0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 29.

A rigófütty örökre a fülében szól

Világéletben ornitológus és író szeretett volna lenni, az pedig, hogy a kettőt egyszerre sikerült megvalósítania és még ötvöznie is, hatalmas boldogságot és sikert eredményezett életében. Ez a hivatástudat és szorgalom tette lehetővé, hogy Schmidt Egonra, az ország madárvilágának egyik legjobb ismerőjére tekinthetünk. A Kistermelők Lapja egykori szerzője, a Kossuth-díjas íróval beszélgettünk.

Normal
0

21

false
false
false

HU

Ez a hobbiból kivirágzó hivatás, a természet iránti elköteleződés és nem utolsósorban a szorgalom tette lehetővé, hogy Schmidt Egonra, az ország madárvilágának egyik legjobb ismerőjére, hazánk legismertebb ornitológusaként tekinthetünk. Lapunk egykori szerzője, a 91 éves Kossuth-díjas író osztotta meg élettörténetét. 

„Nem kérdés, hogy a madarak iránt érzett szeretet velem született adottság. És bár ha nem is számoltam össze, hogy mennyi madárfajt figyeltem meg életemben, de hogy a hazai fajok mindegyikét, az egészen biztos!” – mondja vendéglátónk budapesti otthonában.

A Zala megyei becsehelyi kötődésű Schmidt Egont már gyermekkorától érdekelte a madárvilág. Első mentorának a nagybátyát tekinti, aki természetkedvelő ember lévén többé-kevésbé ismerte a madárvilágot. Már fiatalon elhatározta, hogy a Madártani Intézetben szeretne dolgozni, ami több vargabetű leírása után végül beteljesült. Budapestre költözve írói vénája is kezdett kibontakozni, különféle történeteket írt le „állati élményeiről”.

Ezek a leiratok a történelem folyamán eltűntek, amikor a családot származásuk miatt kitelepítették otthonából. A kisemmizett Schmidték Bükkszenterzsébetre kerültek, majd Pécelre, ahonnét Schmidt Egon Budapestre járt dolgozni a MÁV Magasépítő Vállalat munkavállalójaként. Itt megismerte a kétkezi munka legjavát, a talicskázástól kezdve az árokásásig mindent. Innét brigádvezetői pozícióból elfogadta a Fővárosi Állat- és Növénykert állásajánlatát, ahol az akváriumi halak ellátása volt a feladata. Ekkor ismerkedett meg Csóka Eszterrel, az állatkert kertész technikusával, akivel megrendíthetetlen szerelmük beteljesüléseként 48 évig tartó házasságban élt. A bimbódzó kapcsolatot bemocskolták az ’56-os események, és ahogy a szakember visszaemlékezik:

„Volt, hogy át kellett lépnem az utcán fekvő halottakon, és ha valahonnan lőni kezdtek, bemenekültem egy kapualjba. Félni soha nem féltem, hiszen hívő ember vagyok, nekem a halál nem félelmetes, csak a körülményei…”

A szabadságharc után fiatalkori álma vált valóra, a Madártani Intézetnél kapott állást. Az intézetben egyebek mellett a betelefonálók informálása volt a feladata, akik főként a madarak vonulásáról, a madárgyűrűzésről, illetve a téli madáretetésről érdeklődtek. Ezek a gyakori kérdések megmozdították Schmidt Egon fantáziáját, és elhatározta, hogy az említett témákban ismeretterjesztő könyvet ad ki, amely 1970-ben jelent meg Madarakról mindenkinek címmel. A könyvnek hatalmas sikere lett, az első nyomás után a második 20 000 példány is elkelt, a kiadói megkeresések pedig folyamatosan jöttek. „Ezt a sikert még a nagyszüleim is megélték, nekik is dedikáltam egy-egy példányt, a szüleim pedig csak támogatták írói ambícióimat.”

Később vezette a Madárgyűrűző Központot is, majd a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület alelnöke volt. Végül az Állatvilág című magazintól ment nyugdíjba 1991-ben.

 

– Úgy lett országosan ismert és elismert ornitológus, hogy „osztályidegenként” nem végezhetett egyetemet.

– Ennek egyetlen egyszerű magyarázata lehet, ismerni kell a madarakat, mégpedig nagyon alaposan. Én pedig ismerem őket. Autodidakta módon megtanultam a hazai madarak költésbiológiáját, vonulását, élőhely- és tápláléksajátosságukat. Igaz, a klímaváltozással néhány olyan faj is megjelent mostanra hazánkban, ami korábban elképzelhetetlen lett volna. Például kis kárókatonát Magyarországon látni akkoriban szenzáció lett volna, most pedig a pásztorgémekkel együtt telepeket alkotnak az ország különféle pontjain. Így van ez például a

vetési ludakkal is, régebben tömegével jöttek, napjainkra viszont eltolódott a vonulási útvonaluk, és inkább a nagy lilikek hatalmas csapatai érkeznek hazánk vizeire. A változásokat most is követem András fiam révén, aki szintén szenvedélyes madarász, és sokat mesél arról, amit útjai során tapasztal. Neki köszönhetően úgy is tudok a természeti aktualitásokról, hogy sajnos hallásom már nem a régi, és egy szembetegség miatt szinte már alig látok, pedig témám még a kilencvenen túl is lenne, de beletörődtem, hogy az írásnak vége.

– Szerencsére könyvei a mai napig klasszikusok, így van ez az Ezer ágán ezer fészek című könyvvel is, amelyben sokunkat az állatok védelmére bíztatott. De nemcsak a betűkön át, hanem az éteren keresztül is.

– Akár nyíltan, akár bújtatottan, de mindig is az állatvédelem vezérelt! Így volt ez a 17 évig tartó Oxigén rádióműsor kapcsán is, amelynek első adását a Dinnyés környéki tavaknál rögzítettük november elején. A vadlibák érkeztével Balog Pista barátom, kollégám feltartott egy mikrofont a magasba, majd miután a madarak hangját felvettük, én rövid ismereteket osztottam meg a hallgatókkal az adott fajról. A műsor minden szombaton 14:05-kor ment felvételről a hírek után. Az egyik évben a rádió adásidejét lerövidítették, de a vezetőség megnyugtatott minket, hogy az Oxigén műsorideje változatlan marad. Így is történt, majd egyik napról a másikra megszűnt a műsor. Később a vezetőség vissza akart hívni Balogh Pista nélkül, amire természetesen nemet mondtam.

– A madarak mellett van egy másik csoport, ami szintén kedves a szívéhez. Ez több könyvében is előjön, mint például a 2017-ben megjelent A talicskától a Kossuth-díjig életművében.

– A kétéltűek, azon belül is különösen a békák, ha úgy tetszik, a második legkedvesebb csoportom. Amikor író-olvasó találkozókra jártam általános iskolákba, hogy a gyerekek megtanulják a természetszeretetet, a különféle madárvonulásokat, vagy épp a téli madáretetést, megfigyeltem, hogy a békák említésére többen elfintorodtak. A következő adandó alkalommal vittem magammal otthonról két ásóbékát, amik igencsak flegmatikus állatok. A gyerekek megfigyelhették, amint a laza talajba a békák beássák magukat, ami annyira tetszett nekik, hogy a nap végére már megsimogatták őket. Később hallottam a tanároktól, hogy ha a gyerekek az osztálykiránduláson békát láttak, azt mondták: »Egon bácsi szerint ez védett és hasznos «. Ez a pedagógiai szemlélet kellene ahhoz, hogy a mai fiatal generációt közelebb hozzuk a természethez.

Pedagógiai szemlélete nemcsak szóban, írásban is tetten érhető. A szakmai publikációk és a gyerekeknek szóló tanmesék mellett Schmidt Egon szépirodalmi igényű műveiről sem szabad megfeledkeznünk. A természetpróza olyan sajátos műfaját alkalmazza, ami úgy vezeti végig az adott történetet, hogy közben szórakoztató, de emellett tudományos és pedagógiai szemléletű egyszerre. Ilyen például az Erdőn-mezőn nyitott szemmel, amelynek illusztrációját Budai Tibor grafikusművész készítette, akivel évtizedeken keresztül számos kiadványban dolgozott együtt. Összességében több mint 3600 tudományos ismeretterjesztő írás, novella szerzője.

Keretes

Schmidt Egon munkássága során számos díjban részesült. 1983-ban megkapta a Chernel István-emlékérmet, 1993-ban a Pro Natura emlékplakettet, a Keve András-díjat 1999-ben, míg a Kossuth-díjat 2009-ben vehette át. Ezek mellett 2015-ben Ferencváros önkormányzata Ferencváros Környezet- és Természetvédelméért díjat alapított, amelynek első díját Schmidt Egon vehette át, amit aztán 2016-tól Ferencváros önkormányzata Schmidt Egon-díjra keresztelt. Idén a Zala megyei Becsehely díszpolgárává választották, valamint még ebben az évben átvehette a Velencei-tóért díjat.

Keretes vége

– Író munkásságának elismeréseképpen 2009-ben Kossuth-díjat kapott. Milyen érzés párosul ehhez a megtiszteltetéshez?

– Azt szavakkal nem lehet leírni. Nem véletlenül kapta legutóbbi, egyben utolsó könyvem A talicskától a Kossuth-díjig címet, hiszen valóban a talicskatolástól jutottam el ideáig. Hatalmas megtiszteltetés ez számomra, de egyben szörnyű tragédia is. A díjátadóra március 15-én került sor, ekkorra a feleségem már kórházban feküdt. Alig vártam, hogy a díjátadói fogadásról egyenesen a kórházba mehessek hozzá. Mikor odaértem, becsukott szemmel várt, már nagyon nehéz volt a légzése. Elővettem a díjat, és mondogattam neki: »Drágám, itt vagyok a Kossuth-díjjal! «. Ő ekkor kinyitotta a szemét, és meglátván a kalapját lengető Kossuth Lajost, még utoljára elmosolyodott. Ez a mosoly nekem sokkal többet ért a Kossuth-díjnál. Másnap hajnalban még bementem hozzá, ahol kezemet fogva eltávozott az élők sorából.   

– Nemrégiben meglátogatta L. Simon László, a Magyar Nemzeti Múzeum megújításáért és a múzeumi integráció előkészítéséért felelős miniszteri biztos, akitől a Velencei-tóért díjat vehette át.

– Mit ne mondjak, igencsak meglepődtem. A Velencei-tó mindig is közel állt a szívemhez. Éjjelente vonatra szálltam, hogy a Dinnyési-fertőnél megfigyelhessem a madarak viselkedését az éjszaka és a pirkadat találkozásakor. Fejem felett ragyogtak a csillagok, a nádast néha-néha megszólaltatta a szél, a telihold ezüstporral meghintette a fűzfákat és a környező réteket.

Egyszer csak egy róka bújt ki a nád közül. Én mozdulatlanul figyeltem, ugyanis eszembe jutott az a régi vadászmondás, miszerint „a róka előbb észreveszi a mozduló egeret, mint a mozdulatlan templomtornyot”. Úgyhogy én is templomtoronnyá váltam, és a vörös frakkos olyan közel lopódzott hozzám, hogy kis túlzással megérinthettem volna. Ősszel hosszú V-alakban érkeztek a vadlibák. A hatalmas madarak perc alatt landoltak a vízen, majd üdvözölték egymást, és a párok egymás mellé húzódtak.  

Mikor a nappal felébredt álmából, trillázó mezei pacsirták, karittyoló nádi poszáták és nádirigók cserregése tört a harmatos levegőbe. Ó, azok a kedves rigók! Mindig is a rigófélék voltak a kedvenceim. A lebilincselő és elképesztően változatos hangjuk örökre a fülemben szól. Felejthetetlen élmények ezek, amelyekből nekem szerencsére oly sok megadatott. Remélem, az is megadatik, hogy még egyszer utoljára eljuthatok a Velencei-tóra.

Forrás: magyarmezogazdasag.hu