Szerencsémre jó környéken élek, jó emberek között, s szeretettel támogatnak abban, hogy méhészkedjem. Nekik is több gyümölcsük, zöldségük lesz, s igen nagy érték a helyi emberek számára a helyi méz. Mégis azt érzem, hogy bár előtte is – hiszen költő vagyok – csodálkozva néztek rám, s talán még össze is súgtak, hogy „Milyen különös szerzet ez a Tibor?!”, de most ez a csodálkozás valami különös áhítattal is társult. Gyakran mondanak ilyet:
A múltkor egyikük megkérdezte: „És nem csípnek meg?” – amire elmondom, hogy a méhek nem csípnek, hanem szúrnak, és hogy idén 98 alkalommal szúrtak meg, ami a tavalyi 43-hoz képest kicsit soknak tűnik, de már szinte várom, s egyáltalán nem dagad úgy meg, sőt remélem, meglesz a száz a szezon végéig. Persze, amikor sokadszorra kérdezik, akkor azt szoktam mondani: „Nem. Nem csípnek meg”, mire ők: „Ó! Nahát!” – és úgy tűnök szemükben, mintha varázsló volnék. A varázslónak nagy fehér kabátja van, kalapja, füst veszi körbe, veszélyes helyeken mászkál, tisztára, mint Gandalf TOLKIEN regényéből. Pedig inkább hasonlítok egy hobbitra a megyéből, aki szereti a békét, derűt, a szépséget, és persze a mézet, mint egy nagy varázslóra, aki egyik kalandból a másikba keveredik.
És itt el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, amely nagyon fontos és nagyon kényes része a méhészet művészetének, mégpedig hogy a méhész varázsló is kissé, s ez is a messzi múltba vezet.
Mielőtt legyintenének, nézzük csak meg a méhészet, különösen pedig a magyar méhészet történetét, s akkor rájövünk, hogy miért is alakult ki ez a kép a „varázsló méhészről”, vagy ahogy a néprajztudomány feljegyzi: „az ördöngös méhészről”. Mindez pedig nagyon is összefügg azzal, hogy hosszú évszázadokon keresztül nem vált szét a tudatosság és az ösztönösség a méhészetben sem, s talán ezért van, hogy a méhészkedés csodálatos összjátéka a tudatosságnak és az ösztönösségnek.
–írta GUNDA BÉLA, a híres néprajzkutató, akinek munkái – nekünk, méhészeknek is – különösen értékesek, akárcsak SZABADFALVI JÓZSEF vagy EVA CRANE könyvei. Mindhárman sokat és behatóan foglalkoztak a méhészkedés történetével és különösen a néprajzával, mindhármukat idéztem már ebben az esszésorozatomban, s mindhárman foglalkoztak a méhészeti könyvekkel és a méhészeti szokásokkal is. Ők is kiemelték, hogy az első méhészeti könyvek bőséges adatokat szolgáltatnak a kor méhészeti szokásait, különösen babonáit illetően is. Ez az a pont, ahol mi, méhészek igen sokat tanulhatunk az elmúlt századok méhészeitől, s önmagunkról is.
Például elmélyülve a régi méhészeti könyvekben, s megmosolyogva egy-egy különös szokást vagy babonát, fel kell tennünk a kérdéseket, hogy egyrészt nem lehetett-e valamilyen értékes természeti megfigyelés az alapja ezeknek a szokásoknak, illetve hogy vajon nekünk nincsenek-e hasonló szokásaink?
De térjünk rá a konkrétumokra… (kicsit visszakanyarodva a Méhészet júniusi lapszámában megjelent esszém végéhez).
Az ösztönös erdei méhészkedést és a mézvadászatot a századok során lassan felváltotta az egyre tudatosabb méhészkedés, mégpedig azáltal, hogy a megjelölt méhesfákat kivágták és hazavitték. Így méhész őseink sokkal több megfigyelést tehettek a méhek életét illetően. Itt jegyezném meg, hogy már az ókorban Arisztotelész üvegfalú méhlakást épített, hogy jobban követhesse a méhek életét, ennek ellenére az igazi áttörés csak a kivehető keretes kaptárakkal jött el a méhészkedés fejlődésében. Addig ugyanis főleg fatörzsekben, sziklavájatokban, rönkökben, köpűkben és kasokban méhészkedtek, amelyekben nehéz hétről hétre átnézni a méhcsaládokat és megfigyelni életük pontos menetét. Gunda Béla kiváló tanulmányában (Méhészkedés a magyarságnál. Agria évkönyv, 1991–1992: 303–368.) hosszasan ír erről a folyamatról, és másik két írásában is kiemeli az átmenetet, ahogyan a gyűjtögető mézvadászatból tudatos méhészet lett. Igen hosszan tudnék írni Gunda csodálatos megfigyeléseiről, hiszen ő maga még azok közé a néprajztudósok közé tartozott, akik terepen és könyvtárban egyszerre szerezték tudásukat, most legyen elég annyi, hogy ő is,
A munkák egyrésze visszatükrözi a klasszikus szerzők (Vergilius, Columella) s a kor külföldi méhészeti irodalmának tanácsait és gondolatait”.
Igen meghatározó könyv volt a maga idejében Európában JOHN GEDDE The English Apiary (1721) című munkája, amely három kiadásban is megjelent magyar fordításban Angliai Méheskert… címmel (1759, 1768, 1781), s amit VANNAI ISTVÁN dolgozott át 1779-ben a hazai viszonyokhoz igazítva. Nagy előrehaladás volt a magyar méhészetben CSÁTI SZABÓ GYÖRGY könyve (Magyarországi méhesgazda…, Debrecen, 1792), s az utána jövő könyvek sora, amelyek egyre inkább igyekeztek a tudatos méhészkedést elválasztani a babonaságoktól, amit a legtöbb korabeli méhész ösztönösen követett, mit sem sejtve arról, hogy van-e haszna vagy nincs.
E könyvek közül többet is sikerült átnéznem az Országos Széchényi Könyvtárban és a szegedi Somogyi Könyvtárban.
Hozzátartozik a történethez, hogy MÁRIA TERÉZIA uralkodása alatt (1740–1780) hatósági intézkedésekkel, szakszerű útbaigazításokkal fejlesztették a méhészetet. 1770-ben méhészeti iskola indul Bécsben, a korábbi (A méhesház című) esszémben is említett ANTON JANŠA vezetésével, ahová magyar tanulókat is toboroznak. Még abban az évben (!) méhészeti felügyelő működik hazánkban, aki előadásokat tart a méhek kezeléséről, és a megyéket a korszerű méhészkedésre ösztönzi, ahogy ezt Gunda Béla is hangsúlyozza.
Fontos megemlítenünk, hogy Szarvason 1771-ben (!) méhészeti iskolát alapítottak, ahol a tanítás ingyenes volt, s ahol még 1805-ben is tanítottak.
Mindez TESSEDIK SÁMUEL nevéhez fűződik, miként az is, hogyan kell úgy méhészkedni, hogy a méheket ne fojtsák le. Keszthelyen pedig 1797-től felvették a tantárgyak közé a méhészkedést.
Külön nagy kedvencem az egykori szanyi plébános, NAGY JÁNOS, akinek Győrben, 1786-ban megjelent Méhi gazdaság… című munkája, amelyben a szerző „Ovidius rendihez alkalmazott magyar versekben” foglalja össze a méhészet tudományát, sőt erkölcsi tanácsokat, útmutatást is fűz hozzá. Például a rablásról így ír:
„Itt szükséges elébb Tolvajt ismérni, haraggal
Jön ez kasra, ’s igen nagy tsapatokba, s korán.
Színében feketés, mert a’melly Méhe tsupán tsak
Mézet eszik, barnább a derékba, ’s hasán.
A kas előt zinatol, ’s nagy erővel megy be a liknál.
Húzzák ott egymást, és nagy haraggal ölik.
Ezt látván fogj sárt, melly mindig marha ganéjbúl
És hamuval gyengén meg-keverítve legyen.
Vedd kisebbre likát, tsak hogy egy Méhetske mehessen
Kasba, erőt evvel nyujtani fogsz te neki.”
S ha kitör a rablás, amikor az erősebb méhcsaládok elkezdik lerabolni a gyengét, most se nagyon tanácsolhatnánk mást, bár mások az eszközeink, esetleg még a megoldásaink is, s van, aki a kaptárt is odébb viszi, de elsőként leszűkítjük a kijárókat, hogy jobban tudják védeni, másodsorban valamilyen erős illatú anyaggal és füsttel igyekszünk a rablást kiváltó szagokat eltakarni. Ezért kell például az etetésnél arra vigyáznunk, hogy ne csöppenjen ki a szirup, s ezért kell arra törekednünk, hogy lehetőleg egyenlő erősségű családjaink legyenek, minél jobban ellátva, s ne legyen egy se anyátlan. Csöndes rablás még így is kialakulhat, s itt jön egy nagyon érdekes népi hiedelem a képbe.
Az említett méhészkönyvekben hosszasan olvashatunk arról, hogyan védjük méheinket mások méheitől, s különösen más „ördöngös méhészektől”. Például, hogy méheink „bátrak” és „harapósak” legyenek, farkasgégén kell őket kiereszteni. Hogy méhesünket megvédjük a rontástól és a szemmel veréstől (főleg az irigyektől), lókoponyát kell kiraknunk. Utóbbi szokást Gunda Béla egészen a honfoglaló magyarokig vezeti vissza.
A legelképesztőbb szokások arra vonatkoznak, hogy a méhtolvajokkal hogyan kell elbánni, mert sajnos ez már sok évszázados gond. Az egyik ilyen szokás szerint annak a varázsló méhésznek, akinek ellopták a méheit, böjtölnie kell, s amíg böjtöl, addig a tolvaj megbetegszik, s ha nem viszi vissza a méheket, meg is hal. Számos történet van a méhtolvajokról, például hogy régebben úgy büntették őket, hogy a fejükre borították a méhekkel teli kast.
A legkorábbi méhészkönyvünkben is már megjelenő szokás a méhész vizeletével kapcsolatos, s így hangzik: „Hogy meg ne tsipjenek a méhek mosgyál a vizelletedbe, és az után füstöld meg magadot fenyü szurokkal meg nem tsipnek” és „Mikor be akarod ütni, hugyozd meg azt a kast, azután fenyű szurokkal füstöld, kend meg kemény virágjával, vagy zöld levelével…” – írja Horhi Miklós 1645-ben. Másutt arról olvashatunk, hogy a méhek itatóvizébe kell a méhésznek belevizelnie, hogy a méhes oldalát kell lepisilnie, s hasonlók.
Ezeken előbb mosolyogtam, aztán elgondolkodtam, s nem vagyok benne biztos, hogy ez teljesen alaptalan babona lenne. Hiszen számtalanszor megfigyeltem, hogy méheim az állott és élő vízre szívesebben szállnak, mint a tiszta vízre.
Komoly tanulmányok szólnak arról, hogy a méhek az állati ürülékből is gyűjtenek valamit, s igen fontos és jó előadást tartott nem oly rég HEGEDŰS doktor úr arról, hogy miért nem jó a klóros tiszta csapvíz a méhek bélflórájának. Nem tehettem mást, tavasszal kipróbáltam, hogy vizet hordtam a félórányi járásra lévő hegyi forrásból méheimnek, s letettem egymás mellé tiszta csapvizet, forrásvizet, sőt egy kis vödör esővízbe még bele is vizeltem, ráadásul van egy kis kerti tavacskám is, majd figyeltem, hogy a négy vízforrás közül vajon melyiket részesítik előnyben méheim. Lehet tippelni.
Ide tartozik, de külön írás témája kell legyen majd a méhész halála, s a hozzá kapcsolódó széles körű hiedelmek és babonák. Ha a terjedelem engedné, még hosszasan írhatnánk arról, hogy a varázsló méhész vagy „ördöngös méhész” milyen sokféle hagyományra és hiedelemre tekinthet vissza a magyar nép emlékezetében.
hiszen ahogy Gunda Béla írja: „A méhészkedés – amelyet a mezőgazdaság költészetének mondanak – a 19. század második felében hanyatlani kezd, mert a mézet mindinkább kiszorítja a cukor. A viaszt a gyertyakészítésnél mellőzik és a mézeskalács-készítés is veszít jelentőségéből… Az intenzív gazdálkodással a mezőket, réteket felszántják, a tarlókat hántják, az erdőket irtják, meggondolatlanul vegyszereznek, s ezzel a jó méhlegelők területe csökken. Újabban azonban főleg a méhészek önerejéből, ismét nagy gondot fordítanak a méhészkedésre.”
Weiner Sennyey Tibor
költő, író, kezdő méhész
Szentendre
A cikksorozat korábban megjelent részei:
A méhészet művészete: A méhesház 2.
A méhészet művészete: A méhesház
Az ősmagyar méhészek
A rejtélyes kaptárkövek
Méhes filmek fesztiválja
A nap leányai
Az ősök méhei
A méhek és a költő - Weiner Sennyey Tibor bemutatkozása
Facebook
Twitter
Google+
LinkedIn
Print Mail
Print PDF
