A méhészet művészete: A méhesház 2.

A cikksorozat korábban megjelent részei:

A méhészet művészete: A méhesház
Az ősmagyar méhészek
A rejtélyes kaptárkövek
Méhes filmek fesztiválja
A nap leányai
Az ősök méhei
A méhek és a költő - Weiner Sennyey Tibor bemutatkozása

Vagy hogy a niklaiak tudták, hogyha pipafüst száll a méhes felett, akkor nagy gondolatok születnek. Sőt, azt is olvastam, hogy Nikla környékén azért lett annyi méhész, mert egykor maga Berzsenyi kedveltette meg a helyiekkel ezt a nemes tevékenységet, s szállt apáról fiúra, nemzedékeken át a tudás és a méhek szeretete. Egyébként ez nem lenne egyedülálló, s valóban ritka az, hogy valaki családi hagyomány nélkül, csak úgy belevágjon a méhészetbe, s olyankor nagyon is szükséges, főleg a kezdetekben a jó mentor.

A méhészkedést ugyanis nem lehet csak könyvekből és oktatóvideókból megtanulni. Mentor kell és tapasztalat hozzá.

Visszatérve Berzsenyi méhesházához, két használható forrást kell mindenekelőtt kiemelnem. Elsőként SMIDÉLIUSZ KÁLMÁN Berzsenyi Dániel otthonairól írott dolgozatából idézek:

(Berzsenyi Dániel méhese) „a 65 cm külső falvastagságú, 42 × 12 méteres tömésépület sokáig ellenállt a múló idő elemi erőinek, ám a második világégés során súlyosan megrongálódott. A házat megkerülve érünk a kert széléhez. Valamikor itt állt az a méhes, amit Hamvas Béla a nemesi kúria legintimebb terének, az »éber alvás helyének« nevez dél-nyugaton. Berzsenyi gyakran jött ki ide a mindig hűvös, sötét és füstszagú házból. Pontosan ide, a ház mögé, mert csak a pórnép ül ki a kapuba utcát nézni, pipázgatni. Itt kellően távol lehetett a négy gyermeke zsivajától, az asszonyi fecsegéstől, de mégis közel, ha rendelkeznie, intézkednie kellett. Itt, a méhesben könyvbe tudott zárkózni, vagy éppen megnyílhatott egy-egy versben, levélben. Ha meg a borospohárért nyúlva felnézett, a gazda szemével tekinthetett megelégedéssel körül birtoka részletén. Már régen nem ül ide ki senki. A mostani látogató az üres, befüvesített semmit látja. Meg azt: már csak néhány eltévedt darázs látogatja a közeli gyümölcsösből az egykorvolt méhes helyét (…)” (Smidéliusz Kálmán Berzsenyi Dániel otthonai Irodalomismeret 2011; 3: 86.)

Ebből a kis közlésből rengeteg értékes információra tehetünk szert, különösen, ha hozzávesszük KENÉZ LÁSZLÓ rövid, de értékes cikkét, amelyben ezt írja:

„Ki ne határozná el (Hamvas Béla fentebb idézett) sorait olvasva, hogy elmegy Niklára, a Berzsenyi kúriába és beleszagol a levegőbe a házban és a ligetben, de legfőképp, hogy megnézi a méhest? (…) A méhes azonban sehol. Nincs más hátra, utána kell kérdezni a házban. (…) Ám valami fény pislákol mégis, mert furcsa módon, a kijelölt séta legvégén, előbukkan a méhes. Sajnos, már csak egy fotó van róla, bent a kúria folyosóján. Íme.”

Kenéz így folytatja:

„Gyerünk ki ismét, legalább keressük meg, hol állt a méhes. Végre megvan a hely a régi kép alapján. S ekkor, azon a helyen, világossá válik minden, mint a nap. A méhes volt a kapocs a liget és a kúria között. Most, hogy már nincs, hiányzik az optika, amelyen át a természetből sugárzó szellem a ház termeibe vetülhetne. Ezért az éles ellentét a ragyogó kert és a kopár belső terek között.

A méhes oculus volt, mágikus szem. Elég tehát a méhes hűlt helyére állni, hogy a neonfényes, távollévő Berzsenyi helyett a valóban jelenlévőt pillantsuk meg.”

(Kenéz László A méhes hűlt helye Kultúrpart, 2008. augusztus 8.)

A méhesház tehát a háború után eltűnt, lerombolták. Egyedi lehetett abban, hogy Berzsenyi valószínűleg tényleg szundikált benne ebéd után, ahogy BÁRÓ AMBRÓZY BÉLA írja könyvében:

„A méhek állandó elhelyezésére a méhházak vagy méhesek szolgálnak. A méhes vagy nyitott, vagy zárt. A méhesben már nemcsak a kasoknak és kaptáraknak, de a különféle méhészeti eszközöknek is megvan a maga helye. Sőt gyakran a méhes a méhész pihenőhelye is, amikor aztán dívány vagy ágy is található a méhesben” (Báró Ambrózy Béla A méh [1896]. Negyedik kiadás 1992: 280.).

Érdemes a báró Ambrózy könyvében szereplő méhesházakat megtekinteni, mennyire izgalmas és ötletes épületek voltak, és különösen szépek e hazában. Ezek a méhesek kétségtelenül mások voltak, mint a szlovéniai, szépen festett méhesek, mások, mint a XX. század során vándorméhészetre és főleg termelésre alkalmasan kifejlesztett méhészkonténerek. Viszont megelőlegezték a napjainkban egyre inkább divatossá váló apiterápiás házakat, amelyekből egyre több épül Németországban, Szlovéniában, Csehországban és Erdélyben is.

Ezekben a házikókban tényleg bent lehet aludni anélkül, hogy a méhek zavarnák a szundikálót, az édes illattal feltöltődni, hosszasan időzni a méhek közelében, azok zümmögését élvezni, éppen úgy, mint Berzsenyi Dániel tette kétszáz éve.

Számos magyarázat van arra, hogy ez miért egészséges, jó az embernek, most ebbe nem mennék bele, inkább visszatérnék ahhoz a kérdéshez, hogy honnan és kitől származhat Berzsenyi Dániel méhesének legendája.

4.

Ha alaposan visszakeresünk a korabeli sajtóban, akkor hosszas kutatómunka után azt találjuk, hogy e méhes legkorábbi említése 1860. június 14-e, amikor is nagy ünnepség során Berzsenyi máig is a faluban álló emlékobeliszkét avatják, amely alatt hamvai nyugszanak. Az esemény igen fontos volt a korabeli magyarságnak, hiszen egy elvesztett forradalom és szabadságharc után, de még a kiegyezés előtt, a Bach-korszakban emeltek emlékoszlopot egy nagy magyar költőnek.

Mint mondják: „Ezrek lepték el az országutakat, a niklai temető nem tudta befogadni a tömeget. De énekelték, messze hangzón a Himnuszt és a Szózatot, azok is, akik kiszorultak.
Önkényuralom volt, Bach korszak – a niklai temető kis magaslatán egy égbe bökő obeliszk jelentette akkor a nemzetet.
Berzsenyi Dániel újonnan emelt síremléke. Rajta a felirat: »…a derék nem fél…« Csak ennyi. Négy sor, Berzsenyi nagy verséből:
»A derék nem fél az idők mohától,
koporsóból kitör és eget kér!
(…)«

Az adoma szerint az emlékmű avató ünnepségén egyszerre csak megjelent egy díszmagyart viselő, körszakállas, délceg férfiú. Oldalán kard, odalépett az obeliszkhez, és – Berzsenyi Dániel hazaszeretetéről beszélve – megzengette a hangját. A nép előbb csak pusmogott, suttogott, mígnem – mintha bomba robbant volna – kitört belőlük a Kossuth-nóta:

»Kossuth Lajos azt izente,
Elfogyott a regimentje…«

A szónokban felismerték ugyanis a bujdosásából hazamerészkedő Kossuth Lajost. Aki – miként jött – eltűnt hirtelen. Még időben, szerencsére, mert a császár emberei már üzentek a zsandárokért…” (Részlet Dénes János megemlékező beszédéből, amelyet Berzsenyi halálának 184. évfordulója alkalmából tartott a niklai temetőben, 2020. február 22-én.)

Nem tudhatjuk, hogy valóban Kossuth Lajos jelent-e meg akkor személyesen, a száműzetésből, de utánaolvastam, hogy vajon kik és mit írtak erről a nagy eseményről.

Bevallom, szívem örömmel és nem várt meglepetéssel telt, amikor a Pesti Napló 1860-ban megjelent júniusi lapszámában két hosszú tudósítást is olvashattam erről az eseményről. Az egyikben pedig ezt:

„A kert hátterében egy már fölhagyott méhes áll, s ez volt Berzsenyi szentélye, hol zajtól visszavonulva a költészetnek áldozott, s versei többnyire méh-zsongás és szellő-suttogások közt támadtak, még viharosok is.” (Június 14-dike [A Berzsenyi-ünnep] Pesti Napló 1860[6]).

A cikk alatt pedig a szerző neve: KEMÉNY ZSIGMOND, a magyar prózairodalom e távoli és kevesek által megközelíthető hegyorma. Kemény Zsigmond, akinek elhagyott és lepusztult pusztakamarási kastélyában magam is jártam, s akinek első, elfelejtett regényéről magam is írtam.

Hát így érnek körbe a történetek, gondoltam. Nem tudom, hogy Hamvas Béla olvashatta-e Kemény Zsigmond cikkét, de azt tudom, hogy Hamvas szerette és becsülte Keményt, legalábbis kevés magyar tárgyú írásaiban általában elismerően nyilatkozik róla, ha említi. Mindenesetre a költő, költészet és a méhes ilyetén együtt említésének ez az első forrása s alighanem a kezdete a magyar irodalomban.

Kemény még látta Berzsenyi méhesét, Hamvas láthatta, hiszen csak a második világháború után bontották el, de legalábbis tudott róla és értette lényegét.

Mi pedig eltűnődhetünk azon, hogy kétszáz esztendeje még volt a hazában egy olyan épület, ahol a méhészet és költészet találkozott. Volt egy olyan ház, amely „mágikus szem” volt, amelyen keresztül a világba és a hazába lehetett látni, amely egyszerre volt ősi és korát megelőző, s amelynek géniusza itt szundikál méhzümmögéssel körülölelve valahol az évszázadok aranyporában, s csak arra vár, hogy újra felépítsék, immár az új évszázad tudásának, de a régi hagyományok tiszteletének megfelelően.

Weiner Sennyey Tibor
költő, író, kezdő méhész
Szentendre

(Ez az esszé megjelenik majd szerzőnk „Hamvas Béla ezerarcú és egyszerű élete és műve” című könyvének új, harmadik kiadásában is.)