0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 29.

Budapest élelmiszerellátása egykor

Napjainkban is megvan az a jó szokásunk, hogy a kisebb-nagyobb élelmiszerboltok, hiper- és szupermarketek mellett is felkeressük piacainkat vagy éppen vásárcsarnokainkat, hogy friss árut, termékeket szerezzünk be közvetlenül a termelőktől. Ez főleg igaz volt egykor a városokra, de különösképpen a fővárosra.

Utóbbi élelmiszerrel történő ellátása mindig is kulcskérdés volt az itt élők számára. Az alábbiakban felelevenítjük Budapest századfordulót követő éveit, amikor a világvárosi fejlődés útjára lépve megteremtette a nagyvárosi élelmiszer-beszerzés korszerű formáit a vásárcsarnokokkal, kiemelve egy elfeledett élelmiszer-szállítási módot és szereplőit: a kofahajót és utasait.

A 19. század utolsó évtizedeiben városszerte megjelentek a fedett, folyamatos és ellenőrzött áruellátást biztosító, rögzített árakkal és nyitvatartási idővel működő, építészetileg is kiemelkedő vásárcsarnokok. Elterjedésük egy új korszak kezdetét jelezte a fővárosi közönség hétköznapjaiban, jelentősen átalakítva az addigi bevásárlási szokásokat. Mindezek ellenére az ötvenes évek elejéig még jelentős tényező maradt a hagyományos vízi úton történő élelmiszer-szállítás intézménye is: a kofahajó.

Az említett korszak élelmiszerellátásában a legnagyobb változást a hatósági közvetítés intézményének megszervezése jelentette. Célja és feladata a vidéki termelők által a fővárosi központi csarnokba küldött áru mielőbbi értékesítése és a beküldővel való mielőbbi elszámolás volt.

Budapest élelmiszerellátásának egyik érdekes színfoltja volt a Dunán érkező kofahajók áruszállítása. A történelem sodrában a folyók nemcsak elválasztották, hanem össze is kötötték a termőtájakat.

A vízen történő áruszállítás megkönnyítette a nagy mennyiségű termékek törődés-károsodás nélküli célba érését.

A vízi utaknak a 19. századtól a 20. század első feléig számottevő szerepe volt egyes Duna, illetve Tisza menti városok (pl. Budapest, Győr, Baja, Szeged) piacaira, vásáraira történő eljutásban. A forgalmat az úgynevezett vásáros, illetve kofahajók bonyolították le. A Duna menti községek (Újpest, Dunakeszi, Szentendre, Tótfalu, Megyer, Vác, Ercsi, Adony, Csepel, Soroksár stb.) gyümölcs- és zöldségtermelő, valamint kenyérsütő lakói naponta, hajnalban rakodták be terményeiket a hajókra, melyek azután még aznap a fővárosiak asztalára kerülhettek.

Ez volt az úgynevezett kofahajó, mely elnevezését utasairól kapta. A rendszeresen közlekedő dunai hajójáratok menetrend szerint indultak Mohácsról és a Dunakanyarból megrakottan, és másnap hajnalban értek Budapest-nagyvásártelepre. Útközben összegyűjtötték a Duna melletti települések, Tahi, Vác, illetve Baja, Kalocsa, Dunaföldvár árusait – kofáit –, akik vasúton nehezen juthattak fel a fővárosba terményeikkel. A déli járat este tízkor indult vissza Budapestről, és reggel ért vissza Mohácsra.

A hajók árukészletét a mezőföldi és a Duna bal partján elterülő községek zöldség-, gyümölcs- és élő baromfiszállítmányai alkották.

A legnagyobb feladó állomás Dunaföldvár volt. Az itteni termelők felhozatalában majdnem egyforma arányban szerepelt a zöldség- és a friss gyümölcs.

„Első osztályon utazik a zöldbab, a meggy, a baromfi”

Egy korabeli hírlapi írás szerint a dunai luxusgőzös hajnalban változott kofahajóvá. A fedélzet egy pillanat alatt alakult át árut szállító vízi rakománnyá.

Nyáron a nyugágyak helyét gyümölccsel, zöldséggel és tojással megrakott kosarak, hátyik (hátra köthető batyuk) sokasága vette át.

Egymás mellett hosszú sorokban gágogott és csipogott a baromfi, mosolygott az őszi- és sárgabarack, valamint a kacsintásra csábító meggy és cseresznye. Batyukból kandikált ki a rengeteg zöldségféle, a modellalkatú sárga- és fehérrépa, a dundira érett paradicsom, a kecses zsenge zöldbab és társai. Mind-mind közösen keltek hosszabb hajóútra, hogy délben már a fővárosiak ízletes ebédjének friss hozzávalóiként érkezzenek az alsó rakpart piacára.

„Kofa se legyen, ha nem tud csalni” – tartotta az egykori közmondás

A termények eladásához a határozottságon kívül további olyan tulajdonságok is kellettek, mint például a leleményesség vagy éppen a dörzsöltség. Na és persze ismerni szükségeltetett a fővárosi asszonyságok, cselédek vásárlási igényeit és főzési szokásait. De idézzük Krúdy Gyula sorait Rezeda Kázmér szép élete című regényéből a pesti rakpart kofáiról: „Gyümölcsillata volt a partnak e júniusi reggelen, a kofák sátraikban oly komolyan üldögéltek, mint a város jóságos anyái, … és a frissen lépegető szakácsnék között piaci kalapjukban, nyári ruhájukban feltünedeztek az úriasszonyok, akiknek jó gazdasszonyi hírük volt a városban. Arcukon a friss hidegvíz, szemükben az éjszakai nyugalom jótékony üdesége, merő gond és hozzáértés minden szavuk, amíg az ebédhez való eledelekkel megtöltik kosaraikat.”

A pezsgő Duna-parti kereskedelmi élet teljesen más közönséget és vásárlót vonzott, mint az egyszerűbb piacok és vásárterek. Ahogy napjainkban is, az egykori helyi vásárok a helyi társadalom találkozási alkalmait is jelentették. Itt futhatott össze egy-egy lakóhely apraja-­nagyja.

A gazdálkodók számára különös jelentősége volt a piaci, vásári megjelenésnek, hiszen termékeik így juthattak közvetlenül a fogyasztók asztalára.

Végül, egy humoros hírlapi leírás a századforduló éveinek női vásárlóiról: „Igaz nem vagyunk valami szépek a vásárcsarnokban. Minden jóízlésű nőnek van egy viharedzett, özönvíz előtti csarnok-kalapja és kabátja. Úgyszólván kötelessége, hogy madárijesztőt csináljon magából a háziasság szent nevében. … Asszonyok. … Szeretnek idejönni. Talán azért, mert ez olyan par excellence asszonymulatság, melyhez nincs köze a férfiaknak. Ha csak nem szakácsné az ember. Mert akkor még egy kis hentes-erotika is növeli a mulatságot. Hallották már, kérem, hogyan mondja az asszonyuk: »holnap elmegyek a nagycsarnokba!« Ugye tisztelettel és félelemmel mondja? Mert a központi csarnok a házias nőnek az, ami muzsikusnak Bayreuth és a festőnek Firenze. Szentély…”

Vörös Éva
Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár
főmuzeológus

Forrás: Magyar Mezőgazdaság