0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 29.

Méhészetünk az ipartörténet tükrében

Az árutermelés feltétele a hatékony gazdálkodás. „Sajnálattal tapasztaltam, hogy legszebb mézünk még potom áron is alig adható el” – állapítja meg AMBRÓZY báró A méh című könyvében. A felsorolt állítások ma is időszerűek, pedig eltelt több mint száz év. Ennyi idő után még a mesében is felébredt Csipkerózsika, mi pedig – nem lebecsülve eddigi eredményeinket – lényegében a csodára várhatunk.

Okkal feltételezhető, hogy rossz irányba haladva kerestük a megoldást, pedig muníciónk lenne elég. Ugyanis SŐTÉR KÁLMÁN még ennél is régebben azt állította, hogy

„Oly régen foglalkozik már az ember a méhészettel, hogy alig van valami, a mit soha senki sem próbált, vagy tapasztalt volna”

(Sőtér Kálmán A méh és világa. Gyakorlati rész Budapest, Franklin-Társulat 1908: 592.). Mennyivel megnyugtatóbb lenne, ha mások aggódnának amiatt, hogy mi az ő áraiknál olcsóbban kínáljuk termékeinket.

A megszokott kerékvágásból, gondolkodásból úgy léphetünk ki, ha eredményeinket összehasonlítjuk a sikerágazatok fejlődésével, mindenekelőtt az iparéval. Juthatunk-e új következtetésre akkor, ha nem a korábbi méhészeti gyakorlatunk, hanem ipartörténeti megközelítés alapján kísérlünk meg új fejlesztési irányokat kijelölni?

Az ipari fejlődés bölcsője a céh, amelyet a bonyolult szakmunka jellemzett. Hosszú és nehéz út vezetett a mesterré váláshoz. A következő szintet a manufaktúrák jelentették, ahol a bonyolult szakmunkát egyszerű műveletekre bontották, amit betanított munkások végeztek. Az egyszerű műveletek lehetővé tették azok gépesítését, amelynek eredményeként létrejött a gyáripar. A szélsőséges termelési feltételek és az egyre bonyolultabb technológiák (például a vegyiparban) megkövetelték a költséghatékonyság mellett az emberi hibák minimalizálását, így elterjedt az automatizálás. Napjainkban pedig a robotok az élet legkülönbözőbb területein helyettesítik az embert.

Ha ebben a folyamatban méhészeti gyakorlatunkat akarjuk értelmezni, akkor a legtöbb méhészet esetében alig jutunk tovább a középkori céhek munkastílusánál, ugyanis a méhészkedés megmaradt bonyolult szakmunkaként. Így, ha fejlesztéseinket az eddigi szellemben végezzük, akkor újabb száz év múlva is a bevezetésben említett panasszal találkozhatunk.

Aki tőlem megoldást vár, az csalódni fog. Annyira különbözők a természeti feltételek és egyéni adottságok, hogy a konkrét, testreszabott megoldást kinek-kinek magának kell megtalálnia. Amire vállalkozom, az az egyszerűségnek, mint fő iránynak a kijelölése, továbbá a gazdag szakirodalmunkból egy olyan lehetőség bemutatása, amelynek továbbfejlesztésén magam is dolgozom. A később leírtakból kiemelt gondolat: „A Nutt-féle kaptár kezelése igen kényelmes, és szükségtelen is hozzá valami különös begyakorlottság.” Bízom abban, hogy az alábbiakban bemutatott példám gondolatébresztő lesz, és sokan rátalálhatnak nagy elődjeink ma is hasznosítható gondolataira, amit a saját méhészetükben gyakorlattá érlelhetnek.

Kövesdi Szarka Sándor üzenete a mának és a holnapnak

Lassan elérjük a méhlegelőnk által behatárolt lehetőségeink határát. Méhészeti kezelési módszerünk egyre mesterkéltebb és bonyolultabb, a felhasznált gyógyszerek, tápszerek köre mind szélesebb, mégis, miként az elmúlt évtizedekben annyiszor, már méhészetünk léte válik egyre bizonytalanabbá. Úgy gondolom, hogy útelágazáshoz érkeztünk, a megváltozott körülmények adott helyzeteihez igazodó egyéni döntések mind szükségesebbek és sürgetőbbek, és ezeket elméletileg is meg kell alapozni.

Szellemi és anyagi lehetőségeink azonban szerények, a világ méhészeti kutatás-fejlesztési ráfordításainak talán még az ezrelékét sem érik el. Az internet és az utazások világában kézenfekvő, hogy mások eredményeit ismerjük meg, és azokat alkalmazzuk.

Ez a gyakorlat működik, sőt erre a célra még pénzügyi források is rendelkezésre állnak. A gond az, hogy a világon az egyik legmagasabb méhsűrűséggel, egyedülálló természeti feltételek mellett méhészkedünk. A méhcsaládok rajzási időszakára esik a főhordás, amely rövid és rohamos: a méhcsalád két hét alatt gyűjti be az éves méztermés felét. Míg a legkorszerűbb technika átvételének nincs különösebb akadálya, addig az egyedülálló feltételekhez alkalmazkodó termelési kultúrát nekünk magunknak kell létrehoznunk.

Mivel ezek a feltételek nem most alakultak ki, nyilván eleink is megküzdöttek ezekkel a gondokkal. Így a legújabb kutatási eredmények és a technikai haladás fényében nemcsak az előretekintés, hanem nagy elődjeink munkásságának újraértelmezése is indokolt.

A Sőtér Kálmán által „örökemlékű” jelzővel illetett MÁRIA TERÉZIA császárné és királynő megkülönböztetett figyelemben és kiváltságokban részesítette a méhészetet, így a XVIII–XIX. század fordulóján a magyar méhészet a világ élvonalába emelkedett. E fejlődés megkoronázása volt KÖVESDI SZARKA SÁNDOR felfedezése: a keret és a méhjárat. Bár ez a forradalmi hatású felfedezés nem az ő neve alatt terjedt el a világban, mégis jól mutatja, hogy már ebben az időben milyen szellemi tehetségek működtek a magyar méhészetben, amely eleink önzetlen erőfeszítéseinek köszönhetően az ismétlődő válságok ellenére szinte töretlen fejlődés eredményeként jutott a jelenlegi szintre.

Írásomban arra keresek választ, hogy a kaptáros méhészkedés kezdetének is a kezdetéhez visszatérve, Kövesdi Szarka Sándor eredményeit a mai ismereteink és technikai adottságaink feltételei között értelmezve, a jelenlegi gyakorlatunkhoz képest előreléphetünk-e.

Igyekezzünk megfejteni a gondolatmenetét! Alkalmazni kezdte kora élenjáró technikáját, és megtapasztalta annak korlátait, amin változtatni akart. Napjainkban is ugyanez a gondunk. Így nem a felfedezése tartalmából, hanem annak céljából indulok ki: miként lehet élvonalbeli kaptárakat termelésre alkalmasabbá tenni?

Kövesdi Szarka Sándornak két alkotása van. Először a Huber-féle szeletes megfigyelőkaptárt javította, tette termelésre alkalmassá, amiről 1842-ben számolt be a nyilvánosság előtt. Feltehetően hamar megtapasztalta, hogy egy erős család kezelése nem öröm úgy, hogy kezelés közben a méhek szétterülnek a kaptáron. Viszont rájött a lépgerinctávolság jelentőségére, így ezt követően már nem a kaptár egészét szeletelte fel, hanem csak annak belvilágát, ami a keretek alkalmazásához vezetett. Azt viszont a méhek vagy beépítik, vagy beragasztják. Ezt a problémát a méhjárat felfedezésével oldotta meg (1844). A keret és a méhjárat ismeretében az angol NUTT TAMÁS kaptárját rendezte be keretekkel, ami a másik alkotása (lenti kép). Ennek már 170 éve. (Bővebben: Örösi Pál Zoltán Méhek között Budapest, Mezőgazdasági Kiadó 1968: 89–90.) Javíthat-e termelési kultúránkon ez a megoldás?

Az én munkám ezzel a kérdéssel indul. Mindenekelőtt vessük alá tüzetes vizsgálatnak és részletes bírálatnak a Nutt-féle kaptárt! Szerencsére ezt a feladatot Sőtér Kálmán már elvégezte (Sőtér Kálmán, i. m. 213–218.). Megállapítása szerint „Szembeszökő, hogy a kaptár szerkezete igen bonyolódott, különösen pedig… oly drága volna, hogy közhasználatba már e miatt sem kerülhet. … [P]edig az eszme életrevaló, és egyszerűsített alakban megfelelne a kaptár is” (215. oldal). Előnye viszont, hogy „[a] Nutt-féle kaptár kezelése igen kényelmes és szükségtelen is hozzá valami különös begyakorlottság” (217. oldal). Összességében „a kaptárak jó tulajdonságai túlsúlyban vannak, hibáik nagy része pedig az építmények ingósításával elesik” (218. oldal).

Később megállapítja, hogy Kövesdi Szarka Sándor találmányával „elestek a kellemetlenségek, melyek a Nutt-féle kaptárok használatától sokakat visszatartottak” (226. oldal).

Most ugorjunk az időben, és lássuk, hogy a Sőtér Kálmán által életrevalónak minősített eszme gyakorlati megvalósítását miként tudom megoldani a saját méhészetemben. A cél változatlan: miként tudom kaptárjaimat egyéni feltételeimhez alkalmazkodva termelésre alkalmasabbá tenni.

Adottságaim:

  • gépesített anyagmozgatás gólyadarus gépkocsival,
  • fél NB keretméretű 10 keretes rakodókaptárak.

A daruval történő rakodást raklapok segítségével végzem. A raklapokat úgy alakítottam ki, hogy helyettesítsék a kaptár fenékdeszkáját. Rostaszövet alkalmazásával szál­lításkor a kaptár alulról levegőzik. Eddig ebben semmi újdonság nincs, ilyen megoldást mások is alkalmaznak, legfeljebb a kaptárnak még van külön alja is, és ezzel együtt helyezik el a raklapon. Lehetne használni szabványos raklapot is, ennek nem tulajdonítok elvi jelentőséget.

Ezen a közismert megoldáson én egy aprócska szerkezeti módosítást hajtottam végre: a raklapon, amely egyben kaptárfenék is, egy nyitható/zárható átjárót alakítottam ki a szomszédos kaptárak között, ami máris a Kövesdi Szarka Sándor által keretekkel felszerelt Nutt-féle kaptárral hozza rokonságba.

Ahhoz, hogy a kaptárja termelésre alkalmasabb legyen, Kövesdi Szarka Sándornak két forradalmi hatású találmányra volt szüksége. Nekem egy apró, a szakirodalomból régóta ismert módosítás (csatornás fenékátjáró) elegendő volt, és láss csodát: Kövesdi Szarka Sándor megoldásához jutottam! A különbség technikai: az 1. képen látható kaptár helyébe rakodófiókokból összeállított kaptár került, a sötétítővel letakart lépesméz-termelő üvegharang helyébe lépesméz-kazettás fiók, továbbá más a keretméret.

Mielőtt a saját leleményességemet túlértékelném, előre kell bocsátanom, hogy már Sőtér Kálmán is ugyanezt a megoldást ajánlja a mézkamra elhelyezésére, a Nutt eszméjétől nem sokban különböző módon KNAUFF-ra hivatkozva:

„A mézkamrát nem a kaptár fölé [megjegyzésem: Knauff idejében még nem ismerték az anyarácsot], hanem oldalt vagy hátul kell amellé állítani, oly közös fenékdeszkára, melybe alacsony csatorna van vésve úgy, hogy a méhek csak ezen az úton juthassanak a mézkamrába.” Ennél egyszerűbb és megfelelőbb módot mostanában sem ismerünk, és szintén figyelemreméltó, hogy ez nemcsak a Nutt-féle, hanem bármilyen „befenekeletlen” kaptárnál alkalmazható.

A nagy elődöket méltató írások nem ritkák szakirodalmunkban. Segítenek emlékezetben tartani érdemüket, hogy a saját korukban miként mozdították elő méhészetünk fejlődését. Méltató írásom a mára irányul: arra keresi a választ, hogy munkájukat a mai viszonyok között újraértelmezve, a saját adott feltételeim mellett a napi munkámban (rajtam keresztül pedig a hasonló helyzetű méhészek munkájában) tőlük milyen konkrét segítség várható. Elgondolása válhat-e mindennapi méhészeti gyakorlatunk részévé?

Kövesdi Szarka Sándor elgondolását alkalmazva, méhészetemben az alábbi új lehetőségek nyíltak meg számomra:

  1. A raklapon elhelyezett 4 méhcsaládot értelmezhetjük 2 darab NB kétcsaládos fekvőkaptárnak is, amelynek a középen levő anyarácsát a csatornás fenékátjáró helyettesíti. Ezáltal a fekvőben megszokott (begyakorolt) műveletek itt is alkalmazhatók úgy, hogy megszűnt a kaptár méretbeli korlátja, és keretek helyett fiókokkal dolgozhatunk.
  2. Az I. osztályú méhlegelőn bevált rajoztatásos egyesítési módszer, amelyet NEISZER GYÖRGY ajánlott 1890-től, szinte kínálja magát. Bővebben Örösi professzor fent idézett könyvének 307. oldalán.
  3. Ha az egyik családot visszaröptetjük és az átjárót a szomszédja felé megnyitjuk, akkor több mint kétszer akkora kijáró népességű családhoz jutottunk, amely méz és lépes méz termelésére egyaránt alkalmas akácon. Vándorláskor fele családszámot, de teljes kijáró népességet mozgatunk. A méhegészségügyi kockázatot is megfeleztük!
  4. A 3. számú pont szerinti változat alkalmas az anyás mesterséges anyanevelésre a legalkalmasabb időben: akácon.
  5. Feloldottuk a lépes méz termelésének azt az ellentmondását, hogy a lépes méz termeléséhez szükséges zsúfoltság a mennyiségi méztermelés rovására mehet. E megoldással a zsúfolt fészek fölött akácon úgy termelhető lépes méz, hogy a mellette levő mézkamra korlátlanul képes befogadni a begyűlő nektárt.
  6. Jó években vagy utána a túlszaporodó állomány letermelésére alkalmas: például a 3. pont szerint vissza­röpített méhcsalád helyére kerül akácon a meganyátlanított felesleges család, illetve az NB kétcsaládos egyesítéses eljárást is követhetjük, későbbi megosztás nélkül.

Még a különlegesebb megoldások irányába is nyithatunk: az amerikai méhészek a felesleges rajok letermelésére a jobboldali képen látható felhőkarcoló kaptárt alkalmazzák (Eva Crane The world history of beekeeping and honey hunting Duckworth 1999: 464.), amely szállíthatatlan. Raklapon négyfelé bontva és csatornás fenékátjáróval összekötve, ennek egy szállítható változatához jutottunk, rajok helyett pedig letermelendő felesleges családokkal dolgozhatunk például akácon.

Tehát az 1. és 2., valamint a 2. és 3. képen látható kaptárak azonos elvűek, de más technikai kivitelezésűek! A megoldást a kasos méhészetek által előszeretettel alkalmazott csatornás fenékátjáró adja, amit a kaptáras méhészetekből az anyarács kiszorított (bővebben Örösi professzor fent idézett könyvének 504–505. oldalán). Látható tehát, hogy Kövesdi Szarka Sándor mennyire ráérzett egy méhészeti problémahalmaz megoldására, amelynek még egy új munkaszervezési oldala is van.

Ugyanis a legnagyobb munkacsúcs, az akác virágzása idején kellő nagyságú lépkészlet megléte esetén megnyitja az utat a kaptárbontás nélküli (röpítésen alapuló) családkezelési megoldások előtt, amelyek hatása termelékenységi áttörésként is értelmezhető.

A munkaszervezési gondolatot folytatva megállapítható, hogy jelenlegi méhészeti gyakorlatunkban munkafolyamataink a bonyolult szakmunka kategóriába tartoznak, és a várható folytatás nem az egyszerűsödés irányába mutat. Ipartörténeti hasonlattal élve, ez a gyakorlat a céhes termelési folyamatnak felel meg. Az ipari forradalom előzményeként ezt a bonyolult munkafolyamatot a manufaktúrákban műveleti elemekre bontották, amit betanított munkások is elvégezhettek. A fentiekben ismertetett megoldás méhészeti vonatkozásában hasonló lehetőséget rejt magában. Sőtér Kálmán fenti idézetéből kiemelve: „szükségtelen is hozzá valami különös begyakorlottság”.

Úgy gondolom, hogy a leírtak alapján ezen a régi-új úton számos irányba megalapozott reményekkel indulhatunk el. Örösi professzor idézett könyvének 120. oldalán a magyar kaptárkérdés útjának ismertetése során megállapítja: „1842 és 1844: Kövesdi Szarka Sándor kerete. Hatástalan maradt.” Eltelt bő 170 év. Írásommal szeretném elérni, hogy a mondat végén (a megállapítást tágan, munkásságára értelmezve) ezután a pont helyére legalább kérdőjel kerüljön. Hátha sikerül ezt a megoldást Csipkerózsika-álmából felébreszteni, elvégre megérkezett a mesebeli királyfi, az öndarus szállítóeszköz, amely életet lehelhet ebbe a tetszhalott jó gondolatba, és végre ez az értékes hagyaték még a mindennapi gyakorlatunk részévé is válhat.

Igyekeztem érzékeltetni, hogy eleink munkássága kimeríthetetlen kincsesbánya lehet számunkra munkakultúránk fejlesztésében, ha elgondolásaikat a mai technikai feltételek és tudományos eredmények ismeretében újraértelmezzük, amelyre példát is mutattam be.

Én Kövesdi Szarka Sándor munkásságában megtaláltam a magam szellemi aranybányáját. Nagy elődjeink kinek így, kinek úgy, még nagy meglepetést tartogathatnak. Érdemes keresni!

Összegzésként úgy gondolom, hogy miközben a tudományos-technikai eredmények az előretekintést indokolják, addig munkakultúránk megújításához érdemes visszanyúlni nagy elődjeink elképzeléseihez.

Mariák András,
Pécs

Forrás: Méhészet