0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 28.

Nem csak világítóeszköz

A gyertya és a hozzá tartozó gyertyatartó szorosan kötődik az adventhoz és a karácsonyhoz. Ha eltekintünk a születésnapi tortán meggyújtott gyertyáktól, napjaink városi embere általában két okból vesz elő gyertyát: novemberben halottak napja alkalmából, vagy a karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódóan: amikor gyertyát gyújt a feldíszített adventi koszorún, vagy karácsony este a karácsonyfán. De nem volt ez mindig így…

A villamos áram bevezetése előtt – az 1960-as években már a kistelepüléseken is volt villany – dédszüleink, ükszüleink gyertyával világítottak. A gyertyának mint népi világítóeszköznek azonban már a 20. században sem volt nagy jelentősége, csakhogy ennek nem a villanyvilágítás elterjedése volt az oka. A hagyományos paraszti-kisbirtokos háztartásokban más világítóeszközök használata volt jellemzőbb, például különféle mécseseket vagy foklát égettek.

Utóbbi egy jól égő fafajtából készített hosszú, vékony pálca, amit ha meggyújtottak, hosszan parázslott, derengő fényt adva.

De a gyertyára már eleink sem csak egyszerű hétköznapi világítóeszközként gondoltak. Mint ilyen, a századok folyamán egyre kevésbé fontossá vált a hétköznapi életben. Viszont kultikus használata jelentősnek számított. A hagyományos magyar paraszti kultúrában elsősorban halálhoz kötődő szokások tartozéka volt a gyertya. Móricz Zsigmond Árvácska című, a 20. század eleji Alföldön játszódó regényében például a főszereplő egyetlen, féltve őrzött személyes tárgya édesanyja halotti gyertyája volt.

Jósláshoz, jövendöléshez is gyakran használták. Győri Klára széki asszony (1889–1975) önéletrajzi könyvében leírja, hogy egykori munkaadója milyen jósló praktika segítségével látta meg, hogy ki a férje szeretője: „Kati néni hoz egy kis zsebtükröt, gyertyát, azt meggyújtja. A pincében van egy cseber víz, ebbe beledobja a kis zsebtükröt. Odatartja az égő gyertyát, és mondja neki, hogy nézzen bele a tükörbe.”

Somogyvámoson pedig szokás volt, hogy a házasulandó korban lévő lányoknak olyan gyertya lángjánál kellett készülődni az éjféli misére, amellyel ko­rábban már egy menyasszonynak vi­lágítottak a lakodalomban: ezzel szerették volna elérni, hogy ők is férjhez menjenek.

A gyertyatartó a néprajzi tárgyak között viszonylag modern eszköznek számít. Megléte a 18. század második felében a polgárosodás jele volt a háztartásokban. Fémből is készülhetett, de a parasztság körében az égetett cserépből készült tárgyakhoz könnyebb volt hozzájutni.

A magyar fazekasközpontokban nem minden fazekas készített gyertyatartókat. Ez azt mutatja, hogy a gyertyahasználat nem volt olyan mindennapi és fontos, mint feltételeznénk. Új tárgytípusnak számított a gyertyatartó a nagybányai fazekasok körében is: ők csak a két világháború között kezdték el készíteni.

Az itt bemutatott gyertyatartó 1998-ban került a Magyar Mezőgazdasági Múzeumba. Használatáról és annak körülményeiről sajnos keveset tudunk. Készítője, Kántor Sándor (1894–1989) a híresebb 20. századi magyar fazekasok közé tartozik. Tárgyait a világ számos országában díjazták, több nemzetközi kiállításon vett részt.

Amikor Kántor Sándor a pályát kezdte, a karcagi fazekasság már gyakorlatilag kihalt.

Györffy István (1884–1939) karcagi születésű néprajzkutató hatására kezdett el a hagyományos formák és motívumok felé fordulni, hogy felélessze őket. A két világháború között divattá vált magyaros mintakincsű tárgyakkal berendezni a lakásokat. Kántor Sándor cseréptárgyai keresett és drága termékeknek számítottak, és az is népszerűvé tette őket, hogy szépségük mellett funkciójukat is betöltötték. Termékeinek népszerűsége a második világháború után újjáéledt, külföldi turisták is szívesen vásárolták őket. Az 1970-es években aztán a városi divatban újra megjelentek népművészetet idéző elemek, a lakberendezésben is hódítani kezdtek a régi paraszti tárgyvilágra emlékeztető kiegészítők, így Kántor Sándor tárgyai ismét divatba jöttek. Kántor tanítványa a tiszafüredi fazekas, Szűcs Imre, akinek szintén sok tárgyát őrizzük a Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár Kerámiagyűjteményének raktárában.

Debnár Dóra

muzeológus

Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár

Forrás: Magyar Mezőgazdaság