Back to top

A méhészet művészete - „Elmondani a méheknek”

A méhekhez kapcsolódó legkülönösebb hiedelem és szokás az, amit úgy neveznek, hogy „elmondani a méheknek”, s elsősorban szláv, német és angol nyelvterületen maradt fenn. Az előző esszém végén említettem, hogy amikor meghalt egy méhész, a családtagok közül valaki kiment a méhesébe, és „elmondta a méheknek”, hogy gazdájuk eltávozott.

Mivel előző két írásomban inkább magyar szokásokkal és hiedelmekkel foglalkoztam, érdemes kitérnünk erre a rendkívül sajátos és másutt nagyon is ismert szokásra, ugyanis számos költeményt, festményt, történetet ihletett – megihletett még engem is –, s így a méhészet művészetében megkerülhetetlen. Ha csak a világhálón kutakodunk, akkor azt találjuk, hogy a méhész halálát „elmondani a méheknek” valószínűleg ősi kelta szokás lehetett, amely évezredeken át hagyományozódott, de ez csak annyiban igaz, hogy az ember már a kezdetektől számos misztikus és vallási elképzelést kapcsolt „a nap leányaihoz”.

RANSOME, a méhekkel kapcsolatos hiedelmek egyik legavatottabb kutatója írja, hogy „…az »elmondani a méheknek« szokás fontos esemény volt a család életében, különösen a méhek tulajdonosának halálakor. Valószínűleg abból az elképzelésből fakadhatott, hogy a méheknek »lelke van«, vagy hogy fel tudnak repülni a mennyekbe, ahonnan jöttek. A szokás széles körben elterjedt, különösen Közép-Európában, a Brit-szigeteken és Amerikában, ahová európai telepesek hozták be, azzal együtt, hogy ez a szokás eredetileg a klasszikus ókorból ered, s bár találunk az ókori görög mitológiában méheket, akiknek a halálról beszéltek, de ott ez még messze nem azt jelentette, mint később…” (Hilda M. Ransome The Sacred Bee in Ancient Times and Folklore).

Ezt az elképzelést árnyalja EVA CRANE, aki szerint ez a különös szokás összefügg „a méhek szekularizációjával”, vagyis azzal, hogy a

középkor után az egyházi birtokok mellett és helyett egyre több hétköznapi családnál jelentek meg méhesek. Míg a középkori Európában, így hazánkban is, leginkább az volt a jellemző, hogy az apátságok környékén szerzetesek tartottak méheket, tehát az egyház tartotta kezében a méhészetet, s így keresztény eszmék és hiedelmek kapcsolódtak hozzá, addig a középkor után, az egyház befolyásának csökkenésével és különösen a gyarmatosítás megjelenésével nagyon sok minden megváltozott.

Például a gyarmatokról nagy mennyiségben és jóval olcsóbban megjelent az európai piacon a cukor, és egyre kevésbé lett fontos a korábban – főleg egyházi szertartásokban használt – méhviaszból öntött gyertya. Megjelentek a kis méhészetek, amelyeket elsősorban tanárok, papok, kisebb birtokkal rendelkező gazdálkodók, kisnemesek tartottak, általában közel a családi házhoz, saját kertjükben, hiszen a méhészet jellemzően olyan tevékenység volt, amelyhez nem kellett túl nagy terület. Elsősorban tehát gazdasági és történelmi okai voltak annak, hogy az egyháztól magánkézbe kerültek a méhesek, s az egyik fő ok éppen a cukor megjelenése. A nagy mennyiségű és olcsó cukor nemcsak a méhészet történetét alakította át, hanem világunkét is. Külön és hosszasan elemezhetnénk, hogy a gyarmatosítás és a nyomában megjelenő szenvedés, kizsákmányolás, háborúk, rabszolgaság milyen szoros összefüggésben van a cukor egyre nagyobb mennyiségben való termelésével, s persze közben a méz háttérbe szorulásával. Most azonban elégedjünk meg azzal, hogy bár az ősi kelta népeknek lehettek hiedelmei a méhekkel kapcsolatban, mégis a legtöbb komolyan vehető kutató, aki méhekkel behatóbban foglalkozott, egyetért abban, hogy az „elmondani a méheknek” szokásról az első feljegyzések a XVI. század környékén keletkeztek. Első korabeli forrásunk, a neolatin szerző, JOACHIM CAMERARIUS (1500–1574) jegyzi fel: „Ki hinné babonás elképzelések nélkül, hogy a legtöbb méh meghal saját kaptárában, amikor a méhész elhalálozik? […] És mégis én magam is megtapasztaltam, hogy ez többször is megtörtént olyanokkal is, akikben semmilyen babonaság sem élt.”

A XVII. századi Franciaországból számos olyan feljegyzés maradt, hogy ha a méhész meghal és a család gyászol, akkor fekete bársonnyal takarják le a kaptárakat, különben a méhek is a méhész után halnak.

A szokás különösen a XIX. században volt elterjedt, elsősorban az Egyesült Államokban, ahol ennek a különös hagyománynak legismertebb nyoma JOHN GREEN­LEAF WHITTIER (1807–1892) amerikai költő 1858-ban írott Telling the Bees című verse. Whittier egyébként azért is lehet kedves költő a magyarok számára, mert az 1848–49-es forradalom és szabadságharc bukása után, 1851-ben, amikor Kossuth Lajos Amerikába érkezett, éppen ő köszöntette Kossuth című költeményével, amelyet Radnóti Miklós kiváló fordításában olvashatunk. E versben a költő már a rabszolgák felszabadítását követelte, éppen a magyarországi jobbágyfelszabadításokra is hivatkozva, s később – az elszakadás vagy unió mellett – pont ez a követelés volt központi kérdése és oka az 1861-től 1865-ig tartó amerikai polgárháborúnak. Whittier amellett, hogy gazdálkodott, méhészkedett és verseket írt, politikai aktivista is volt, nagyon sokat tett a rabszolgák felszabadításáért, Abraham Lincoln elektora volt 1860-ban és 1864-ben is, és sosem tartott rabszolgát. Éppen ezért is kavart fel sokakat, amikor 2020-ban szobrát a Black Lives Matter mozgalom hívei megrongálták, aztán éppen ezért vissza is állították. Szerkesztői és kritikusi munkát is végzett, legismertebb könyve az 1866-ban megjelent Snow-bound, amelyben a véres polgárháború utáni időszak embereinek őszinte vágyát fejezte ki az idealizált vidéki élet iránt. Whittier költeményét elsőként fordítottam magyarra, és erősen átformáltam, fordításomba saját hangomat, érzéseimet, emlékeimet is beleöntöttem, mert fordítói elvemnek ez felelt meg leginkább. A verset a Magyar Hangban olvashatták.

Különösen érdekes, hogy feljegyzések szerint a méhekhez nemcsak „beszéltek”, hanem énekeltek és táncoltak is nekik. Elterjedt volt, hogy már nemcsak akkor, ha meghalt a méhész, hanem ha valaki házasodott vagy született, tehát ha valami örömhír érte a családot, akkor is kimentek a méhekhez és elmondták nekik.

Még hazánkból is ismerünk olyan feljegyzéseket, amikor az esküvői süteményből „adtak” a méheknek, hogy ők is a családdal vigadjanak és – természetesen – több mézet hordjanak.

Érdemes eltűnődni azon, hogy vajon miért kezdtek el „beszélni” a méhekhez az emberek. Mi lehetett-e különös szokás oka? Egyrészt lehetett az a valós megfigyelés, hogy a méhész halálával a méhek valóban elköltöztek és meghaltak, mert a családban nem tudták olyan jól kezelni őket, mint egykori gazdájuk, vagy mert mégis volt valami ebben a hiedelemben, s szoros kötelék alakult ki a méhész és méhei között. A döntést meghagyom olvasóimnak – én egyik lehetőséget sem zárnám ki. Különösen annak az egészen misztikus történetnek az ismeretében, amelyet egy eredetileg lengyel származású amerikai méhész halálakor jegyeztek fel, 1956-ban. JOHN ZEPKA köztiszteletben álló, öreg méhész volt Berkshire Hillsben, s amikor meghalt, a temetésén megjelent egy méh­raj, amely sírja fölött körözött. Az esetről több újság is beszámolt, még a New York Times is, mint olyan különös történetről, amely „semmihez sem fogható, amit korábban láttunk”.

Mindez talán tényleg azzal lehet kapcsolatban, amit Eva Crane is észrevett, mégpedig hogy

a családoknál megjelenő méhek idővel részesei lettek a családi életnek, s háziállatként, vagyis a családhoz szorosan hozzátartozó állatként, ahogy a magyar nyelvben olyan szépen kifejezzük, „jószágként” gondoltak rájuk.

A gondos gazda felelősséget érez állataiért, szereti őket, gondoskodik róluk, hiszen ő maga is függ tőlük. Természetesen más helye van a háziállatok között a kutyáknak és a méheknek, mégis nagyon érdekesnek találom, hogy a kutyákról számos történet él arról, hogy együtt örülnek gazdájukkal, s gyászolják őt, ha elhunyt. Vajon felismerik a méhek a méhészt? Milyen kötődés alakulhat ki méhek és méhész között?

Az öreg méhész füstölője

Felemeltem, ahol leejtette.
Már majdnem a rozsda
fekete éjszakába ette,
ha otthagytam volna.


Megcsiszoltam és lemartam,
majd ezüstre festettem újra.
Rájöttem, hogy hibáztam
és lemartam tévedésem róla.


Újra kezeltem, újra csiszoltam
háromszor egymás után.
Végül finoman beolajoztam,
s mikor megjött a havazás


illatos kéreggel begyújtottam.
A gyerekeinek még elmondta,
hogy a méheket beteleltette
szép zöld kaptáraikba.


Kimentem közéjük és szóltam:
„Apátok halott, de ne sírjatok,
apátok leszek és folytatom
onnan, ahol ő abbahagyta.”

 

Weiner Sennyey Tibor
Diósd–Szentendre,
2021. február 4–9.

Megjegyzem, hogy amikor az öreg méhész, barátom édesapja, akitől első méheink javát örököltük, 2020 őszén meghalt a szörnyű járványban, mielőtt elhoztam volna őket, magam is kimentem méhei közé, s Az öreg méhész füstölője című versemben mondtam el nekik, hogy „Apátok halott, de ne sírjatok, / apátok leszek és folytatom / onnan, ahol ő abbahagyta”.

A méhek egyébként „gyászolnak”, ha a méhcsalád központi alakja, a méhanya meghal; ekkor különös, össze nem téveszthető hangot adnak ki, amit a szakirodalom úgy mond, hogy „sírnak a méhek”. Tudnak örülni is, például a figyelmes szemlélő egy szép nap végén láthatja az aranyló napsütésben az „örömrepülést”.

Hogy a méhek „értik”-e, amit „mondunk” nekik, azt nem tudom – mondjuk, azt biztosan, ha türelmetlenek vagyunk és mérgelődünk, mert akkor hajlamosabbak megszúrni.

Arról azonban több feljegyzést is találtam, hogy nemegyszer fordult elő az, hogy fél vagy egész állomány pusztult el a méhész halála után. Sőt, egy igen tapasztalt méhész barátom mesélt arról, hogy amikor lelki beteg volt, és képtelen volt odafigyelni a méhekkel való munkára, akkor az állománya javát elvesztette, s újra kellett kezdenie az egészet.

A mi méheink, úgy tűnik, szeretik, ha beszélünk hozzájuk, még akkor is, ha esetleg néhányan bolondnak néznek majd emiatt. Egyébként valószínűleg szeretik a verseket is, mert az első évben mindannyian szépen átteleltek, talán mert elmondtam nekik, amit el kellett. S bár a második telünkön már volt veszteségem kora tavasszal, s volt mélypont is, gyász is, mégis talpra álltunk, megerősödtünk, bőséges méztermésünk volt, s ami a legfontosabb, tanultam hibáimból. S most, amikor ezt írom, éppen huszonhárom méhcsaláddal telelek be, akik a nagy aszály ellenére is gyönyörűen végezték nélkülözhetetlen munkájukat: a beporzást.

Hiszen amellett, hogy szépek és szeretjük őket, hogy mézet, virágport, propoliszt és viaszt termelnek, a hasznos házi méhek beporzó munkája a legfontosabb tulajdonságuk, s minden más értékes termékük és járulékos hasznuk, mint például hogy órákig tudok gyönyörködni bennük, s folyamatosan tanulok tőlük és róluk, csak ezután jön. A jelenlegi környezetszennyező, erdő- és méhlegelő-pusztító, rovarirtó vegyszereket használó mezőgazdaság életveszélyes a méhekre nézve, így ránk is. Hiszen ha a méhek kihalnak, nem lesz, aki elvégezze a beporzást, s mivel az ételeink jelentős része a méhek beporzásától függ, a méhek elpusztulása után nagyon gyorsan kipusztul az emberiség is. Éppen ezért végtelenül fontos, hogy a méheket becsüljük, óvjuk és mihamarabb méhbarát mezőgazdaságot alakítsunk ki, különben nem lesznek méhek, akiknek elmondhatnánk bármit is.

Weiner Sennyey Tibor

költő, író, kezdő méhész

 

A cikksorozat korábban megjelent részei:

A méhészet művészete: A varázsló méhész
A méhészet művészete: A méhesház 2.
A méhészet művészete: A méhesház
Az ősmagyar méhészek
A rejtélyes kaptárkövek
Méhes filmek fesztiválja
A nap leányai
Az ősök méhei
A méhek és a költő - Weiner Sennyey Tibor bemutatkozása

Forrás: 
Méhészet
Ezt a cikkünket és a témában további cikkeket a Méhészet 2022/10 számában olvashat.

Népszerű agrárszaklapok

Ezeket olvasta már?

Nőtt az orosz mezőgazdasági termelés

Oroszország mezőgazdasági termelése 2022-ben 10,2 százalékkal nőtt - derült ki az orosz szövetségi statisztikai szolgálat (Roszsztat) által szerdán közölt adatokból.

Némileg csökkenhetnek egyes élelmiszerek árai

Ez év második negyedévében várhatóan megáll az élelmiszerárak drasztikus mértékű növekedése, egyes termékpályacsoportoknál akár még fogyasztóiár-csökkenés is előfordulhat a MKB Bank és a Takarékbank Agrár- és Élelmiszeripari Üzletága elemzőinek prognosztizálása szerint.

Alföldi dudoros és bécsi keringő - galambkavalkád Dabason

Dabason rendezték meg a szokásos év eleji nagyszabású galambkiállítást, melyen három fajtaklub jubileumáról is megemlékeztek. A Pergő Fajtaklub 100 éves, a Magyar King Klub 60, a Mondain Fajtaklub pedig 50 éves idén.

Önként vonult állatkertbe egy medve

Vélhetően túl korán ébredt fel a téli álomból, és élelemkeresés közben mászott át a Marosvásárhelyi Állatkert kerítésén.

Érdemes hétvégén jelmezben menni az állatkertbe

Farsangi programokkal, köztük táncházzal, jelmezes felvonulással, látványetetésekkel, állattréningekkel és kedvezményekkel várja a látogatókat a Fővárosi Állat- és Növénykert szombaton és vasárnap.

Méhbarát téglát alkotott egy brit kutatócsoport

A beporzók fontosságát nem lehet elégszer hangsúlyozni: a mezőgazdaság és az ökoszisztéma számára is nélkülözhetetlen szolgáltatásokat nyújtanak. De hogy segíthet rajtuk egy tégla?!

Schmidt Egontól búcsúzunk

91 éves korában elhunyt Schmidt Egon neves ornitológus, Kossuth-díjas író, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület alapítója és tiszteletbeli elnöke, a magyar természetvédelmi ismeretterjesztés kiemelkedő alakja, aki egész életét a madaraknak, a madárvédelemnek és az ismeretterjesztésnek szentelte.

Február végéig érdemes elkészíteni és kihelyezni a méhhoteleket

Február végéig érdemes elkészíteni és kihelyezni a méhhoteleket, amelyekkel a lakosság is sokat tehet a beporzó rovarok védelméért - hívta fel a figyelmet a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME).

A mézjelölési szabályok szigorítását sürgeti Magyarország Brüsszelben

Magyarországgal együtt összesen húsz tagállam kérte az Európai Bizottságot a mézkeverékek származás jelölésére vonatkozó előírások szigorítására.

Húsexportengedélyt kapott Magyarország a Fülöp-szigetekre

Hosszú évek kitartó munkájának eredményeként első alkalommal kaptak húsexportengedélyt magyar vállalatok a Fülöp-szigetek piacára - jelentette be Facebook-bejegyzésben a külgazdasági és külügyminiszter.