A rendezők jól ismerték Magyarország Türk Tanácsi státusát, érezték a rokonságot. Kedves, törökül is szinte betűről betűre, ragozásról ragozásra elmondott mondatomat: „Zsebemben sok kicsi alma van” az azeriek kitörő örömmel fogadták, hiszen az azeri nyelv szerint is értelmes a mondat, azt jelenti, amit magyarul. A törökhöz képest még egy betűvel közelebbi, az alma náluk is alma, nem úgy, mint a nyugati törököknél, ahol elma. (A keleti törököknél is alma.) A siker láttán a fehérorosz előadó mondatát, miszerint benne is van tatár vér, már csak néhány szemösszevillantással nyugtáztuk.
A beutazáshoz a vízumot az otthoni fotelból kértem meg, és két napon belül már meg is érkezett. Persze a kényelem feltétele, hogy minden adat pontos legyen, mert később nem lehet módosítani.
A konferencia köré – a meghívott előadók legjobb kihasználása érdekében – helyi méhészközösségekhez szerveztek meg külön találkozókat. Így a konferencia előtt két találkozóra került sor.
Az első során egy több száz terméket – köztük sok méhészetit is – gyártó cég kutatói, kémikusai, laborosai mellett megszervezték, hogy a cégcsoport termékeit alkalmazó orvosok is részt vehessenek. Mindig teával indult a beszélgetés. Az orvosok között hamarosan kiderült, hogy ki az, aki a kijelölt tolmácsnál is sokkal jobban beszél angolul. A kedves, fiatal doktornő, áttelepedve mellém, immáron tökéletes segítőmmé vált a beszélgetésekben. A téma persze a szokásos: apiterápia. A kémikusok csoportja később mindjárt angolul tette fel kérdéseit.
A 300 főt foglalkoztató cég gyárüzemeinek meglátogatása során jártam a laborokban is. Külön volt az élelmiszer- és külön a kozmetikumlabor. Itt sajnos nem volt tolmácsom, de az idős doktorral oroszul mégiscsak meg tudtuk magunkat értetni. Mint később kiderült, ez a nyugdíjas állatorvos központi szerepet töltött be a mézversenyek mintáinak értékelésében. De ne szaladjunk előre. Ekkor még csak annyit nyugtázhattam szomorú szívvel, hogy a laborban több időt is szívesen eltöltöttem volna.
A következő, még konferenciát megelőző találkozómra Qubában, az orosz határ előtti síparadicsomban került sor. A másik két meghívott előadó délen, illetve nyugaton vett részt hasonló méhésztalálkozókon. Ide már este érkeztünk. A vacsora az ebédhez hasonló rendszerben zajlott. Később minden étkezés ilyen volt (kivéve a gálavacsorát). Van egy étterem, és ott vagy a folyosókról, vagy az udvarról nyílnak a különtermek. Kisebb-nagyobb termek. Már ebédkor is megtudtuk, hogy a sok rendőrautó az udvaron nem razzia, hanem a rendőrök valamelyik különteremben ebédeltek. Minden más olyan, mint egy sima étteremben: jön a pincér, hozzák a fogásokat. Amennyire megértettem, hagyományos azeri menüsor szerint étkeztünk: saláták, krémek, sajtok és még felsorolni is nehéz, mi minden, kisebb edényekben, fóliával védetten kerültek az asztalunkra. Hagyományos lepény jellegű kenyerük legtöbbször még melegen érkezett.
Ezt követték a sültek. Itt már az elején leragadtam. A bárányborda még megvolt. A többi húsételt hiába magyarázták oroszul – ha éppen nem volt senki angolos –, azokat a húsokat a névtelen, de ízletes és finom kategóriába sorolva ettük meg. A termek óriási előnye a szabad beszélgetés, tolmácsolás, visszakérdezés szabadsága volt. A vacsorát követően az autózás és az izgalmak hatása alatt hamar lepihentünk a hegy lábánál lévő szállodánkban. A friss kaukázusi levegő, a süvítő szél és a fák válasza tökéletes összhangot alkotott.
Másnap különtermes reggeli a helyi vendéglátók szervezésében. A találkozóra ez alkalommal csak urak érkeztek. A helyi turistairoda vezetője kiváló angolsággal felírta a kulcsszavakat előre, így pontos fordítást tudott adni.
Az előadásokat követően megtekintettünk egy mézes boltot. Teázás közben kóstoltunk édesgyökér- és vadgesztenyemézet. Erről már az oroszoknál is hallottunk. Ott valahogy kimaradt, hogy a vadgesztenyemézet és a szelídgesztenyemézet egymás után kóstoljuk meg (pedig a Novo-Kuznyeckaján, Moszkvában a kóstolható 60 méz között is ott voltak).
Várkastély-tematika, udvarról nyíló különtermek jelentették a következő ebédet, amelyet követően hosszú autózás várt ránk.
A következő helyszín légvonalban csak 30 kilométer a Kaukázuson át, de az út nincs kész. A háború során az építési kapacitások is vezénylésre kerültek, így most nekünk 300 kilométert kellett autóznunk a következő helyszínre, Ismaillibe.
Az állam birtokolta négycsillagos szálloda egészét megkapta a konferencia térítésmentesen szállásként. Innen már csak 15 kilométer volt a piciny falucska, Ivanovka, amelynek nagy kultúrháza aranyozott díszítésekkel, karzati ülőhelyekkel színházterem minőségű volt. Magára az konferenciára itt került sor. Miniszteri jelenléttel nyitották meg a rendezvényt. A főszervezők egyike Elxan Әlәkbәrov volt, aki az azerbajdzsáni hivatásos méhészek elnöke. Rendkívül aktív, fia és több családtagja is vele dolgozik. Kicsit bővebben majd a konferenciát követően írok róla. A szünetekben értékes beszélgetéseket lehetett folytatni. Ezek közé tartozott az Azerbajdzsáni Méhész Szövetség elnökével, Bәdrәddin Hәsrәtovval folytatott beszélgetés, amelyet fényképkészítés követett.
Minden méhész megpróbálja a lehető legtöbbet kihozni a méhészetéből. Həsrətov méhészete méhesház-terápiát és az apiturizmus több lehetőségét felsorakoztató, gyönyörű környezetben elhelyezkedő bemutatóméhészet is. A Propolisz nevű üzletben a méhészcsalád saját 60 terméke mellett további méhészek másik 150 terméke is megvásárolható. A legtöbb a különféle mézes keverékeket tartalmazó termék volt.
A legnépszerűbb termékek egyike a mogyoró és kakaó hozzáadásával készült mézes keverék. A tudatos családok már leváltották a különféle zsírokból, cukorból, mogyoróból és kakaóból készült, barna krémes állagú, gyermekek kedvencét gyakran képező kommersz termékeket.
Az előadásokat sajnos csak oroszra fordították, így a méhészeti problémákat taglalókat nem tekintettem meg. A folyosón összefutottam azzal a nyugdíjas állatorvossal, akivel az első napon találkoztam. Megörülve neki, kiderült, hogy ő végzi a mézversenyre beküldött több mint 40 méz teljes értékelését. Elmagyarázta, hogy az állatorvosnak a méhészeti termékek minőségét is meg kell tudnia vizsgálnia. Dr. Murtuz behívott a helyszínen felállított laboratóriumába. Négy órát töltöttem el a laborban. Elsőként a diasztázaktivitás meghatározása volt terítéken. Néhány kémcső, néhány segédanyag, egy titrálás, egy folyamat a vízfürdőben, majd reagens hozzáadása, és már meg is volt a méz diasztázaktivitása. Olyan egyszerű, hogy szinte mindenki, minimális laborral meg tudná határozni. Ámulva néztem végig a HMF meghatározást és a többi vizsgálatot.
De az sem volt igazán bonyolult. Rendkívül hálás vagyok az idős állatorvosnak, hogy gyakori visszakérdezésemre átformálta a mondandóját úgy, hogy meg is értsem azt. Így nemcsak mézvizsgálatból, de oroszból is kimerítő oktatást kaptam.
A kiállítási részen azeri, török és kínai kereskedők kínálták portékáikat. Ha nem lett volna súlykorlát a repülőn, érdekességnek elhoztam volna egy fekvő, keretes rönkkaptárat.
Én három előadást tartottam: „Apiterápia a világban”, „A méhészet apiterápiás termékei és minőségi követelményei” és „Az apiterápiás termékek humán orvoslásban betöltött szerepe” címmel. A konferenciát követő napon tartottam meg a tanfolyamot, amely az apiterápiás termékek betegségenkénti alkalmazásáról szólt. Itt ért a legnagyobb megtiszteltetés. Az egyik nagy köztiszteletnek örvendő méhész kijelentette, hogy csak ezért a tanfolyamért jött el a konferenciára. Egy idősebb hölgy is hasonlóan nyilatkozott, ő 500 kilométert utazott a tanfolyamért. A tanfolyam második fele szabad kérdezz-felelek volt, itt sokféle témát érintettünk.
A visszajelzések szerint a résztvevők is és a szervezők is elégedettek voltak.
Dr. Körmendy-Rácz János,
a Magyar Apiterápiás Társaság elnöke
