A zöldítés látszólag csak hasznot hoz a földet művelőnek, de ökológiai kára felmérhetetlen. A jelenlegi zöldítési program látszatcselekvésen alapul, ökológiai haszna nincs, bár az is lehet, hogy én értelmezem félre a zöldítési program valós szándékát, de erről nem tehetek. Látok, tapasztalok, nem pedig az íróasztal mögött ülök.
Ez idő tájt azonban jön egy nektárt adó, zöldítési programban vetett növény. Méheink a nektárt ugyan begyűjtik, de mézzé érlelni már nincs idejük, népességük sem alkalmas erre. Bizony, ebben az esetben télen az érleletlen nektár megerjed, és a méhcsalád elpusztulhat. Mi, méhészek a rovarvilág egyetlen szereplőjét, a házi méhet munkára fogtuk, és kaptárainkban – elvehető mézéért, és annak értékesítéséből származó bevételéért – tartjuk. Balga dolog lenne csak méheinket a rovarvilág egyedüli hasznos képviselőjeként kiemelni. Hiszen minden egyes rovar fontos szerepet tölt be, mindnyájan felelősek az ökológiai egyensúly fennmaradásáért.
Valós zöldítési programokat kell megvalósítani, ha egyáltalán zöldíteni akarunk. A paraszti társadalomban a zöld mezsgye természetes volt, mert számtalan vitát lehetett vele megelőzni. A mezsgyét gyakran kiárkolták, így maradandóvá tették. Milyen érdekes: a természetvédelem, mint fogalom, nem létezett, de a gyakorlatban alkalmazták. Ma ismerjük a fogalmat, beszélünk róla, de alkalmazása valahogy nem igazán sikeres, megelégszünk látszatintézkedésekkel, mint a zöldítési program.
A mezőgazdaság jelenlegi törekvése a minél nagyobb táblaméret, és azon belül a monokultúra, ez teszi lehetővé a még nagyobb gépek használatát, és még nagyobb kultúrsivatagok létrehozását.
A jelenlegi gyakorlat, hogy bizonyos növényeket vetünk, majd bemunkáljuk a talajba, nem zöldítés, hiába hívjuk annak. Ezt inkább nevezhetjük egyfajta termékszerkezetnek, de semmi köze a zöldítéshez, csak a szóhasználatban az.
Szántó művelésű területen a vízjárta területek bolygatatlanságát biztosítva, valódi élőhelyek létrehozásával, ahol valódi ökoszisztémák alakulhatnak ki, biztosítva ezzel a biológiai sokszínűséget. Támogatási rendszerbe valódi ökoszisztéma-elemeket kell bevonni, mint valódi zöldítés, mert csak ennek van értéke, mint zöldítésnek. Ezek a zöld mezsgyék biztosíthatnák a földben és föld felett fészket építő vadméheknek az „otthonteremtési” lehetőséget, helyet.
Kaszáló és legeltetett gyepeinknek általában még jó a biológiai sokszínűsége, de a jelenlegi támogatási rendszer ezeket a nagyon sokszínű és értékes területeket veszélyezteti. A jelenlegi támogatási rendszer a minél nagyobb gazdasági hasznot támogatja, tehát mindenképpen romboló a környezetre nézve. Kaszáló gyepeinken be kell tiltani a vegyszerhasználatot és a felülvetést. Legeltetett gyepeinken nem megengedett a „kórós növények” jelenléte, mert csökkenti a legelhető fű mennyiségét, viszont a biológiai sokféleséget ezek a nem takarmánynövények biztosítják. Vegetációs időben „kórós növényeink” nektárral és virágporral kedveskednek az odalátogató rovarnépességnek, télen viszont búvóhelyül szolgálnak a rovarok számára, és táplálékkészletet biztosítanak a vadon élő madaraknak rovar és termés alakjában.
Virágporok összetételéről, beltartalmi értékéről nem tisztem ebben az írásomban elmélkedni. A fentiek kapcsán nyugodtan kijelenthetjük, hogy tarka rét hiányában méheink élete és a mi jövőnk is kilátástalan.
Fehér Péter,
Kiskunhalas
