0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 28.

A Sajdik-madarak röpte

Bárhol bukkanjanak is fel, Sajdik Ferenc figurái ismerősen köszönnek ránk. A rajzfilm nagy ho-ho horgásza, a mesebeli dagi madár Gombóc Artúr, a reklám „bontott csirkés” ősembere, vagy bármely tüneményesen bizarr állatka, sürgölődő emberi lény, emberarcú tárgy, girbe-gurba városi utcácska egy könyv lapjain.

Mind-mind egy képzeletbeli kerek világ szülötte, Sajdik mester fantáziájának és rajzkrétájának köszönhetően. Elvarázsolt, esendő, groteszk alakok, egy szeretetteljes univerzum lakói, akik csetlés-botlásaikkal megmosolyogtatnak.

Felmérni is nehéz, mi mindent foglal magába a hatalmas életmű. A 91 esztendős grafikus keze alól sok-sokezer apró figura kelt életre, újságok, filmek, kötetek, táblaképek rejtekéből előbújva, hogy bekocogjon, berepüljön, besétáljon és belenevesse magát egy ország emlékezetébe.

Alkotójuk humora bölcs és szelíd, kritikája sosem bántó. Nem csoda, hogy lénykéit mindenki kedveli kortól, nemtől, világnézettől függetlenül.

És, bár a karikaturistákkal mostohán bánik a „magas” művészeti protokoll, sokat mond, hogy máig ő az egyetlen, akit Kossuth-díjjal is megbecsültek.

De vajon honnan kerülnek elő azok a jellegzetes vonású, valószerűtlen Sajdik-madarak? Mi a titkuk, miféle fészekben cseperedtek? Régóta izgatott a rejtély, ez volt hát az első kérdésem, mikor alkalmam nyílt fölkeresni a művészt budai otthonában. Válasza egyszerre volt természetes és meglepő.

„A család mindent meghatároz. Nálunk a kedvesség és a jó kedély családi örökség.

Emlékszem, sokan ültük körbe az ebédlőasztalt, nagyszülők, szülők, rokonok, meg persze mi gyerekek – és dőlt a humor. A jó bemondások után alig tudtunk enni a nevetéstől. Talán én voltam a legkomolyabb a famíliában, de nekem a kezembe, a rajzaimba szorult a humorérzék.

Apám, Sajdik Sándor kora egyik legjobb zsokéja volt. Utcát is neveztek el róla Dunakeszin, ahol 25 évesen a Magyar Derby nagydíjából vette meg a család későbbi otthonát. Anyám, Visnyei Sarolta, az Operaház balerinájaként kötötte össze életét a válláig érő lovagjával. 62 évet éltek együtt. Hálás vagyok nekik, hogy a szeretet és a vidámság sose tűnt el a családból. Pedig apu ivós-mulatós, bohém ember volt. Épp Görögországban laktunk, mikor hirtelen Dániába szerződött, és 4 álló évig nem „pepecselt” holmi csekkek küldésével. Így anyánkra maradt a két fiúgyerek ellátásának gondja. Mindent megoldott egyedül, még létrára is mászott villanyt szerelni. De soha nem szidta aput, noha lett volna oka. Apám egy délután váratlanul hazaállított, nekidőlt az ajtófélfának, „megjöttem” – mondta, és ott folytatták az életet, ahol 4 éve abbamaradt. Anyu egy rossz szót nem szólt. Úgy tűnik, az ő türelmét, lelki rugalmasságát örököltem, és apám mozgékonyságát. Szerencsére a bohémságot nem.”

A pályaindulás is a családhoz kötődik. Korai rajztehetségét a nagynéni fedezte fel, aki látta, hogy kedvtelésből a Pallas lexikonból másolgat. Meglepte egy pasztellkészlettel, ezzel tovább lelkesítve a fiút.

Innen már csak egy lépés volt, hogy unokatestvérét követve beiratkozzon az iparrajz iskolába. Ott látta meg Pintér Jenő karikatúra-sorozatát, és rögtön tudta, maga is ilyesmivel akar foglalkozni. Később nyomdában helyezkedett el, színes kliséket készített ofszet-nyomáshoz. Már akkor, és katonaság ideje alatt is küldött humoros grafikákat szerkesztőségekbe. Így került a Rádióújsághoz, ahol tíz évet töltött tördelőként, rajzolóként. Közben a korabeli szatirikus hetilap, a Ludas is közölte karikatúráit, és át is hívták 1965-ben.

„Tabi, a főszerkesztő felhívott, hogy ássuk el a csatabárdot. Fogalmam se volt, mit kellene elásni, nem is nagyon firtattam, mentem örömmel. 32 év lett belőle. Jó hely volt a Ludas, és addigra már a politika is szelídült. Igaz, kritizálni legfeljebb a patyolatot vagy a tévéműsort lehetett.

Nekem meg nem volt kedvem olyasmiről élcelődni, hogy nem oldódik a kávéban a cukor. Inkább vicces állatokat rajzoltam. Tabi elismerte, hogy „állatügyben tarolok”, és hagyta.

Rossz a tárgymemóriám, és lehet, hogy éppen ez volt a szerencsém a karikatúrában. Fejből még egy villamost se tudok lerajzolni, muszáj volt hát mindent kitalálnom, kicsit hályogkovács módon. Nem a valóság, hanem a képzelet után, ösztönösen rajzolok, ráhagyom a ceruzára. Így merek kutyát, lovat, madarat rajzolni, úgy ahogy én tudok, és nem zavar, hogy mondjuk másmilyen a lába.” E ponton nevetve idézzük Medgyessy legendás válaszát a lovas szobrát kritizáló atyafinak: „Nem lú, az fiam, hanem szobor”. A Sajdik-állatkák is épp ettől olyan ellenállhatatlanul mulatságosak, eredetiek. És jelezve, hogy lehet még a „tétet emelni”:

a Ludasban egész sorozatot szentelt a jövő század állatainak. Ezekbe a duplán fiktív lényekbe szeretett bele a Corvina Kiadó szerkesztője, és javasolta, hogy legyen belőlük mese.

Rögtön Csukás Istvánra gondoltak, aki szívesen ráállt, és megírta a Pom Pom meséit. Ezzel kezdetét vette egy remek, egymást megihlető együttműködés a két kivételes alkotó között, amiből idők során több népszerű könyv, rajzfilm, tévésorozat született. „Szerettem Csukás Pista írásait, meg őt magát is. Fiatal korunkban sokszor találkoztam vele, mikor „házaltunk”, én a rajzaimat, ő a verseit cipelte a szerkesztőségekbe. Értékeltem, hogy jó humora volt és nagyon értett a gyerekek nyelvén, pedig nem volt gyereke.

Azt mondta, ő kigondol egy alakot, ad neki nevet, de nem tudja, hogy nézzen ki, azt majd én kitalálom. Úgy is lett.

Mindig elküldte a következő szereplőt, és megrajzoltam. Félszavakból is értettük egymást.”

Vendéglátóm elhallgat. Hirtelen nagy lesz a csönd – sok régi kedves barát, kolléga ment már el. Ő pedig hűséges alkat. Feleségét is az iskolában ismerte meg, és ma már 68 éves házasok. Két lányuk, öt unokájuk és két pici dédunoka gazdagítja mára a családot. És a hajdani hagyományt követve, hétvégeken náluk ebédel a háznép. „Marika nővére osztálytársam volt Dunakeszin, és meg-megakadt a tekintetem húgán, a kék szemű kislányon.

Nézegettük egymást, beszélgettünk, aztán már egy-egy szolid mozi is belefért. Isten áldása az ilyen hosszú kapcsolat, ismerjük a társunk gondolatát is, közösek az emlékek, a barátok.”

Marika bólogat, és időnként évődve kiigazítja párját. Jólesik látni őket. Ahogy egymásra nevetnek, finoman tréfálkoznak, együtt hívják elő az eltűnt időt, szinte érezni azt az egyhullámhosszot.

Tűnődöm, ha ilyen erősen kötődő ember, ifjúsága kedves színteréről miért jött el, miért vált meg a legendás családi háztól. Hiszen azt mondja, évtizedek óta Budán élve is az álmai helyszíne mindig Dunakeszi. Ott szerepelnek az ismerősei, még azok is, akik sose jártak arra. Eltéphetetlen a kapcsolat. „Nehéz volt onnan dolgozni. Amikor az Esti Hírlapnak rajzoltam a hétfői számba sportot, a szerkesztő megkövetelte, hogy hívjam fel vasárnap esténként. De akkoriban nem volt telefon, be kellett mennem a főpostára.

Még szerencse, hogy a főpénztáros sógornőm mindig ügyeletes volt. Így tudtam telefonálni este 9-10 tájt. Onnan még hazamenni, megrajzolni, és a kora reggeli lapzártára bevinni Pestre – elég keserves volt.

Ráadásul az iskolákat körzetesítették, és Ildi lányunk nem járhatott volna a kiválasztott pesti gimnáziumba. El kellett jönnünk, de a városomat tényleg nem tudom elfeledni. Most fejeztem be a Gyerekkorom Dunakeszije kötetet. 30 rajzot készítettem: emlékekből és képzeletből idézem a régi világot, és a képekhez rövid történeteket is írtam. Ebből lesz ott szeptemberben kiállítás, könyvbemutató. Megjegyzem, pórul jártam vele, irtó nagy munka volt, mert én csak kicsiben tudok rajzolni, megszoktam az apró figurákat az újságnál. A nagyobb táblaképeket pedig be kell tölteni rengeteg figurával, házakkal, miegyébbel. Hát így tol ki az ember magával!”

Az is csoda, hogy egy átrajzolt hosszú élettel ezt az aprólékos munkát még mindig hibátlanul bírják a mosolygós szemek. Sőt, a feleségének is ő olvas fel esténként, mert, ahogy mondja, neki „még egyelőre tart” a látása. Az íróasztalon ceruzák, ecsetek, kréták, festékek halmai várakoznak ugrásra készen. Kedvenc technikája a pasztell, azzal festményszerű hatást lehet elérni.

A Ludasba mindvégig tussal, fekete tintával és tollal rajzolt. A tollait pedig átalakította speciális szerszámmá, hogy lendületes vonalat tudjon velük húzni. A modern rosttollakat is átfaragja.

Egyetlen dolog nem hozza lázba: elektronikus rajzeszközökhöz nem nyúl. „Pedig sokszor odaültettek, hogy rajzoljak vele. Minek? Hát ott a papír! Imádom, mikor kirakom őket, az gyönyörű! Azzal jobban esik. És ma már igazán sokfajta jó minőségű papír van. Akkor támad kedvem rajzolni, ha szép új papírt kapok, vagy egy jóféle új pasztellt, az izgalmas.”

Ha már a játék varázsa, öröme szóba került, kiderült az is, kedvenc figurája a madár, mert azt karakteresen, jól lehet rajzolni, és a kutya, mert az nagy szerelem. Fiatal korukban került a dunakeszi portára egy puli, aki nagyon a szívükhöz nőtt. „Aranyos volt. Kapott szép házat, igazi cseréptetővel, de sose ment bele, kivéve egyszer, mikor meghallotta, hogy jön az állatorvos beoltani, akkor odabújt előle. Pásztorkutyaként korábban az alagi repülőtér birkáit őrizte, de lesántult, nem tudott már futni utánuk, és egy ismerős elhozta. Sokáig bánatos volt. Még a kicsi Zsuzsinknak se engedte, hogy megsimogassa.

Aztán egyszer eljött régi gazdája a juhász, és szólt hozzá. Attól fogva megbékélt velünk is. Apámmal elválaszthatatlanok lettek. Ha boltba indultak, az valóságos karaván volt: apu vitte a kisunokát, a kutya velük ment, és mivel a Molnárék macskája valami rejtélyes okból jóban lett a Puci kutyánkkal, ő zárta a sort.”

A jó karikatúra komplex dolog: rajztechnikán túl gondolat, eredeti világlátás, filozofikus humor, ötlet kell hozzá. Ezért tud inspirálni más alkotókat is. Sprok Antal szenzációs szoborbútoraihoz a Sajdik-figurák adtak kezdeti bátorítást, Kolodko Mihály miniatűr gerillaszobrot állított a „Főkukacnak” a Duna partra, a Naphegy téren Pom-Pom játszótér nyílt. Szűcs Édua kiváló karikaturista máig tartja: „Nem lépek be soha semmilyen szervezetbe. Nem mondom, ha lenne egy olyan klub, ahová csak Sajdik Ferenc hívhatna tagokat, oda boldogan”. De hát, mit tud minderről, a munkája hatásáról maga a szerző? „Józsefvárosban egy óriási tűzfalra van a Horgász fölfestve. Csukás kérdezte csodálkozva: ›› Most mondd meg, hittük volna, mikor elkezdtük, hogy ilyen utóélete van ezeknek a dolgoknak? ‹‹ Hát ki gondol arra, hogy mi lesz?

Ez öröm, és olyasfajta ámulat, mint a regényírónak, aki leír valamit, és az él, és megy tovább a saját útján. Érdekes belegondolni. Egyébként az elismerés, a dicséret szárnyakat ad, de nincs tanulsága. A kritikának van, annak, ha szakmailag jól – rosszat mondanak”.

Búcsúzóul mégis hadd idézzek egy jeles pillanatot. Sajdik Ferenc a Prima Primissima díjat, ezzel a frappáns, egyetlen mondattal vette át: „Köszönöm, hogy komolyan vették a humort”.

 

Forrás: A Mi Erdőnk