A szerző korábbi cikkét ide kattintva olvashatja
A túlhalászás, olajkatasztrófák és tengeri szállítmányozás miatt különösen nehéz terület tengereink, óceánjaink élővilágának megőrzése, pedig hatalmas szén-dioxid-megkötő képességük miatt igen fontos tényezők a földi életformák egyensúlyának a fenntartásában. Egyetlen példát kiemelve csak, nézzünk meg egy láncreakció-szerű példát:
A korallpolipok ezen halak által kibocsájtott szerves anyagokkal táplálkoznak, így ha nincs elég szerves trágya, pusztulnak a korallpolipok és a velük táplálékláncban élő összes többi létforma is (rákok, apróhalak, egysejtűek, algák). Szerencsére napjainkban már halászati kvóták korlátozzák az egyes területekről lehalászható halak mennyiségét. Létrehozták a CITES egyezményt is, amely a veszélyeztetett vadon élő állat- és növényfajok nemzetközi kereskedelmének korlátozásairól szól. Nemcsak a tengeri élőlények kerülnek fel erre a listára, hanem szárazföldi állatok és egyéb produktumok is (pl.: elefántcsont).
A délkelet-ázsiai esőerdőket leginkább az olajpálma-ültetvények telepítése miatti erdőirtások veszélyeztetik. Könnyű belegondolni, hogy ezzel nemcsak az orángutánok élettere csökkent súlyosan, hanem
Ennek megakadályozására több ország is korlátozza pálmaolajimportját – Srí Lanka teljes mértékben be is szüntette. Ezekkel a lépésekkel máris nagyot tettek az esőerdők védelméért.
Természetfilmekből mindenki által jól ismert megőrzési forma a vadrezervátumok intézménye, ami szárazföldi állat- és növényfajok fennmaradását segíti elő. Ezekben az esetekben néha komoly beavatkozásra is szükség lehet, például a Sudan nevű, utolsó szélesszájú orrszarvút fegyveres őrökkel védték az orrvadászoktól.
Látható, hogy a vadon élő állatok genetikai sokféleségének megőrzése igen nehéz és bonyolult feladat. Ezzel szemben a növényekkel, már csak helyhez kötöttségük miatt is könnyebb a törvényi szabályozás, valamint az ellenőrzés.
A gyakorlatban ez úgy működik, hogy egyes országok megalapították saját nemzeti génbankjukat és megőrzésre begyűjtötték a térségükben őshonos és termesztett növényeik genetikai anyagát. Ebből adódik, hogy Kínában és Indiában leginkább rizst, míg Szíriában csicseriborsót őriznek nagy fajtagazdagságban. A megőrzés általában mag alakban, hűtött tárolókban történik. Az előzetes vizsgálatok szerint így 50-100 évig is fenntartható a növények genetikai anyaga. Azok a növények, melyek maggal nem, vagy nehezen szaporíthatók (pl. burgonya), merisztématenyészetben tárolhatók, de fokhagyma esetében szóba jöhet a krio tárolás is, vagyis a folyékony nitrogénban való megőrzés.
A génbankok csak szigorú szabványok és kötött szabályok szerint működhetnek. A tárolási hőmérsékletet, a tárolási körülményeket nemzetközi szabványok fektetik le. A hatályos Génbank Szabványt az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Világszervezete, a FAO adta ki. Az ECPGR, melynek a központja Rómában található, európai együttműködési programmal segíti a növénygenetikai erőforrások megőrzését.
Nemzetközi együttműködés keretében 2008-ban jött létre a Spitzbergákon a Svalbard Nemzetközi Magbunker. Itt tárolják a világ 89 génbankjának biztonsági állományát, 5481 növényfaj magjait. A magokat 120 méter mélyen, egy homokkőhegy gyomrában -18 °C-on tartják, és egy méter vastag, megerősített betonfalakkal, légkamrákkal, nyomásálló ajtókkal védik.