0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 19.

Drágán adom a tojást

A fogyasztónak az az érdeke, hogy minőségi élelmiszert vehessen, a gazdálkodónak, hogy megéljen. A fogyasztó nem buta, csak tájékozatlan. Ezzel van dolga a kis, közepes, nagy, háztáji, mindenféle gazdáknak. Tájékoztatni kell a fogyasztót, megmutatni, mennyi munka van a gazdaságainkban, és mennyi érték!

Mikor nekiültem ennek a cikknek, nem tudtam, hogy lehetne pár szóban bemutatni, mi a Pipitértanya. Belekezdtem azzal, hogy vidéken nőttem fel, hobbiállatokat tartottunk, és melléjük gyerekkoromtól fogva mindenféle sérült vadállatot hazacipeltem. Már ekkortájt rajongtam Fekete István írásaiért, aminek köszönhetően magam is írni kezdtem. Aztán folytattam a cikket, hogy biológia iránti érdeklődésem a tanulmányaimban is megmutatkozott: biológusnak és tanárnak tanultam, aztán méhésznek. Hogy régóta vágytam egy önellátó kisgazdaságra. Hogy a gyerekeink születése közben kertes házba költöztünk, ahol végre bele mertem vágni a haszonállatok tartásába. Hogy készítettünk egy saját honlapot az írásaimnak, és hogy beleszerettem a permakultúrába. De hiába írtam le mindezt, hiányzott valami…

Ekkor becsuktam a szemem, és arra gondoltam, hogy amikor kislány voltam, volt nekem egy Bözsi nénjém (sic!).

Nagyapám testvére volt, Somogysárdon lakott, igazi régi falusi portán. Mikor én ismertem, már csak tyúkokat és kacsákat tartott, de az öreg disznóól még állt a baromfiudvarban, pókhálós padlásán elrejtőzhettünk a húgommal, ha el akartunk bújni a rokon bácsik szúrós puszijaitól. Az előkertben tarka falusi virágok nyíltak, a pincében hordókban állt a házi savanyú káposzta, a bor. És a tyúkudvar végén ott volt a kert, krumplival, kukoricával, pár tő ribizlivel. Benn a házban a családi mesék mellé pörkölt és nokedli várt meg házi málnaszörp, amilyet azóta sem ittam sehol.

És akkor egyszer csak megjelent előttem az én Bözsi nénjém. Kiöblösödő karja akár a bölcső, bemutatott a nyárikonyha ajtaján, és azt mondta:

– Édös’ kislányom, látod, hát meggyüttek’ most is a fecskéim.

Én pedig rájöttem, ennyi a Pipitértanya. Annak az otthonnak az emléke, ami ott, Somogysárdon várt. A vágy, hogy haza akartam menni, haza a földhöz, ahol az élet vesz körbe. Ahol a része vagyok valaminek, a munkám a földet, a növényeket és az állatokat táplálja, azok pedig a gyerekeimet. A Pipitértanya elkísér haza!, ezt választottam a honlapom mottójának, de miértjét csak most értettem meg igazán.

Hadd meséljem el, mit tanultam ezen az úton! A mai mese a háztáji tojás áráról és értékéről szól.

Első csirkéink két és fél éve érkeztek a Pipitértanyára. Mikor felnőttek, szépen kezdtek tojni. Hiába ettük és ajándékoztam a tojást, maradt belőle. Szomszédasszonyom szólt, hogy sógornője megvenné a fölösleget. A Kistermelők Lapjából kikerestem a tojás fogyasztói árát, és szemlesütve elrebegtem, hogy 45 forint lenne darabja. Sose adtam még el semmit, szinte szégyelltem pénzt kérni érte. De megvették, dicsérték, én pedig büszke voltam, hogy három év gyereknevelés után saját pénzt teszek a családi kasszába. Persze a takarmány sokkal többe került, de mégis, remek volt belenyúlni a befőttesüvegbe, és kijelenteni, hogy ma a tojáspénzből fagyizunk.

Aztán idén tavasszal rájöttem, mennyire a bolti ár alatt adom a tojást.

Már akkor sok tapasztalat és még több munka volt mögöttem, úgyhogy összeszorítottam a fogam, és megmondtam a vevőmnek, hogy a takarmányárak növekednek, növelnem kell a tojás árát is.

– Mennyire? – kérdezte vevőm rosszal­lóan.

– 50 forintra – feleltem zavartan.

– Csak több már ne legyen – mondta a vevőm kedvetlenül. Szégyenkezve tiltakoztam, hogy „Nem, ugyan!”, de hát ezt muszáj volt… Ebben maradtunk.

Néhány hete vedlés miatt a tyúkok leálltak a tojással. Megegyeztünk, ha megint lesz felesleg, telefonálok. Közben el kellett mennem a takarmányboltba. Tavaly előre megvettem az éves mennyiséget, így igazi sokként ért az árak emelkedése. Hiába olvastam róla, más volt ott állni, elővenni a pénztárcát, és belátni, hogy nincs módom ennyi pénzt kifizetni egyszerre.

Takarmányboltosom igazi szenvedélyes állattartó, mindig van ideje „szakmázni”, de búzát szülni piaci ár alatt ő sem tud.

Így csak szörnyülködtünk egy sort az aszályon, infláción, háborún, vettem pár zsák búzát, és megegyeztünk, hogy a többit majd meglátjuk, mikor tudom kigazdál­kodni.

Már hazafelé azon töprengtem, mi legyen a tyúkokkal? Emeljem a tojás árát? Megjelent előttem vevőm fanyalgó arca. Tojást a boltban 65-70 forint alatt nem kapni. Mit szól a vevőm a 15-20 forintos emeléshez, ha már az ötöt is sokallta? Húztam-halasztottam a dolgot. A tyúkok rég átvedlettek, velük együtt az idei jércék is elkezdtek tojni, de én még mindig nem telefonáltam, inkább tojást ettünk tojással. Közben egyre mérgesebb lettem a vevőmre: „Drágállni merte a tojásaimat! Biztos még kicsinyelné is, amit a jércéim tojnak! Hát tudja ez a nő, mi vesződség van egy ilyen kis kerek tojással? Én ezeknek a tyúkoknak már az anyjukat is magam keltettem, télen téptem nekik a jeges tyúkhúrt, ganéztam őket, nyolc hónapos terhesen csúsztam-másztam a földön csibedrótot szerelve…” Forgattam a kezemben az egyik apró tojást. Talán épp a fogolyszínű jércém tojta, amit napos korában kézből etettünk.

Ötéves lányom fogta az élhetetlen csibét, hároméves fiam adogatta a tápgolyókat, én tömtem. És lám, fölnőtt, már termel…

Utóbb azt mondtam magamnak, kinek kell ez a feszültség? Inkább levágom a másfél éves tyúkokat, ha szépen is tojnak még. A jércék elegek lesznek nekünk. Hiába, nem vitt rá a lélek, de a tyúkok ajándékba se kellettek senkinek. Ekkor előrejelzés járta be a sajtót: decemberre a tyúktojás fogyasztói ára elérheti a 100 forintot. Szűkebb környezetemből mindenhonnan ezt hallottam vissza. Micsoda idők! Mi jön még? 100 forint egy darab tojás? Anyaként az utóbbi hetekben nekem is azon fő a fejem, hogy csak tudjunk mit enni adni a gyerekeinknek, csak legyen mivel fűteni a télen… Gazdaként titkon megörültem: hiszen az a racionális döntés, ha ebben a helyzetben nem vágom le a tyúkot, ami még szépen tojik! Szólni sem kell a vevőmnek, nyakunkon a tél, kevesebb lesz a tojás! Csak hát annyit esznek… Mi lesz a takarmánnyal?

És akkor az örömöm alatt egyszer csak megjelent Bözsi nénjém. Ő „csak” a háztájiban dolgozott, nem volt lehetősége kertésznek tanulni, ahogy szerette volna.

A tsz-es időkben rengeteg ribizlibokra volt, jó áron vették át a gyümölcsöt, aztán, ahogy a tsz megszűnt, a felvásárlói ár leesett. Pedig micsoda babra munka a ribizli! Hát akkor az én Bözsi nénjém hazament a felvásárlótól, nekiveselkedett, és kivágta fájós lábával, botjára támaszkodva a gyönyörű ribizlist egymaga. Annyit hagyott csak, ami maguknak kellett.

Gyerekként, mikor ezt a történetet hallottam, majd megszakadt a szívem. Ma már máshogy látom az egészet. Nénje bölcsességét látom benne. Minek foglalta volna a haszontalanná vált ribizli a termőföldet? Jó volt oda a krumpli, a kukorica… A családot etetni kellett.

„Drága a tojás?” – kérdeztem magamtól keserűen. Örüljünk, hogy drága! A fogyasztó a pénzből ért. Hátha rájön végre arra, mekkora érték az egészséges, háztáji élelmiszer! Ha már magától nem tudja…

És itt megállok egy pillanatra! Honnan is tudhatná a fogyasztó, mekkora érték? Ki tart manapság állatot, művel kertet?

Még akinek van kertje, sokszor az is örökzöldekkel zsúfolja tele, füvesít, betonoz, mindegy, csak dolgozni ne kelljen vele. Honnan tudhatná a fogyasztó, hogy mennyi munka van egy kis kerek tojásban? Már nem haragudtam a vevőmre. Hiszen aggódik ő is, drága minden, egyre drágább, erre még jövök én ezzel a tojásárral…

Ez a mese tanulsága. Minek feszüljünk egymásnak, mikor egy oldalon állunk? A fogyasztónak az az érdeke, hogy minőségi élelmiszert vehessen, nekünk, akik gazdálkodunk, az, hogy úgy élhessünk, ahogy szeretünk: művelve a földet, jószágot tartva. A fogyasztó nem buta, csak tájékozatlan. Ezzel van dolgunk, nekünk, kis, közepes, nagy háztáji, mindenféle gazdáknak. Ezt még megtehetjük, mielőtt kivágnánk a ribizlit, levágnánk a tojótyúkot, és az összes többi jószágunkat. Meséljük el, mutassuk meg a fogyasztóknak, mennyi munka van a gazdaságainkban, és mennyi érték!

Cziráki Zsófia

Forrás: Kistermelők Lapja