A Varga család apai ágáról közel 400 évre visszavezető juhász családfa jelzi, a név kötelez. Varga Imre nagyobb gyermekei, ha nem is a juhászként tevékenykednek, de állattartással foglalkoznak, a legkisebb Imi viszont óvoda helyett is a birkák közé menne. A hagyomány tehát folytatódik. A családban egyébként az unokatestvérek és a nagybácsik is juhászok.
– A családom Orgoványból származik; a nagyapám úgy került Dunavecsére, hogy az itteni földesúr juhászt keresett, ő pedig elvállalta – idézi fel Imre a család huszadik századi történetét. – A téeszesítés során elvették nagyapám birkáit is, be kellett állnia TSZ-juhásznak.
Apám Gyomán juhásziskolát végzett, majd 1969-ben a dunavecsei TSZ-ben kezdett dolgozni, majd 1972-től német húsmerinó tenyészettel foglalkozott. A ’90-es években leszázalékolták, onnantól maszek juhász volt. A családunknak mindig is voltak birkái, Dunaföldvár–Dögvölgypusztán tartottuk őket. A szövetkezet felszámolásakor apámék nem hagyták veszni az ottani törzstenyészetet és földeket, sőt legelőket is vettek és béreltek, ahogy én is – például egyházi birtokon is legeltetek.
Már kisgyerekként is dolgoztam az állatokkal, tehát mondhatom, beleszülettem a juhászatba. A tanult szakmám azonban ács, a Budai Várban több tető is az én kezem munkája. Eleinte őstermelőként tartottam az állatokat, hét éve pedig családi gazdaság vagyunk. Egy ideig a növénytermesztésbe is „belekóstoltam”, mert nem szerettem legeltetni, most viszont Imikével minden délután közösen legeltetünk. Igyekszem neki átadni a tudást és a hagyományt, amibe beletartozik a zsiványság is, mert a juhásznál nincs zsiványabb ember – mondja Varga Imre, aki állományáról csak annyit árult el, 500 fölötti, ugyanis nagyapjától azt tanulta, hogy egy igazi juhász nem mondja meg, hány birkája van. (Természetesen naprakész nyilvántartásokat vezet – a tenyésztés ezt megkívánja.)
Egyébként saját és bérelt földeken is gazdálkodik, kaszálás után 78 hektárra járhat az árutermelő nyájjal, mert az is van a tenyészállatok mellett.
Ahogy a juhászkampóval kiemelte a nyájból a kedvenc kosát, hogy azzal fotózzuk le, látszott, bizony ő sokkal többet tud a juhászatról, mint amit meg lehet tanulni. Számára az is magától értetődő, hogy – különösen melegben – a nyájat mozgatni kell, ne álljon össze, meg az is, hogy a birka széllel szemben akar legelni.
A hagyományokhoz való ragaszkodás látszik abban is, ahogy az őshonos állatokat szereti, tartja, legyen az magyar hidegvérű ló, juh vagy őshonos kutya – a puli nagyon loboncos, így a családban a fürgébb mudi a kedvelt juhászkutya.
Árutermelő nyájában kecskeméti sárgafejű fajtát is tart. Romániából hozott sárgafejű berkét, mert az „szarvas birka”, ami Imre szerint masszívabb, keményebb állat. Ezekre teszi a csengőt is. A fajta valóban kemény és kitartó, Imre sokat megy velük, akár napi 8 kilométert is. Szerinte emiatt állatainak megerősödik az immunrendszere, egészségesebbek lesznek.
Ez szerintem egészségesebb az állatnak, mint ha a trágyára ellene, és persze átláthatóbb is, így nincs összeellés. Télen viszont az istállóban elletek – mondja a juhász. – A fias birkákat kizárólag lucernával etetem, és napi egy kiló abrakot is kapnak – reggel és délután 50-50 dekát. Az állomány többi része kizárólag télen 30 deka abrakot, tört kukoricaszemet is kap. A vemhes és az üres anyákkal lucernát, éjszakára pedig szénát etetek.
A törzstenyésztésről szólva Varga Imre elmondta, hogy tenyésztőként természetesen ki kell a vevőt szolgálnia, de a német húsmerinóra jellemző kopasz fejre és lábra nagyon vigyáz. „A német húsmerinóról azt tartják, hogy tejetlen, de ez ma már nem igaz. A németek a fajta modern tenyésztése során a jobb tejtermelésre is »szelektáltak«. Egy biztos, apám és nagyapám örökségét míg’ élek, viszem tovább, és remélem Imike is folytatja a hagyományt.”
