A méhészet művészete - Méhes filmek fesztiválja

A filmfesztivált három kategóriára osztanánk. Az első blokkban, mondjuk délelőtti programok során, elsősorban gyerekeknek szóló mesefilmeket vetítenénk. Itt feltétlenül játszanánk a Maja, a méhecske című – eredetileg német – mesének mára már klasszikussá vált osztrák–japán és „NSZK” sorozat feldolgozását 1975-ből. Ebből a meséből sajnos készítettek újabban 3D-s változatokat is, de azok nagyon nem győztek meg. Az eredeti animáció azonban, magyar szinkronnal, egészen hipnotikus volt gyermekkoromban, különösen Karel Gott főcímdalával, amelynek magyar változata is – hogy is mondjam… – „csodás”.

A másik „nagy film”, amelyet feltétlenül vetítenünk kellene, az 1977-es Micimackó, lehetőleg ezt is az eredeti szinkronnal. Mindkét mesefilm meghatározó volt gyerekkoromban, a Micimackó különösen, pláne, hogy már akkor is nagy mézrajongó voltam.

Talán néhányan tudják, hogy Micimackó azért lett magyarul Micimackó az eredeti angol Winnie the pooh-ból, mert a zseniális költőnek, KARINTHY FRIGYESNEK volt egy nyelvzseni, de meglehetősen bolond Emília (Mici) nevű nővére, aki eredetileg fordította a művet, majd a költő átdolgozta. Karinthy Márton visszaemlékezése szerint: „Mici néni ugyanakkor teljesen őrült volt. Ültünk társaságban, finom emberekkel, professzorokkal, írókkal. Egyszer csak Mici néni letérdelt, teljesen váratlanul térdre vetette magát, és azt kiáltotta: Csak egy vajas kenyeret a szegény özvegynek!” Egyetlen kép sem maradt fenn róla, Karinthy azonban emlékét Micimackó-fordításában őrizte meg, amely olyan jól sikerült kritikusai szerint, hogy semmi köze sincs az eredetihez, mert az inkább filozofáló mű, mintsem szójátékokon alapuló egyszerű gyerekkönyv. Több, máig is kedvenc részem van egyébként ebben a mesében, például Micimackó reggeli tornája, beszorulása Nyuszi üregébe, és különösen a „gondolkodós” részek. De egyébként ennek a mesének a legfőbb varázsa az, hogy a szereplők archetipikus karakterek, úgyhogy igen könnyen azonosulhatunk velük, vagy felismerhetjük magunkat és környezetünket egy-egy figurában.

A gyermekeknek szóló részt – amit egyébként felnőtteknek is erősen ajánlok – ismeretterjesztő előadások követnék, ahol a beporzókról és a méhészekről mesélnénk a gyerekeknek, majd pedig a dokumentumfilmes blokk következne. Itt, ha lehetne, akkor POROSZKA MAGYAR ZSOLT filmjeivel kezdeném, a gyerekeknek is élvezetes A méhecskék csodálatos világával, az Egy év a méhesben című filmjével, és végül a Méhlegelőkkel. Nagyon szeretem Poroszka filmjeit, szerintem elképesztően igényesen vannak fényképezve és hibátlanul narrálva, ezerszer jobbak, mint az ilyen-olyan ismeretterjesztő csatornákon általam itt-ott látott, amerikai szenzációhajhász méhes dokumentumfilmek. Ezzel együtt mégis levetíteném a Vanishing of the bees (’A méhek eltűnése’) című 2008-as filmet, amelyben az ipari méhészkedés horrorját, és a XXI. századi katasztrófák és emberi tevékenység hatását láthatjuk a méhekre, elég jól dokumentálva, beleértve a mezőgazdasági permetszerek, az atka, a kaptárelhagyás és hasonló szörnyűségek részleteit és tragikus következményeit.

Vetíthetnénk még az afrikanizált méhekről is dokumentumfilmet, de sajnos eddig, amiket én láttam, nem elég kimerítően beszéltek arról, hogy ez a jelenség tulajdonképpen minek is „köszönhető” Amerikában. Minek? Az emberi butaságnak.

Igazán tanulságos és fontos lenne magyar felirattal vetíteni az ÁDÁM TESTVÉRRŐL szóló dokumentumfilmet (The Monk and the Honeybee). Sokat tanulhatnánk belőle, esetleg ezt is követhetné egy beszélgetés nem oly rég megjelent könyvéről, a Méhészet a Buckfasti Apátságban címűről (Gazsó Imre fordításáról Szűcs Andrea írt a Méhészet 2021. decemberi lapszámában.) Szintén a dokumentumfilmes szekcióban kellene vetíteni az 1955-ös, Vándorméhészek című magyar fekete-fehér kisfilmet, illetve Dexler Szilárd A méhészkert menedéke című rövidfilmjét, amely BUCHINGER GYÖRGYRŐL szól. Mindkettő rendkívül érdekes abból a szempontból, hogy hogyan alakult a magyarországi méhészet története az elmúlt fél évszázadban. Alighanem találnánk még pár ilyen kisfilmet, de tovább kell most lépnünk a játékfilmek felé, amelyek az esti programokat adnák.

Alighanem az egyik leghíresebb és legérdekesebb „méhes” film a világon A méhek titkos élete (2008), amely SUE MONK KIDD azonos című, 2001-es regényéből készült. A kivételesen jó feldolgozás és rendkívül érzékeny film egy nehéz sorsú, világgá ment kislány, Lily történetén keresztül mutatja be az afroamerikaik helyzetét 1964-ben a déli államokban. A három nővér, aki befogadja Lilyt, méhészkedésből tartja fenn családjukat, s ahogy elmélyedünk történetükben, megértjük, hogy miért lett kultuszfilm Amerikában, és miért készítenek máig színpadi musicalfeldolgozásokat belőle.

Szintén játékfilm, s leginkább a kamasz közönséget fogná meg, bár bevallom, hogy egészen egyszerűen imádtam – és nem csak azért, mert Monica Bellucci is játszik benne – az olasz Le meraviglie (’A csodák’) című filmet 2014-ből. Ez a film nem véletlenül kapott annyi elismerő kritikát a Cannes-i Filmfesztiválon. A főhősnőnk egy kamasz kislány, akinek az apukája méhészkedésből próbálja fenntartani vidéken élő családját, de ez sok feszültséggel és nehéz munkával jár. A film egyszerre szól a kislány felnőtté válásáról és a családi méhészvállalkozások nehézségeiről Olaszországban. Gyönyörű.

Érzékeny témát jár körbe a 2018-as Tell It to the Bees című romantikus dráma is, amelyet a Torontói Filmfesztiválon mutattak be, és az 1950-es évekbeli Skóciába kalauzol minket. Szintén vetíteném a nem oly régen, 2019-ben bemutatott török filmet, a Kovant, amely egy méhész anya halála után játszódik, s arról szól, hogy „elvárosiasodott” lánya hogyan veszi át a családi méhészetet, milyen nehézségekkel, konfliktusokkal (és medvével!) szembesül a nemzeti park határán fekvő méhesben.

E négy nagyszerű film után lehetőleg tartanék egy pódiumbeszélgetést arról, hogy vajon a méhek miért éppen így jelentek meg ezekben a műalkotásokban. Szoros összefüggésben az intimitással, a női erőkkel, de egyben mint szépség és – nemcsak testi, hanem a lelki – egészség forrásai, olyan lényekként, amelyek segítenek az elfogadásban, az életben és a gyászban is.

Az ötödik játékfilm, egy személyes kedvencem, amelyről nehéz elfogultságtól mentesen beszélnem, a 2015-ös Mr. Holmes.

Az 1947-ben játszódó filmben az öreg és időskori demenciával küzdő Sherlock Holmes (akit Ian McKellen alakít fantasztikusan jól) a csodálatos angol vidéken méhészkedik, bejárónője fiát tanítgatja a méhészet alapvető fogásaira, s közben egy utolsó, nagy rejtély kirakós darabjait igyekszik összerakni.

SIR CONAN DOYLE tényleg elszórta novelláiban e film történetének alapjait, de erről majd máskor írok. A lényeg, hogy egészen egyedi ebben a filmben a színészi alakítás, a történet, a méhészrészek is szépek, s bevallom, amikor először láttam, akkor fogalmazódott meg bennem az az elképzelés, hogy nyugdíjas koromra legalább kicsit hasonló méhész legyek, mint Sherlock Holmes, akit amúgy is mindig példaképemnek tartottam. Egyébként is van valami különös hasonlóság a detektívtörténetek és a méhészkedés között. Az ember nyomokat, jeleket lát, s abból igyekszik megfejteni, hogy mi történik éppen. Minél több tapasztalata van, minél ügyesebb, figyelmesebb, annál gyorsabban és pontosabban veszi észre a lényeget. De mi van, ha a felejtés nagy leple borul a zseniális méhész-detektív elméjére? Vajon eszébe jut, mit felejtett el? Ez a film az öregség nagy drámájáról szól, nagyon szépen és együttérzően, ezért is szeretem.

Zárásként az utolsó két film ismét dokumentumfilm lenne, bár ezek már annyira erősek, hogy jobbak, mint sok játékfilm. A Der Imker című, MANO KHALIL rendezte német film, amely egy idős, Svájcba menekült kurd méhész történetét dolgozza fel. Ebben az egészen megrázó műalkotásban nemcsak az Európában sokat vitatott „menekültkérdést” láthatjuk sokkal összetettebbnek, mint a hírekben, hanem az is kiderül, hogy ha valaki egyszer igazán méhész volt, akkor méhész is marad, még távol a háború sújtotta hazájától is.

A „Méhes filmek fesztiválját” azzal a filmmel zárnám, amelyet angolul Honeyland címmel forgalmaztak, de az eredeti címe Medena zemja (vagyis ’Mézkirálynő’) volt.

A film egyik fontos és visszatérő jelenete – és ezért is rendeztem meg most képzeletben a „Méhes filmek fesztiválját” –, hogy főhősnőnk sziklákban lévő méhlakásokat látogat meg, éppen úgy, mint az ókori hagyományos mediterrán méhészek. Egészen pontosan végigkövethetjük, hogyan dolgozik ezekkel a kőkaptárakkal. Alighanem ezek a méhlakások rendkívül ősi méhészhagyományra vezethetők vissza. Magyarországon is megtaláljuk nyomaikat, de egykori használatukat itthon már csak a népi emlékezet őrzi, s nevezi ezért őket „kaptárköveknek”. Ám mivel eredeti rendeltetésük már a feledés homályába merült, ezért mindenféle misztikus elképzelések kapcsolódnak hozzájuk. A következő esszémben ezekről a misztikus a „kaptárkövekről” fogok írni.

Weiner Sennyey Tibor
költő, író, kezdő méhész,
Szentendre

 

A sorozat korábban megjelent részei:

• A méhészet művészete - Az ősök méhei
• A méhészet művészete - A nap leányai