Back to top

A méhek és a költő - Weiner Sennyey Tibor bemutatkozása

„Marcus Aurelius mondja, hogy negyvenéves korára egy férfi, akiben világít egy szikrája az értelemnek, mindent megélt és mindent tud, ami előtte történt az időben az emberekkel, s ami az utána következő időben történhet még” – írja Márai Sándor Füveskönyvében.

Érdemes ezen eltűnődnie annak is, aki még nincs negyven, s aki már elmúlt negyven, de legfőképpen annak, aki éppen betölti a negyvenedik évét. Kicsit ezt hittem én is 2021 májusában, amikor az első termelő évemet kezdtem meg tizenhét méhcsaláddal, inkább költőként, mint méhészként.

Fotó: Bielik István
Szentendrére, a Kada-csúcsra hét évvel ezelőtt költöztünk feleségemmel, Budapest belvárosából, ahol szintén hét évig éltünk, előtte a szegedi egyetem magyar szakát végeztem el. Diplomám szerint filológus vagyok, vagyis szövegekkel bíbelődő „literary gentleman”, ahogy Szerb Antal írta hasonszőrűekről a Pendagron legendában. Egyébként – bár Egerben születtem – egy kisalföldi faluban nőttem fel,

szüleimnek nagy kertje volt, mi magunk is sokat kertészkedtünk öcsémmel, akivel máig is szoros és szeretetteljes kapcsolatom van, így a méhészkedésben is sokat segít, támogat.

Szerencsés az, akinek legalább egy jó testvére, néhány kiváló barátja és bölcs felesége van, és én ilyen szerencsésnek tartom magamat, mert mindezek – minden nehézség ellenére – megadattak. Édesanyám élelmiszeripari (tejipari) középiskolába adott, bár már tízévesen verseket írtam, s eszem ágában sem volt sem kertésznek, sem sajtkészítőnek állni. Végül valahogy mégiscsak a folyamatos tanulás, írás, olvasás mellett, a kertészet és a méhészet révén az élelmiszer-előállítás is visszatért életembe.

Három évvel ezelőtt, miközben kutyámmal sétáltam, láttam meg a hegy túloldalán néhány fekvőkaptár mellett serénykedni Misi bácsit (Hudek Mihályt), aki megtisztelt barátságával és mentorom lett.

Aztán az egyik kertész barátom 2020. szeptember végén két elhagyott méhcsaládra lett figyelmes az egyik környező falu határában egy lerobbant tanyán. Elhoztuk őket, és a semmiből próbáltuk meg – mint azt minden méhész tudja – igen későn a télre felkészíteni.

Az egyik család krajnai volt, a feleségem Etelkának nevezte el az anyát; a másik olasz, az ő anyjukat pedig Dzsúliának. Zárt helyen – a pincében – teleltettünk, az esélyeik nagyon csekélykék voltak. Végül Etelkáék simán átteleltek, nagyszerű termelő család lett belőlük. Dzsúlia sajnos az első melegebb, majd visszahűlő téli napok után feladta, így rögtön az elején egyszerre megtapasztaltam, milyen a méhészetben a siker és a kudarc. Nagy tanítók a méhek, és ezt, azt hiszem, nem csak én gondolom így.

Eredetileg lépésről lépésre kívántam haladni, de máshogy alakult. A méhészet kezdettől fogva nem megélhetést, hanem szenvedélyt jelentett, akárcsak a kertészkedés, amelyben főleg palántákat, fűszerpaprikát és paradicsomot termesztek.

A méhészet egyébként három másik okból is érdekelt.

Elsősorban azért, mert mindig szerettem tanulni, s úgy éreztem, ebben rengeteg új dolgot sajátíthatok el felnőtt fejjel. Ez kétségtelenül így van. Másrészt azért, mert látom, tudom, tapasztalom az ökológiai válságot, amely mindannyiunkat érint. Első verseskönyvemnek tizenhat évvel ezelőtt a természettel való kapcsolat újragondolása volt a címe, s mint már ez is mutatja, igen régóta foglalkoztat, hogy a XXI. század kihívásaira milyen választ adhat nemcsak a közösség, hanem az egyén. Mára már tudom, hogy egyéni szinten mindenkinek etikus, mértékletes életet kellene élnie, amihez nagy segítség, ha valamilyen spirituális út is kapcsolódik.

A saját kis életünkben kell elkezdenünk a változást, ha azt szeretnénk, hogy élhető világunk legyen, például hogy a beporzók ne haljanak ki.

Fotó: Bielik István
Ez az alapállás egyébként nálam egyszerre fakad hazaszeretetből – ugyanis gyönyörűnek, szeretni valónak és megóvandónak tartom Magyarországot (is) –, és fakad a kevesek által értett emberszeretetemből. Manapság ugyanis divatos lett mizan­trópnak lenni, s az emberiséget és az embereket okolni és gyűlölni mindenért. Nem osztom ezt a véleményt, hiszen én is, mi is, szeretteink is az emberiség és a teremtett világ részei vagyunk. Az emberiség igen csodálatos dolgokat is véghezvitt a sok szörnyűség mellett. A tudomány, a művészetek és a mesterségek, vagyis a béke és prosperitás e csendes históriáját és hőseit valahogy nem ismerik annyira. Talán, mert az Élet Könyve, amelybe az igazak nevét jegyzik fel: nem ezen a földön van. Engem mindig is jobban érdekelt a gyönyörű művészeti alkotás és a művész, a hasznos tudományos felfedezés és a tudós, a jó munka és a szorgalmas mesterember, mint a gyilkosok és gazemberek történetei, vagy ahogyan Jorge Luis Borges írja: „az aljasság világtörténete”.

Jobban érdekelt a szorgalmas, tehetséges, alázatos emberek világa, s jobban is vonzott. Nem csak a kiemelkedő kevesekre, a legjobbakra gondolok, mert valahogy az volt az érzésem, hogy sokszor fontosabb és nehezebb hosszasan jónak lenni valamiben, mint egyszer-egyszer legjobbnak lenni tizenöt percre bármiben.

A jók vonzottak, s valami ilyesmi jóságot éreztem a költészetben is, a kertben is, és ezt érzem a méhészetben. Talán Tolsztoj is ezt a jóságot és szépséget érezte, amikor méhészkedett?

A harmadik szempont összetett volt: úgy gondoltam, meglehet, naiv elképzelés ez, hogyha most, negyvenévesen elkezdek komolyabban méhészkedni, akkor talán – ha a jóisten megadja – hatvanéves koromra már viszonylag elfogadható méhész lehetek, s az írás mellett ezt még idősebb korban is lehet szépen művelni. Szeretem a növények és az állatok világát, de nem mellékes szempont az sem, hogy mindig is szerettem a detektívtörténeteket is, a nyomozásokat, s a méhészkedés bizony sokszor nyomozás. Egészen biztosan ezért méhészkedett a visszavonult Sherlock Holmes is Sir Conan Doyle szerint.

Egyébként szeretem a hexagonális, körökre osztott és bonyolult számítógépes stratégiajátékokat is, amelyhez szintén nagyon hasonló a több családdal való méhészet.

Szempont volt az is, hogy a délkeleti hegyoldal, Szentendre és Leányfalu között, a csodálatos Dunakanyarban, ahol az otthonunk van, szintén kiváló helyszín a méhészkedéshez.

Fotó: Bielik István

Mindezek mellett ott volt a váratlan fordulat is, a sors, amely szerepet játszott abban, hogy rögtön a mélyébe vessem magam. Egy régi, jó barátom édesapja tapasztalt méhész volt, s e barátom hívott is, hogy menjünk el hozzá, én azonban mindezt halasztgattam. Aztán a járvány elragadta magával az öreget; utolsó mondata még az volt, hogy „a méheket beteleltettem”. Ezt a csendes méhészt Miklósi Józsefnek hívták, az ő méhei és kaptárai – barátom és testvére jósága révén – kerülhettek hozzám, s hirtelen tizenhét családom lett.

Hosszasan mesélhetnék minderről, a lényeg, hogy ott találtam magam negyvenévesen egy kisebb méhészet közepén, sok-sok olvasott tudással, némi gyakorlattal, s megállapítottam, hogy Márainak mégsem volt teljesen igaza. Dehogy tudunk mindent! Nagyon sokat kell tanulni, s a gyakorlat a legjobb tanítómester.

A kaptáraink huszonnégy keretes, kétcsaládos nagyboczonádi kaptárak. Sok mindent elolvastam és megtanultam az ezekkel való méhészkedésről, de még mindig tanulom. Van hat új kaptáram is, tizenhat keretesek, higiénikus aljzattal. Szóval jellegzetes, kicsiny magyar állóméhészetet építek Szentendrén, és persze sokat olvasom a szakirodalmat, sok más mellett például Zsidei Barnabás könyveit, aki mentorom barátja volt, és itt méhészkedett a szomszédban, Leányfalun. Nagyon érdekelnek az új technológiák is, például építettünk egy lépszekrényt, zárható szellőzőkkel, s egy kicsi ózongenerátorral, ami eddig elég jól teljesít. Ahogy nekem például nagyon bejött a Józsi bátyánktól örökölt napvi­aszolvasztó is, annyi kiegészítéssel, hogy kerekeket szereltem rá, így a teraszon folyamatosan a nap felé állíthatom, és igen szépen olvasztja nyáron az elhasznált lépeket. Egyébként is jellemzőnek találom azt a méhészetre, hogy mindig meg kell oldani, szerelni valamit. Talán nem bántom meg sem a profibb, sem az önérzetesebb méhészeket, ha azt írom, hogy

olyan ez a méhészkedés számomra sokszor, mint egy „felnőtt-legó”.

Az ügyes méhész egészen leleményes tud lenni, ha egy-egy addig ismeretlen probléma megoldásáról van szó. Hozzá kell tennem, hogy az első pillanattól jó barátságba kerültem Hevesi Mihállyal, aki a Méhészetbe is rendszeresen ír kiváló cikkeket, s az ő tanácsai, írásai, videói nagyon sokat segítettek.

Az első termelő évemben folyamatosan küzdöttem a méheim egészségért, próbáltam egy tartható atkaprotokollt kidolgozni, de ebben is fejlődnöm kell még. Végül pedig számunkra nagyon szép méztermés jött össze, azzal együtt, hogy a nyár végi két hónapos aszály, és ebből fakadó virágporhiány azért adott feladatot. Kihívtam ősszel, ahogy illik, a helyi méhegészségügyi felelőst, és sok jó tanácsot kaptam, hogyan küzdjek telelő méheimért. De hát, ha küzdeni kell, akkor küzdeni kell. Itt fontos azt megjegyeznem, hogy

igyekszem etikus méhészkedést folytatni, ami azt is jelenti, hogy a méheknek is hagyok mindig mézet (igen, akácot is), sosem pörgetem ki teljesen a kaptárt, és az elsődleges szempont az állomány „jólléte”.

Csak utána jön az, hogy mennyi mézünk lesz. A méz mellett szedtünk virágport is, készítünk propoliszoldatot is, és a napvi­aszolvasztóval kinyert viaszból karácsonyi gyertyákat öntünk feleségemmel, Virággal, aki társam ebben is. A méhészet számunkra tehát nem megélhetés kérdése most még, hanem lehetőség a fejlődésre, tanulásra és „a természettel való kapcsolatunk újragondolása”.

Most tizennyolc családdal telelek be, mert még egyet szaporítottam is. Izgatottan várom a tavaszt. Nagyon sokat hibáztam és tapasztaltam első termelő évemben, igyekszem ebből erőt meríteni és tanulni, hogy a következő évek nehézségeivel is meg tudjak majd küzdeni. Hálás vagyok mindazoknak, akik segítenek ebben: öcsémen, barátaimon és feleségemen kívül különösen az említett Hudek Mihálynak, Hevesi Misinek, Márton Krisztiánnak, Lapos Attilának, Gazsó Imrének és Czeglédi Sándornak is, mert támogatók, segítők, jó és hasznos tanácsadók nélkül, akiktől lehet és érdemes tanulni, azért nem olyan könnyű dolog ez a méhészkedés, pláne, ha az ember normálisan akarja csinálni.

A méhekről közben rengeteget olvastam, kutattam, nemcsak mint méhész, hanem mint filológus és költő is. Elkezdtem megírni A méhészet művészetét, vagyis azt, hogy a kezdetektől napjainkig mennyire fontos, izgalmas és érdekes szerepe volt a méheknek az emberiség kultúrtörténetében, irodalmában, művészetében. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy ebből a történetfolyamból éppen itt, a Méhészet lapban közölhetek sorozatot 2022 januárjától, remélve, hogy írásaim megtalálják majd értő olvasóikat, akik éppen úgy szeretik a méheket és tanulnak tőlük, akárcsak e sorok írója.

Weiner Sennyey Tibor (Eger, 1981) költő, író, kezdő méhész. Legutóbbi könyve Hamvas Béla ezerarcú és egyszerű élete és műve (2019). Szentendrén él.

Forrás: 
Méhészet
Ezt a cikkünket és a témában további cikkeket a Méhészet 2021/12 számában olvashat.

Népszerű agrárszaklapok

Ezeket olvasta már?

Kétéves kihagyás után újra megrendezik a Miskolci Kocsonyafesztivált

A koronavírus-járvány miatti kétéves kényszerszünet után idén újra megrendezik március 3. és 5. között a Miskolci Kocsonyafesztivált - tájékoztatta az MTI-t Miskolc önkormányzata hétfőn.

A méhészet művészete 12 - A méhek és a lélek

A tél különleges időszak a méhek és a méhész életében is. Gyakran megkérdezik tőlem, hogy „Ilyenkor a méhek alszanak?” – s mindig nagy csodálkozás fogadja, amikor elmesélem, hogy mi történik télen a méhekkel.

Költözik a belgrádi állatkert

Majdnem kilencven évvel megalapítása után Belgrád közvetlen központjából egy szigetre helyezik át a belgrádi állatkertet annak érdekében, hogy a nándorfehérvári várnak is helyet adó Kalemegdan felkerülhessen az UNESCO világörökségi listájára - közölte Aleksandar Sapic, a szerb főváros polgármestere pénteken.

A neandervölgyiek hatalmas elefántokra vadásztak

Egy új tanulmány szerint a neandervölgyiek nagyobb csoportokban élhettek, mint eddig hittük, és hatalmas elefántokra vadásztak, amelyek akár háromszor nagyobbak voltak a ma ismert fajoknál.

Magukkal vitték háziállataikat a vikingek Angliába

A Skandináviából Angliába hajózó vikingek lovakat, kutyákat és elképzelhető, hogy sertéseket is vittek magukkal, derült ki egy friss tudományos kutatásból, amelyet a BBC News ismertetett csütörtökön.

Előbújtak a medvék a Szegedi Vadasparkban

Előbújtak a medvék csütörtökön a Szegedi Vadasparkban, és bár szikrázó napsütés fogadta őket, nem mentek vissza a medveházba.

Önként vonult állatkertbe egy medve

Vélhetően túl korán ébredt fel a téli álomból, és élelemkeresés közben mászott át a Marosvásárhelyi Állatkert kerítésén.

Érdemes hétvégén jelmezben menni az állatkertbe

Farsangi programokkal, köztük táncházzal, jelmezes felvonulással, látványetetésekkel, állattréningekkel és kedvezményekkel várja a látogatókat a Fővárosi Állat- és Növénykert szombaton és vasárnap.

Méhbarát téglát alkotott egy brit kutatócsoport

A beporzók fontosságát nem lehet elégszer hangsúlyozni: a mezőgazdaság és az ökoszisztéma számára is nélkülözhetetlen szolgáltatásokat nyújtanak. De hogy segíthet rajtuk egy tégla?!

Február végéig érdemes elkészíteni és kihelyezni a méhhoteleket

Február végéig érdemes elkészíteni és kihelyezni a méhhoteleket, amelyekkel a lakosság is sokat tehet a beporzó rovarok védelméért - hívta fel a figyelmet a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME).