„Az először 1920-ban megjelent Dadant-rendszerű méhészkedés egy olyan kor méhészeti dokumentációja, amelyet a jelen méhészgenerációi nem tapasztalhattak meg, tevékenységeik jelentős vonatkozásaiban mégis a mai napig érezhető a hatása. A modern méztermelés kialakulásának hajnalán keletkezett kötetben a szakmában mára magától értetődő alapigazságok és innovációk eredete mögé pillanthatunk be” – olvashatjuk a magyar fordítás fülszövegében. Izgalmas korszak ez a méhészet történelmében, és
izgalmas elmerülni a könyv azon fejezeteiben, amelyek leírják az egyes újításokhoz vezető utat, a kísérletezéseket, a próbálkozásokat, hiszen ezen keresztül bizonyosodik be, miért van létjogosultsága a Dadant-rendszerű méhészkedésnek – napjainkban is.
Pontos útmutatást ad a szerző ezeknek a kaptáraknak a megépítéséhez, valamint részletesen bemutatja a tulajdonképpeni technológiát is.
A fordító előszavából megtudhatjuk, ki volt Charles és Camille Pierre Dadant, miért és hogyan váltak olyan jelentős alakjává a méhészeti szakmai életnek.
Charles Dadant, Camille Pierre (C. P.) Dadant édesapja 12 éves korában ismerkedett meg a méhekkel, majd 1863-as Amerikába emigrálása után saját méhest alapított: „1864-ben két rakodókaptárt telepített be az általános fekete méhekkel egy kis, csalitos farmon, az illinoisi Hamiltontól két mérföldre északra.” A folyamatos fejlesztéseknek köszönhetően állománya szépen növekedett. Ezzel párhuzamosan jelentek meg az újítások is, mint például az, hogy a „fekete méheket” lecserélte az általa ifjúkorából jól ismert olasz méhekre.
Az American Bee Journal szerkesztői pozícióját is felkínálták neki, azonban ő visszautasította, később fia vette át a lapot, amely a mai napig Dadant-kiadásban jelenik meg.
Fia, Camille Pierre Dadant, a Dadant-rendszerű méhészkedés szerzője, 18 évesen vált aktív méhésszé, amikor át kellett vennie a méhészeti munkálatokat édesapjától annak betegsége miatt. Jól kiegészítették egymást Charles-szal: „apja tudása köré egy jövedelmező vállalkozást épített fel, és vált ezáltal később vezető szaktekintéllyé”. Cégük később műlépkészítéssel, valamint méhészeti eszközgyártással és -forgalmazással is elkezdett foglalkozni.
1904-ben Camille Pierre Dadant visszavonult, ettől kezdve szakíróként és egyfajta közösségi vezetőként tevékenykedett.
Ebben az időszakban, 1920-ban jelent meg Dadant-rendszerű méhészkedés című könyve, amely összegzi a Dadant-kaptár megszületését és a méhészeti módszer kialakulását.
Jelenleg a hetedik generáció vezeti azt a vállalatot, amely a szakma meghatározó része lett. A kezdetektől fogva máig nagy hangsúlyt kap a szaktudás átadása is. Ahogyan Camille Pierre fogalmazott visszavonulásakor: „Felneveltünk hát egy méhészcsaládot. Most már képesek megállni a saját lábukon, mi pedig hátradőlhetünk, és nézhetjük őket, amint dolgoznak.”
Az átfogó és napjainkban is hasznos tudást adó tartalom mellett a könyv megjelenése is vonzó. A borítót Sebő Krisztián és Tóth Erika tervezte, a kötetet pedig a korabeli American Bee Journal grafikái díszítik.
de akár méhész ismerőseink megajándékozására is nagyszerű döntés, hiszen egyaránt mutatós és tartalmas. Gazsó Imre fordításában újra találkozhatunk azzal a világos, jól érthető és pontos fogalmazással, amelyet megismerhettünk a Méhészet a Buckfasti apátságban című kötet magyar kiadásában.
„Dadant-rendszerű méhészetünk bemutatásával nem szeretnénk azt a látszatot kelteni, hogy bárkit is rá akarnánk bírni a módszerei megváltoztatására. (…) E rendszer használatának okait részletesen kifejtettük. Legyen elég ennyi. A következtetéseket vonja le maga az olvasó.”
A következtetéseket vonja le hát maga az olvasó!
Szűcs Andrea,
Abaliget