A méhészet művészete: az ősmagyar méhészek

De hogy ne kalandozzunk el túlságosan – és méhészeti témánknál maradjunk –, vajon azt a tudást, műveltséget, adott esetben a méhészkedés terén, amelyet korábban birtokoltak őseink, megtartották-e a Kárpát-medencében?

Súlyos kérdések ezek, amelyekről érintőlegesen már Magyar Buddha című könyvemben is hosszasan értekeztem, amikor a buddhizmus kiemelkedő magyar kutatóin keresztül mutattam be, hogy mennyire sajátos képünk van nekünk, magyaroknak Keletről, Ázsiáról, az őshazáról, és így a múltunkról is, Kőrösi Csoma Sándor és nyomában jövő kutatók óta – de akár egészen Julianus barátig visszamehettem volna.

Miközben a méhészet művészetének tematikáját állítottam össze, s a szakirodalomba olvastam bele egyre mélyebben magam, egyszer csak ismét a magyarság ősi történetei jöttek velem szembe. Már előző írásomban, a kaptárkövek kapcsán említettem Szabadfalvi József meghatározó munkáját, aki azt írja, hogy:

„A magyar őstörténet kutatásának régi gyakorlata az, hogy azoknak a koroknak a tanulmányozásához, amelyekhez írásos források még nincsenek, a régészetet és a nyelvtudományt hívjuk segítségül. Népünk őseinek méhészeti gyakorlatához régészeti leletekkel nem rendelkezünk. A rovarok kitin testi maradványait régészeti leletek mellékleteiben csak újabban kutatják. Archeológiai lelet nem maradt, a méhészkedés egyszerű eszközei nem élhették meg az ezredeket. Így hát elsősorban a nyelvtudomány nyújt néhány, de biztos támpontot” (Szabadfalvi József: A magyar méhészkedés múltja. Debrecen. 1992: 8.).

Szabadfalvi leírja, hogy

finnugor eredetű szó nyelvünkben a méh, a méz, az odú, az ereszt és a fed is, s hogy a finnugor eredetű népek mindegyike használja e szavak származékait.

Ezáltal véli igazoltnak, hogy az együttélés idején, tehát nagyjából ötezer esztendővel ezelőtt is ismerniük kellett a méhészkedés legegyszerűbb alapfogalmait, így eljárásait is őseinknek.

A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárát használva, idézve ő is kiemeli az alábbi szavakat:

A méh szavunk 1138-ben és 1329-ben Mehe, Mies alakban, azonos jelentésben fordul elő először nyelvemlékeinkben: 1219-ben és 1550-ben Meh’, 1255-ben Myhluk. (Az évszámoknál a második szám a fennmaradt nyelvemlékek ránk maradt másolatának az évszámát jelzi.) „Ősi örökség a finnugor korból: zürjén mus, cseremisz meks, finn mehilainen.

Az ősi finnugor *mekse rokonságot mutat az indoiráni nyelvek megfelelő szavaival: szanszkrit maksiká (‘méh’), óperzsa mahsi (‘légy’).”

A méz 1253-ban fordul elő nyelvemlékeink egyikében, Mezam formában, tárgyesetben, jelentése itt is ‘méz’. 1280-ban Mezesmal alakban találjuk, pontos jelentése ismeretlen. A méz „’méhek által virágokból gyűjtött sűrű, édes táplálék’. Származékai: mézes, mézel, mézelő. Ősi örökség a finnugor korból: mordvin med, finn mesi; az alapalak *mete lehetett. Ennek széles indoeurópai nyelvrokonsága van: szanszkrit mádhu (‘méz’), görög methü (‘édes bor’), orosz mjod (‘méz’), svéd mjöd (‘méhsör’), de nem dönthető el, hogy mi volt a kölcsönzés iránya.”

Kapcsolódó szavaink még a következőek: köpű ‘vajköpülő faedény’; ‹régen› ‘vesszőfonatú kaptár’. Származékai: köpül, köpülő. Ótörök eredetű: tatár göbe, baskír göbö (‘fakád’).

Az odú – ‘korhadással keletkezett üreg fa oldalában’; ‘szűk, sötét lakás, lakóhelyiség’. Származékai: odvas, odvasodik. Ősi örökség a finnugor korból, de forrása nincs eldöntve. Ez lehet a votják udur (‘méhkas szája’), mordvin undo (‘faodú’), finn ontelo (‘üres’) szavak köre, ‘odú’ jelentéssel, de gondolhatunk egy másik, ugor szócsoportra is: vogul ontar (‘anyaméh’), osztják onter (‘hasüreg, mellüreg’), ahol tehát a ‘testüreg’ a fő jelentéskör.

A kas – ‘kosár’; ‘méhkas’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák koš (‘kosár, méhkas’). Lásd még kosár.

A viasz – ‘a méhlép könnyen olvadó, főleg gyertyaöntéshez használt anyaga’. Származékai: viaszos, viaszkos, viaszol. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén régi vojsk. Ebből ejtéskönnyítő magánhangzóval, nyíltabbá válással és az a → i elhasonulással fejlődött ki a magyar szóalak, amely például a viaszkos vászon szókapcsolatban él: vojsk → vojoszk → vajaszk → viaszk. A köznyelvi viasz úgy jött létre, hogy a viaszkgyertya s hasonló összetételek határán a mássalhangzó-torlódást a k kivetése oldotta fel, majd e hang végleg elmaradt a szóvégről.

A raj – ‘méhek, rovarok, madarak nagy tömege’; ‘katonák legkisebb harci egysége’: rajvonalban; ‘harci repülők együttese’; ‘‹gyermek- és ifjúsági szervezetben› az őrsnél magasabb szervezeti egység’: cserkészraj, úttörőraj. Származékai: rajzik, rajzás. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák roj (‘méhraj’); a magyar szó nyíltabbá válással alakult ki.

És jóval későbbi szavunk a kaptár – ‘méhkas’, ami az ófelnémet chafteri (‘méhkas’) átvétele, amely a középkori latin capisterium (‘faedény, szekrényke’) származéka, és a görög szkaphisztérion (‘búzatartó edény’) szóig, sőt ennek szkaphisz (‘edény, bödön’) tövéig vezethető vissza. A kaptár hangrendi kiegyenlítődéssel alakult ki; a f → p hangváltozás oka, hogy a XIV. század előtt nyelvünkben csak szókezdő helyzetben volt f hang.

Szabadfalvi pedig mindebből arra következtet, hogy

a magyarság elődei már a finnugor együttélés idejében ismerték a méheket. Tudták, hogy azok erdőkben, öregebb fák odvaiban élnek, tavasszal, nyár elején eresztenek (rajzanak).

Sokáig egyébként a népnyelvben – és később majd bemutatom, hogy a régi magyar méheskönyvekben is – a rajzást eresztésnek mondták (lásd rajt ereszt), de mára ez kikopott a nyelvhasználatunkból, és a méhek természetes szaporodását egyszerűen csak rajzásnak mondjuk. Őseink pontosan tudták, hogy az odúkban a méhek mézet gyűjtenek maguknak. És most jön a lényeg: „Nemcsak ismerték ezen szavakat és jelentéseiket, tehát a fogalmakat, hanem azokat évezredeken át folyamatosan használták és megőrizték. Ezt csak úgy tehették, ha állandóan vagy legalábbis nem nagy megszakításokkal, folyamatosan használták és éltek vele.” – Ez azt jelenti, hogy készítettek mézből ételeket és italokat, és használták a viaszt is. Szabadfalvi szerint a fentebb említett szavak meghatározzák a méhészkedés technikai szintjét is, s így bizonyossággal állíthatjuk, hogy az ősmagyar méhészek erdei, kizsákmányoló, úgynevezett mézvadászatot folytattak. Lakóhelyük környékén, az erdőben vadon élő méheket igyekeztek megkeresni, azokat füsttel elkábították vagy lefojtották, és mézüket elrabolhatták. Kivágták az odú oldalát, és kiemelték a lépeket is. Ismerniük kellett a méhek éves életritmusát, s így olyan időszakban rabolhatták el mézüket, amikor azok már jó sokat begyűjtöttek, tehát a nyár második felében, vagy még inkább ősszel.

Ez az erdei méhészkedés aztán tovább fejlődött, idővel már nem pusztították el a méheket, sőt továbbtenyésztésükről gondoskodtak, a méhesfákat megjelölték (rovással), s a méznek csak egy részét vették el.

További méhészeti szavaink, mint például a kas, kosár, viasz, raj, bödön szláv, német eredetei már ezekkel a népekkel való együttélésünket és egymásra hatásunkat mutatja, egyben a méhészeti hagyományok változását is, például, hogy a honfoglalás utáni századokban az erdőből bevitték a méhes tönköt a házhoz, előbb valószínűleg kasban, jóval később – már a XVIII–XIX. századtól – kaptárban tartották a méheket. Így folyamatosan változott, fejlődött, alakult a méhtartás.

Érdemes itt még megemlítenünk, hogy a méhészet szókincse ősi helyneveinkben is előfordul, s mindez valóban a méhészet történeti jelentőségét erősíti meg, mint például: Méhi, Méhes, Méhtelek, Mézes, Mizdó (‘mézadó’), Márcadó (‘mézsörkészítő’), Sonkolyos, Kelence (‘egy fajta méhes’). Valószínűleg ezek mind szolgáltató falvak lehettek egykoron.

Így tehát láthatjuk, hogy a magyarság, jóllehet a kezdetektől ismerte és foglalkozott a méhekkel, s e műveltsége az évezredek során, a vándorlások és a más népekkel való kölcsönös interakciók révén változott, fejlődött, alakult, ahogyan ezt most is teszi.

Különösen érdekes az, hogy ez az „erdei méhészkedés” igen sokáig fennmaradt, s már a néprajz írja le azokat a hagyományokat, amelyekben mindez megjelenik. Elképesztően izgalmas GUNDA BÉLA tanulmánya, aki a méhészkedésről szólva szintén megjegyzi, hogy:

„A történeti adatok, a méhészkedésre utaló földrajzi nevek, méhészkönyveink és néprajzi közléseink bizonyítják, hogy ennek az ősi foglalkozásnak a magyarságnál igen nagy jelentősége van. Az a megállapítás, hogy a magyarság már az ugor korban foglalkozott méhészkedéssel, nem a néprajzi anyag összehasonlításából ered, hanem erre a méh és méz szavunk etimológiájából következtethetünk. Természetesen a nyelvtudomány nem nyújthat képet arról, hogy milyen volt az ugorkori méhészkedés” (Gunda Béla: Gyűjtögető és zsákmányoló gazdálkodás. Néptudományi Intézet, Budapest. 1948: 9.).

Méhlakások Gunda Béla gyűjtéséből

Gunda Béla írásában a méhtartás történetének tudományos problémáját két kérdéskörre osztja, az egyik a méhtartás módja, a másik a méhészbabonák, hiedelmek kérdése. Az, hogy őseink miben tartották a méheket, például fabödönökben, vessző-, szalma-, fakéregkasokban, kaptárakban, nemcsak a természeti adottságokon múlott, hanem már a műveltségi áramlatok visszatükröződése is. BÁTKY ZSIGMOND vette észre, hogy az egyes vidékekre különböző méhlakások a jellemzőek. Például: „Erdélyre a vesszőkasok, az északi magyar népterületekre az ember formájú bödönök.”

Az erdélyiek a dél-európai, míg „az embert formázó bödönök” az északnyugati műveltségkör tartozékai.

Ilyen, egészen elképesztő ember formájú méhlakásokat egyébként őriz a Magyar Néprajzi Múzeum is, és más értékes régebbi méhészeti könyveinkben is találunk képeket róluk, mint például a kiváló Ignácz Sándoréban és báró Ambrózy Béláéban is.

Gunda Béla leírja továbbá, hogy: „A szalmakasok nyugat felől lassan terjednek kelet felé, s Erdély nyugati részén már kezdik kiszorítani a vesszőkasokat, előbb Dél-, majd Közép-Európa jellemző kasformáját. A kasokat Erdélyben, a Sárrét mocsaraiban, Szlavóniában szalmából, nádból, sásból készült kupakkal fedték le, s részben még ma is lefedik [értsd 1948-ban – a szerző].

Ez a szokás a régi európai méhészkedés maradványa. A méhkasokat a háznál az eresz alatt, a határban, erdei tisztásokon kelencékben tartják.” Ezek a korai kelencék a mi méheseinknek az ősei!

Sok mindenről lehetne és érdemes is lenne még itt írni, de most csak egyetlen fontos és érdekes elemet szeretnék még megemlíteni az ősi magyar méhészkedés kapcsán, mielőtt tovább haladnánk a népi méhészkedés egészen gazdag és hiedelmekkel, varázslással teli izgalmas világába, mégpedig azt, hogy vajon ezek az „erdei méhész” őseink hogyan találták meg az erdőben a méheket? Nos, erről izgalmas feltételezések, feljegyzések, sőt tárgyi emlékek is maradtak fenn, s ez lehetett az ősi magyar méhészkedés legkülönlegesebb részlete.

Méheket kereső ősünk kitett egy kis mézes lépdarabot csalétekként, megvárta, amíg az első kutató méhek a többieket odahívják, majd befogta a rárepülő méheket egy különleges kis eszközbe, amit méhészcsontnak vagy mézkeresőnek is hívtak.

Ezt leginkább ökörszarvból készíthették. A méheket egyesével engedték ki belőle, s mindig követték őket merre szállnak, így bukkantak a méhodú nyomára. Gunda Béla nyomán Eva Crane, a neves méhész-történész általam korábban már idézett könyvében külön fejezetet szentel a magyar népi hagyományokban sokáig fennmaradt erdei méhészkedésnek és méhkeresésnek, annak eszközeinek, a méh­csapdáknak

Később valószínűleg a méhodút a tönkkel együtt hazavitték, s így alakult ki az a szofisztikált méhtartás, amelyről ma beszélhetünk, a hozzá kapcsolódó igen különös szokásokkal, hiedelmekkel és egészen gazdag szakirodalommal. Mindez azonban már a későbbi századok Magyarországának méhtartása és műveltsége, amiről majd legközelebb írok.

Szeretettel, tisztelettel és hálával ajánlom ezt az esszémet egykori tanáromnak, a Szegedi Tudomány Egyetem nyelvész professzorának, Forgách Tamásnak

Weiner Sennyey Tibor
költő, író, kezdő méhész,
Szentendre

A korábban megjelent cikkeket alább olvashatják:

• A méhek és a költő – Weiner Sennyey Tibor bemutatkozása
• A méhészet művészete – Az ősök méhei
• A méhészet művészete – A nap leányai
• A méhészet művészete – Méhes filmek fesztiválja
• A méhészet művészete – A rejtélyes kaptárkövek