A fogyasztó tudása és a minőségi termelés

„Én eszem sertéshúst, de csak mert nincs érvem sem mellette, sem ellene. A vallásom nem tiltja, a zsír­ral nincs bajom, a marha körülményes és drága, a birka ritka és büdös tud lenni, a csirke önma­gában egysíkú.”

„Egyszerűen szeretem, azért eszem. Úgy gondolom, hogy bármit lehet enni, csak sokat kell mozogni.”

„ - Mindent eszem változatosan, mérték­kel, ezzel együtt odafigyelek az egész­séges táplál­kozásra.

– A sertéshús szerinted egészséges?

– Nem kimondottan.”

„Én relatíve sok disznóságot eszem, van olyan zsíros rész, amit szinte naponta. Sertés­májat például hetente akár többször is, sőt szívesen ennék több belsőséget, de ha az ember nem maga dolgozza fel a húst, sok mindenhez nehéz hozzájutni. Sertésből vagy marhából és ezek csontjaiból levest is szinte minden héten főzök. Összességében szerin­tem a sertéshús nem rossz, de a hús­evés az aktív életmódhoz való. Lényeges szempont, hogy az állat mit eszik, lehetőleg szabad­tartasú legyen az állat.”
 

Ezekben a válaszokban megtaláljuk a legfőbb ellenérveket: zsíros, nagy a kalória­tartalma, nem kimondottan egészséges.

De az is olvasható, hogy ha az ember mozog, nincs semmi baj sem a zsírral, sem a sertéssel, ami mellesleg finom is. Sőt, az utolsó meg­kérdezett kifejezetten a zsírt és a kolla­gén­tartalmú részeket emelte ki, amit naponta fogyaszt, és enne több bel­sőséget is.

Vagyis az a baj, hogy

A vörös húsok, ami­lyen a sertés is, kellő arányban tartal­maz­nak olyan esszen­ciális ami­no­sava­kat, amelye­ket a szer­ve­zetünk nem tud elő­állítani. Az Országos Élelmezés és Táp­lál­kozás­tudo­mányi Intézet (OÉTI) aktuális aján­lása szerint 20-30 deka húsra lenne szüksége egy felnőtt embernek, amiben a sovány húsok mellett lehet sovány, vagy közepes zsír­tartalmú felvágott is. Azt is fontos tudni, hogy már napi 50 g hús elfo­gyasztása is fedezi egy ember teljes esszen­ciális amino­sav­igényét, valamint fehér­je­szükség­letének 20%-át.

Sajnos a húsboltok kínálatából kikoptak a belsőségek, pedig a máj, a tüdő egykor nem csak a hurkába vagy a disznósajtba került. Krúdy Gyula a Boldogult ifjúkorom­ban című regényében pontosan leírja, milyen az igazi jó pájsli, vagyis a savanyú tüdő, ami nem hiá­nyozhatott egy magára valamit is adó ven­déglő étlapjáról. De ha a vásárlónak szeren­cséje van, egy jó hen­tesnél talán ezt is talál, ahogy körmöt is a szín­húsok mellett. Vagy választhatja az egyre szaporodó, minőségi termékeket kíná­ló kis- és közepes termelők által elő­ál­lí­tott húsárut.

Annak a termelőnek, aki szabadtartású, gyümölcsön és dión hízott disznóból készíti a termékeit, értékesítési gondjai nincsenek, az áru jó részét a háztól elviszik.

– foglalta össze az elvet a termelő, Bényi Sándor. Leendő ter­mékeik minőségét tehát alapvetően az alapanyag szavatolja.

Egy közepes méretű üzem pedig, amely nem magának termeli meg az alapanyagot, hanem közepes méretű sertéstartó gazda­sá­goktól vásárolja, de szigorúan ügyel mind a hús, mind a paprika és más hozzá­valók minő­sé­­gére, ugyanúgy hamar meg­találja a piacát. Mivel kellő mennyiséget termel kiváló minő­ség­ben, így a valóban mi­nő­sé­get kínáló üzle­tek, üzletláncok kíná­latába is hamar beke­rül­het.

A termelők segítségére tehát leginkább az lenne, ha a sertéshúsnak jó sajtója lenne mindenhol.

A termelők mutassák meg, hogy az általuk ne­velt állatok nem azok, amelyek húsából a bein­jektált lé szivárog, hogy a hazai hús – füg­getlenül attól, hogy nagy-, közepes- vagy kisüzemben állították-e elő – tényleg egész­sé­ges és minőségi.

Mert bár a fel­mé­réseink nem reprezentatívak, ám mégis tük­rözik egy olyan házi­asszony gondol­ko­dás­módját, aki a családjának a legjobb ételt szeretné az asztal­ra tenni. (x)