Széchenyi gondolata az volt, hogy ne csak gabonát exportáljunk, hanem a lényegesen nagyobb bevételt hozó gabonaőrlemények kivitelét fokozzuk. A fejlődés innentől töretlen volt, olyannyira, hogy a 19. század utolsó negyedében már Budapest volt a világ második legnagyobb malomipari központja az amerikai Minneapolis után.
A 20. század elején a hazai malomipari termelés egyre inkább koncentrálódott, hiszen a mintegy 2500 gőz- és motoros malom adta az őrlemény több, mint 80 százalékát úgy, hogy abban az időben még hozzávetőleg 17 ezer malom működött az országban.
A II. világháborút követő államosítások hatására a kisebb malmok termelését leállították, így 1978-ra a használatban lévő malmok száma 148-ra csökkent. A felszámolt malmokból az értékesebb gépeket és tárgyakat összegyűjtötték, és 1978-ban létrehozták a még zártkörűen működő – csupán oktatási célokra használt – malomipari történeti kiállítást, amely 1984-ben Malomipari Múzeum néven mindenki számára látogathatóvá vált. A múzeum 2012-ben bezárt, gyűjteménye pedig átkerült a Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár tulajdonába.
A malomipari gyűjteményben található több száz tárgy bemutatása ebben a cikkben természetesen nem lehetséges, de talán néhány gép ismertetésével is érzékeltetni lehet, hogy annak idején milyen eszközök tették a magyar malomipart világhíressé.
Elsőnek egy olyan eszközt kell megemlíteni, amely hatékonyságával forradalmasította a gabonaőrlést, leváltva a korábban alkalmazott kőjáratokat. Ez az eszköz a hengerszék. Nevét onnan kapta, hogy az őrlőhengerek tulajdonképpen benne ülnek egy „székben”. Története akkor kezdődött, amikor Wegmann Frigyes svájci mérnök 1873-ban Budapesten is bemutatta találmányát, a porcelánhengerekkel működő hengerszéket, ami azonban csak dara őrlésére volt alkalmas, egész gabonaszemek esetében már nem volt használható. 
Mechwart András vezetésével a Ganz-gyár kidolgozott egy olyan öntési technológiát, amellyel keményfejű öntvényt lehetett készíteni porcelánhengerek helyett. Ezekkel a kéregöntésű hengerekkel már a gabonaszemek őrlésének sem volt akadálya, így a malomipar fejlődése hihetetlen gyorsasággal folytatódott.
A Ganz-gyár tízezres nagyságrendben adta el a sima és rovátkolt acélhengerekkel felszerelt, a legkülönfélébb méretekben gyártott hengerszékeit, amelyek a világon mindenhol keresettek lettek.
A síkszita is Magyarországon született, történeti előzménye nem volt. Mivel a malmok feladata az, hogy a lisztes magbelsőtől szétválasszuk a héjrétegeket és a csírát, ezért az őrlési munkafolyamatot osztályozásnak kell követnie. Haggenmacher Károly, az Első Budapesti Gőzmalom Rt. igazgatója 1887-ben mutatta be találmányát, a síkszitát, amivel forradalmasította az osztályozást. Az első síksziták három szitáló- és két gyűjtőkerettel rendelkeztek, de a fejlesztések hatására a szitaszekrényben elhelyezett keretek száma később 20–24-re emelkedett, így a lisztek minőségi választéka rendkívül széles skálán mozgott. Szerkezetük szerint a keretek lehettek alulról támasztottak és fentről függesztett szerkezetűek. A malomipari melléktermékként keletkezett korpa ugyanakkor megteremtette az alapját a malmok környékén megtelepedő tehenészeteknek, és ezáltal az ipari tejtermelésnek. A síksziták a 20. század elejére már a kisebb malmokban is kiszorították az addig használt hasáb- és hengeresszitákat, mert sokkal jobb hatásfokkal dolgoztak és a helyigényük is kedvezőbb volt.
A bemutatott tárgyak jól érzékeltetik, hogy a magyar malomipar mekkora fejlődésen ment keresztül, így ezeknek az ipartörténeti ritkaságnak számító tárgyaknak a megőrzése kötelességünk. Vigyázzunk értékeinkre!
Nagy László
muzeológus
Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár
