A méhészet művészete - A rejtélyes kaptárkövek

Úgy sejtjük, hogy ezek a méhlakások rendkívül ősi méhész­tradíció részei. Magyarországon is megtaláljuk e hagyomány ősi nyomait, de egykori használatukat itthon már csak a népi emlékezet őrzi, s nevezi ezért őket „kaptárköveknek”. Hazánkban – mint majdnem mindennek – a kaptárköveknek is több, látszólag egymásnak ellentmondó magyarázata van.

Ezekkel a kaptárkövekkel Szabadfalvi József értékes, sok forrást közlő, a magyar méhészet történetét feldolgozó művében találkoztam először. Szabadfalvi így fogalmaz:

„Mielőtt a honfoglalás utáni méhészkedés vázolásához kezdenék, meg kell említenem egy igen érdekes, méhészeti vonatkozású emléket, az ún. kaptárköveket. A nagyalföldtől északra Pest (Érd és Dunakeszi határában), Heves és Borsod megyében (főként a Bükk hegység déli részén) előfordulnak olyan hirtelen kiemelkedő sziklák, sziklafalak, amelyeknek az oldalában méhház nagyságú fülkék vannak bevájva. Némelyiknek a széle úgy van kiképezve, hogy az a deszkával való lezárást sejteti.

A magyarországi kaptárköveket Saád Andor és Mihály Péter dolgozta fel” (Szabadfalvi József: A magyar méhészkedés múltja. Ethnica Kiadás, Debrecen, 1992: 12).

Mára a kaptárköveknek egészen kiterjedt szakirodalma és kutatástörténete van, de mindenki megemlíti az első szerzőt, aki ezzel a jelenséggel foglalkozott: Bartalus Gyulát. Bartalus [másutt: Bartalos – a szerk.] 1891-ben az egyik központi kérdést tette fel a kaptárkövek kapcsán, mégpedig azt, hogy

„Kérdés, mi volt e száz és valaha ezernyi ezer fülkébe zárva? […] Az eddig említett jelek alapján, talán némi véleményre mégis van jogunk, és én azt hiszem, hogy nem vetem messzire a suly­kot, ha e fülkéket hamvedertartóknak mondom” (Bartalus Gyula: Egervidéki „kaptár-kövek” és barlangok. Archeológiai értesítő, 1891: 140).

Tehát Bartalus szerint a kaptárkövek eredetileg urnatemetők voltak, és semmi közük nem volt a méhészkedéshez. Talán leginkább Bartalus elképzeléséhez van közel az egyik legismertebb kaptárkőkutató, Baráz Csaba szemlélete, aki szerint

„Ha a sziklák felületébe faragott fülkék, lyukak, tál alakú mélyedések, csatornák mibenlétét e »pogány« vallás, egyáltalán a keleti társadalmak hitvilágának sajátosságai felől közelítjük meg – s e kísérlethez Ipolyi Arnold Magyar Mythológiáját hívjuk segítségül [Ipolyi Arnold, 1854] –, akkor a siroki Törökasztal, az egri Nyerges, a demjéni Bányaél, Hegyes-kő-tető és a többi bükkaljai kaptárkő csúcsába faragott lyukakra, tálszerű mélyedésekre, lefolyókkal kiképzett kőüstjeire tekintve mintegy megelevenednek a régmúlt idők kultikus szertartásai” (Baráz Csaba: Kaptárkövek a Bükkalján. Sziklaméhészettől a magyar ősvallásig. Debrecen, 1999).

Baráz Csaba kizárja a méhtartás lehetőségét, s mindenképpen pogánykori, ősi hun és/vagy ősmagyar szertartások helyszíneként értelmezi a kaptárköveket.

A kaptárkövekről szóló magyar Wikipédia-oldal – leginkább Baráz írásait követve – azt írja, hogy:

„A csekély régészeti és néprajzi adatok ellenére mégis az a nézet vált elfogadottá és a közvélemény számára ismertté, hogy a kaptárkövek fülkéi a középkori erdei sziklaméhészet emlékei, s a méhészetnek ezt a formáját vagy a honfoglalás kori magyarsághoz csatlakozott kabarok, vagy a régebbi korokban egy Balkán-félszigetről idemenekült trák–illír népcsoport, az agriánok honosították meg.

A kaptárkövek fülkéinek méhészkedésre történő felhasználásával kapcsolatban felmerül azonban néhány kétség. Elgondolkodtató a fülkék égtájak szerinti változatos elhelyezkedése éppúgy, mint a talajszinthez közeli vagy éppen megközelíthetetlen helyre, sötét, hűvös sziklahasadékokba, vízmosások falába faragott fülkék jelenléte. De a keskeny és sekély, sőt előrebukó fülkék esetében is kizárható a méhtartás. A 11. századtól írásos adatok tanúskodnak a méhészet meglétéről, oklevelekben olvashatunk erdei méhészekről, méhvadászokról, de a sziklaméhészetről hallgatnak a források. A szájhagyományok pedig megoszlanak a kultikus és a gazdasági rendeltetés közt. A kaptárkövek rejtélye tehát még nem oldódott meg.”

Miközben végigolvastam az elérhető szakirodalmat, elhatároztam, hogy elsétálok a mi kis méhészetünk (Szentendre, Kada-csúcs) szomszédságában lévő Nyerges-hegyre, ahol az egyetlen szentendrei kaptárkövet találták meg. Pismány felől közelítettem meg egy hűvös, tél végi délután a Nyerges oldalát. Az Asztal-kő alatti, délnyugati fekvésű, számos természetes sziklaüreggel tűzdelt, nagyon látványos hegyoldalról csodálatos kilátás nyílik az alattunk elterülő erdők, a Kőhegy és az egész Pilis felé.

Milyen érdekes, tűnődtem, hogy az egyik éppen itt van a szomszédságomban.Nyugtalanított ez a kaptárkő-ügy, így nem volt mit tenni, tovább folytattam kutatásomat. Szabadfalvi említett két szerzőt is, Saádot és Mihályt. Saád Andor ezt írja 1972-ben:

„A kaptárkövek adatait további vizsgálataim adataival kiegészítve a méhészet nemzetközileg elismert kiváló szerkesztőjéhez, Őrösi Pál Zoltánhoz fordultam, akinek válasza Vilkunáéval teljesen megegyező volt és a megfelelő szakirodalom irányában is értékes útmutatást adott. Utalt többek között Nachtsheim által Macedóniában a Skopjétől délre eső Katlanovói tó körül észlelt méhtartásnak egy olyan módjára, amely a mi fülkéinknek rendeltetését is jól megmagyarázza. Itt löszfalakban képzett üregeket kijárós deszkával fedték be. A fülkékbe települt méhcsaládok egy részét áttelepítették a faluba. Őrösi Pál Zoltán szerint a nagyritkán északi fekvésű fülkék sem képeznek kizáró okot a méhészkedésre” (Saád Andor: Adatok a kaptárkövek eredetének, korának és rendeltetésének meghatározásához. A Herman Ottó Múzeum évkönyve XI., Miskolc, 1972: 107–108). Talán ezért is érdekes párhuzam az említett macedón film, amelyben ilyen méhészkedést láthatunk.

Itt érdemes megjegyezni, hogy a méhek sziklaüregekben való tartásának a mediterrán térségben igen nagy szakirodalma van.

Az egyik erről szóló angol nyelvű tanulmányban azt írják: „A kaptárkövekről szóló első írott hivatkozás Alberto Fortis apáttól származik, aki Dalmácián átutazóban írta le az ott tapasztaltakat 1774-ben. Brac szigetén több, kőtáblákból összerakott kaptárral találkozott. A legfelső kőtábla tetőként szolgált, teljesen levehető volt, az erős szél ellen pedig további kőtáblákat raktak össze” (Georgios Mavrofridis: Sone Beehives on the islands of the eastern Mediterranean, 126. o.) – majd a szerző felsorolja Korfu, Kefalónia, Rhodosz és más szigetek jellegzetes kaptárköveit.

Saád egyébként felvetette a kaptárkövek és a közeli barlanglakások lehetséges kapcsolatát, keletkezésüket pedig a XI–XV. századra teszi. Az etnikum kérdése szerinte nehezen megoldható probléma, de inkább a honfoglalókkal együtt érkező kabarokat, kazárokat, esetleg szlávokat sejti mögöttük, mintsem hun–magyar eredetet, ahogy a rituális célokat is elveti, leginkább az 1960-as cserépváraljai ásatásra hivatkozva, ahol nem találtak urnatöredékeket, s Örösi észrevételeit komolyan véve, a méhtartás mellett tör lándzsát. A méhek féldomesztikációjáról ír a kaptárkövek esetében:

„Az is lehetséges, hogy a méhészkedésnek ez a módja a riolit tufás községek lakosságának önálló találmánya. Ennek azonban már előzményei is voltak, mert ezt a méhtartási módot már »féldomesztikációnak« mondhatjuk, hiszen középúton van a sziklarepedésbe és odvas fákba meghúzódó és a lakóházakhoz háziállatként vitt méhek között”. Írását azzal zárja, hogy „A fül­kék rendeltetését változatlanul a táj adottságaihoz alkalmazott méhtartással magyarázom. Ez utóbbi felfogásomat az a tény is megerősíti, hogy magam is találtam Szomolyán, lombokkal jól védett, nehezen hozzáférhető igen ép fülke boltozatán több soros olyan lépmaradványokat, melyek kizárólag mézelő méhre utalnak” (Saád, i. m. 114).

A kaptárkövek kétségtelenül legalaposabb kutatója Mihály Péter volt, akinek egyik legfontosabb témába vágó írása máig kéziratban van a Magyar Nemzeti Múzeum kézirattárában. Nem volt mit tenni, elmentem, elolvastam.

A kézirat tiszteletreméltó alapossággal veszi végig a magyarországi kaptárköveket, éppen úgy, mint az a színvonalas Téka-kiadvány, amelynek Szakrális kőemlékeink – kaptárkövek Magyarországon a címe, de mint utóbbinak címe is mutatja, ez a kiadvány eldöntöttnek véli a vitát, vagyis hogy a kaptárköveket nem méhészkedésre, hanem valamilyen szakrális céllal használták.

Mihály Péter kéziratban maradt munkája azonban elveti ezt a lehetőséget.

Hosszasan elemzi az üregek űrtartalmát, a kifaragott keretek maradványait, az itt-ott fellelt röpnyílásokat, majd így zárja kéziratát:

„Bármelyik felvetés esetében elgondolkozhatunk a fülkék használatának gyakoriságáról. A méhészeti rendeltetés esetében a raj betelepítésekor és a méz-viasz kiszedésekor, tehát egy évben kétszer kellett a fülkét megközelíteni és a fedőlapot levenni. Az urnatemetkezési feltevésnél az egyszeri urnaberakás és fedőlaptakarás után évekig változatlanul maradt a fülke. Az áldozati ajándék bemutatás esetében a szertartás gyakorisága (ezt nem ismerjük) határozta meg a megközelítés számát. Több fülkénél a fedőlap rögzítésére szolgáló éklyukak kikopása miatt újat fúrtak, vagy a korábbi keret elkopása után lefaragással új készült. Ezek a megfigyelések, ha igazak, akkor a fülkék gyakori használatára, jobban mondva évekig tartó tevékenységre mutatnak. Elméletileg tehát ez kizárja az urnatemetkezés lehetőségét, amelyet eddig csak azzal cáfoltak, hogy az 1960-as cserépváraljai ásatáskor nem került elő a fülkék alól őskori urnatöredék” (Mihály Péter: A magyarországi kaptárkövek topográfiájának összesítése, 1976–1990. Kézirat. Magyar Nemzeti Múzeum kézirattára. 1990: 63).

A kaptárkövek legnagyobb és legizgalmasabb előfordulási helyei – az Eger melletti – Szomolyán és Cserépváralján vannak, ezek a leletek a legszebbek és leglátványosabbak. Úgy döntöttem, legjobb, ha megtekintem őket, mielőtt véleményt alkotok.

A szomolyai kaptárkő-tanösvénnyel kezdtük, amelyet alaposan kiépítettek, hozzá kell tenni, hogy a lelkes kaptárkőkutatásnak hála, a magyarországi kaptárkövek 2014 óta védettek. A kiépített tanösvényt előszeretettel látogatják kirándulók, a nagy fémlépcsők sokat segítenek a kevésbé gyakorlottaknak – bevallom, hogy számomra tájidegennek hatottak. A szomolyai kaptárkövek napsütötte völgyben vannak, leginkább délkeleti tájolással, valóban látványosak, igazán szépek. Az egyik táblán ezt olvashatjuk:

„A VII. kúp formájában a cserépváraljai tufatornyokat idézi. Rajta 3 db fülke van, amelyek közül az 1. számú hossztengelye annyira ferde, hogy megkérdőjelezi a méhtartás lehetőségét” – s hasonlók. A kiépített kaptárkő-ösvény tehát egyértelműen a szakrális kőemlékek mellett teszi le a voksot.

Magam azonban, ott üldögélve e szomolyai kövek felett, egyáltalán nem voltam ebben ennyire biztos. Talán azért bizonytalanodtam el, mert olvastam Saád Andor, Mihály Péter írásait, Örösi véleményét, láttam az említett filmben sziklakövekben méhészkedést, s egyáltalán nem tartottam ezt elképzelhetetlennek, ráadásul az egész kaptárkőkomplexum tájolása, hangulata egy nagy és zümmögő ősméhest idézett lelki szemeim előtt leginkább. Hozzá kell tennem, hogy Szomolya környékén, míg kiérünk a kaptárkövekhez, igen sok méhészettel találkozhatunk.

Ekkorra már az fogalmazódott meg bennem, amiben csak az utolsó állomásnál lettem bizonyos.

Utolsó állomásunk a cserépváraljai „Nagykúp” és „Kiskúp” volt, ahol végleg az a megérzés lett úrrá bennem, hogy ezek a kaptárkövek lehettek egyszerre vagy a hosszú évszázadok alatt, akár egymás után felváltva: szakrális emlékek és méhlakások is.

Nemegyszer megtörtént már, hogy az emberek valaminek elfelejtik a funkcióját, használatát, s később mindenféle meséket költenek hozzá, míg ki nem derül valódi történetük. Olyan is van, hogy ezek a költött mesék lesznek aztán a „valódiak”. E misztifikáció nem biztos, hogy elvesz az eredeti igazságból, lehetséges, hogy még hozzá is ad. Alighanem a legtöbb kiránduló számára is érdekesebbnek tűnik mágikus-misztikus szakrális helyekre zarándokolni, mint ősi méhészetekbe. Talán csak én tartozom azon kevesek közé, aki szerint ezek nem biztos, hogy kizárták egymást.

Lehetséges, hogy méheket is tartottak bennük, s a lelki életük szempontjából is fontosak voltak e helyek?

Bárhogy legyen is, hosszú évszázadok felejtésének fátyla takarja előlünk a bizonyosságot, mégis mindannyiunk közös és megóvandó kincsei, éppen úgy, mint erdeink és méheink is, s kétségtelen, hogy akár méhész valaki, akár nem: izgalmas zarándokhelyeket jelölnek ki a hazában ezek a „rejtélyes” kaptárkövek.

Weiner Sennyey Tibor
költő, író, kezdő méhész,
Szentendre

Korábban megjelent cikkek a témában:

• A méhészet művészete - Az ősök méhei
• A méhészet művészete - A nap leányai
• A méhészet művészete - Méhes filmek fesztiválja