett is. Mivel nők, férfiak és gyermekek egyaránt használták, azért az egri puttonyok méretben is változatosabbak, mint más vidékeken. A gyöngyösi puttony a vállon, illetve háton viselésre szolgáló heveder felerősítési módjával különbözik a két előbbi változattól. Tokaj és Eger vidékén a dongákat összeerősítő alsó és felső abroncshoz rögzített karikába kötik a hevedereket. Gyöngyösön és környékén felül, a puttony kávájába vágott résekbe fűzve erősítik fel.

A budai és a dunántúli puttonyokat, amíg megtelnek, gyakran a földre helyezik, és előfordul, hogy benne a szőlőt megzúzzák (muszkolják), s csak a telt puttonyt veszi a munkás a hátára. Ezzel szemben észak-magyarországi szőlővidékeinken a puttonyos a munka minden fázisában hátán tartja puttonyát, ahová a szedők felöntik telt edényeiket, és a fehérborkészítés technológiai célszerűségének megfelelően a fürtöket zúzatlan állapotban szállítják a feldolgozás színhelyére.

A 20. században megjelentek az ipar által gyártott horganylemez puttonyok is, amelyek különösen a szocialista nagyüzemekben terjedtek el.

Nagy József
muzeológus
Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár

Bizánci borászatot tártak fel Javnéban A bizánci korból származó borászatot tártak fel Javne város mellett a régészek. Izrael történetének legnagyobb ásatásán a korszak eddig ismert legnagyobb borászatát fedezték fel, ahol évente legalább kétmillió liter fehérbort gyártottak és öntöttek cserépamforákba. A komplexumon belül öt hatalmas, pompás borospincét, a bor érlelésére és forgalmazására szolgáló raktárakat, a folyadékot őrző és szállító cserépedények kiégetéséhez szükséges kemencéket, valamint több tízezer cseréptöredéket, teljes egészében épen maradt amforákat és az egyes épületek közötti rendezett utakat találtak. Felfedeztek az ásatásokon egy 1600 éves mozaikot is, mellette szőlőpréseket – nagy medencéket –, amelyek területe egyenként mintegy 225 négyzetméter volt. A leletek alapján a borászat tulajdonosai rendkívül tehetős emberek lehettek. „Évente mintegy 2 millió liter bort forgalmaztak! Ez még ma is óriási mennyiség, és nem felejthetjük el, hogy akkoriban kézi munkával végezték a gyártás egész folyamatát” – nyilatkozták az ásatásokat végző szakemberek, Eli Hadad, Liat Nadav-Ziv és Jochanan Seligman. „A környéken előállított bort gázai és askelóni bornak nevezték, amely az ókori világ minőségi bormárkájának számított. A Javnéban gyártott cserépedények és bor nemzetközi hírnévre tettek szert, eljutottak Európába és Afrikába is. Többnyire fehérbor volt, amely onnan kapta a nevét, hogy főként Gáza és Askelón kikötőiből szállították el szerte a világba” – mondták a szakemberek. A javnei ásatásokon még sok­kal régebbi, mintegy 2300 év­vel ezelőtti, a perzsa uralom korából származó szőlőpréseket is találtak, melyek alapján úgy vélik, hogy ezen a helyen évszázadokig folyamatosan zajlott a bortermelés. A borfogyasztás nagyon elterjedt volt az ókorban, gyerekek és felnőttek is rendszeresen itták különböző hígításban, mert a víz sokfelé se tiszta, se jóízű nem volt, és a bort „koncentrátumként” is használták az ivóvíz feljavítására vagy helyettesítésére. Az IAA két évvel ezelőtt a Tel-Avivtól délre, a tengerpart közelében lévő Javne város terjeszkedése miatt kezdte a leletmentő régészeti kutatásokat. A következő hetekben az ásatásokat meg lehet tekinteni, de később lefedik a maradványokat, hogy megvédjék a közelgő téli esőzésektől. A továbbiakban régészeti parkot alakítanak ki a feltárások területén. (mti)