– Csabrendeken élek a családommal: párommal és alkotótársammal, Csik Tamás kovácsmesterrel, lányainkkal, Pannival és Bogival, és együtt dolgozunk műhelyeinkben a Rendeki Kézműves Portán – kezdte a bemutatkozást. – Több mint egy évtizedes csuhéfonó munkámmal és alkotásaimmal az a célom, hogy felhívjam a figyelmet a kukoricatermesztéssel keletkező mezőgazdasági melléktermék, a hulladékként kezelt kukoricacsuhé felhasználási lehetőségeire és a csuhéfonás kihalóban lévő mesterségére, megmentve mesterségem alapanyagát és népszerűsítve az általa meghatározott életformát.
Szüleimnek és a szülői ház kreativitást támogató légkörének köszönhetően korán lehetőségem volt alkotni, kézimunkázni. Ennek következtében gyerekkorom jelentős részét a csabrendeki „Sikálós”-ban töltöttem agyagot bányászva, elképzelt fazekas jövőm reményében.
A sümegi Kisfaludy Sándor Gimnáziumban töltött évek alatt az agyagot könyvre és szépirodalomra cseréltem, és 2006-ban végül színháztörténész szakos bölcsészként végeztem a veszprémi Pannon Egyetemen.
Igazából nincs kézműves hagyomány vagy hasonló előkép a családomban, ami magyarázná indíttatásomat. Huszonévesen szerzett tapasztalataim, bolyongásaim hazánkban és mások hazájában, elmélyültebb ismereteim és olvasmányaim segítettek felismerni, miért fontos népi kultúránk ismerete. Hozzásegítettek ahhoz is, hogy meglévő tudásomat hasznosíthassam.
Eközben vált igazán fontossá számomra a magyar népi kultúra megismerése, és szülőfalum, Csabrendek is. Így 2006-ban hazaköltöztem. Ekkor ismerkedtem meg a csuhézással is, egy angyalka készítése közben. Megkedveltem a szép anyagot, és egyre elmélyültebben foglalkoztam vele. Nagy segítségemre volt benne és szakmai életutam kiindulópontjává vált Bárány Mara Csuhémunkák című könyve, aztán kitartó gyakorlással és kísérletezéssel bővítettem tovább a tudásomat. Különböző szakmai megmérettetéseken való részvétel és a magammal szemben támasztott elvárások segítettek a fejlődésben.
Milyen tudás és alapanyag kell a csuhéfonáshoz?
– A csuhé megmunkálása Magyarországon nem tekinthető ősi mesterségnek, hiszen a kukorica csupán néhány száz éve került hazánkba.
Hazánkban az 1920–30-as években indult el a csuhéfonás szervezett oktatása, és számos településen elsajátították elsősorban a lányok-asszonyok. Ekkor váltak népszerűvé a csuhéból készült szatyrok, táskák, lábtörlők, papucsok.
A csuhéfonás lényege, hogy néhány csuhéhasíték összepödrésével formára, kaptafára fonunk különböző munkákat. Ennek egyik sajátos eszköze a kampósított tű, ami segít behúzni a sodratokat. A lényeg a sodrás, a pödrés technikája, ami hamar elsajátítható, de az egyenletes, szép fonáshoz sokat kell gyakorolni.
A legnagyobb gond nem technikai jellegű: a tanulni vágyóknak a fonás lassúsága, szaporátlansága szokta kedvét szegni. Egy táska vagy szatyor akár öt napig is készül.
Mesterségem megmentése azon múlt, hogy lesz-e csuhém vagy sem. Mi azért vásároltunk 0,6 hektárt, hogy kukoricacsuhét termesszünk rajta. A „Réka földje”, ahogy mi hívjuk, egy mintakukoricás. Aztán, persze, családunk éléskamrájává vált, ahol megterem a zöldség és a válogatott alapanyag. Általánosságban a csuhé dísztárgyak keresettek, természetességük, egyszerűségük és, persze, megfizethetőségük miatt. A karácsonyi ünnepkörhöz kötődő díszek nagyon kedveltek. Ilyenkor megtelik angyalkákkal, csillagokkal, dió-, tök- és vesszőbetlehemekkel a műhelyem, igazi tündérkuckóvá válik. Nagyon örülök neki, hogy egyre többen a rám jellemző munkák miatt keresnek fel. Innovatív táskáimat és kiegészítőimet egyre többen hordják a világ különböző vidékein: Amerikába, Angliába és Európa több országába eljutottak már a táskáim.
Mennyire ismert ma hazánkban a csuhéfonás mint mesterség és mint alkotó tevékenység?
– A csuhéfonást nagyon kevesen művelik Magyarországon, többnyire szabadidős tevékenységként, a legjellemzőbb csuhétárgyak pedig a csuhébabák, dísztárgyak. Pedig a csuhé felhasználási lehetősége sokrétű. Sok szempontból is jó volna, ha minél többen ismernék ezt a mesterséget, és felhasználnák a kukoricaleveleket. Sokoldalúan hasznosíthatók a paraszti életforma során kialakult csuhé használati tárgyak, például szatyrok, papucsok, tárolók, bútorok maradéktalanul illeszkedhetnek mai öltözék– és lakáskultúránkba. Akadnak, akik szívesen tanulják, jó példa erre a Rendeki Fonó, ami már több mint tíz éve működik. Noha a csuhéfonás tanulható szakmaként jelen van képzési rendszerünkben (Hagyományok Háza), a vidéki életből azonban eltűnt ez az összetett népi tudás, eltűnt a háztáji kukoricásokkal együtt. És eltűntek a kukorica köré szerveződött közösségek is: a kukoricatörők kalákája, a téli kukoricafosztók és a közös fonódélutánok.
Nagy öröm, hogy évről évre többen látogatják műhelyfoglalkozásaimat. Nyáron intenzív táborokban, az őszi-téli időszakban pedig rendszeres foglalkozásokat tartva igyekszem továbbadni tudásomat tematikus műhelynapok keretében, az adott időszak ünnepköréhez igazodva.
Munkáit és elkötelezettségét már sokan elismerték.
– A díjak visszajelzések és határkövek, egyben jóleső kötelezettséget jelentenek: a kiérdemlésüknél nagyobb feladatnak tekintem, hogy mindenkor megfeleljek az elismerésnek. A legnagyobb elismerésem, amit közösen kaptunk párommal, a községünktől kapott „Csabrendekért” érdemérem. Nagy büszkeség számomra, hogy a népi iparművész és a „Népművészet Ifjú Mestere” címek birtokosai is vagyunk. Hatalmas szakmai elismerés, hogy 2021 óta harmadik éve a Magyar Művészeti Akadémia művészeti ösztöndíjasa vagyok, és az akadémia támogatásával zavartalanul megvalósíthatom alkotói elképzeléseimet.
Mit tervez még a csuhéfonással kapcsolatban?
– Ahhoz, hogy a csuhéfonás társadalmi ismertséget, elismertséget kapjon, a csuhé felhasználása pedig szélesebb körben elterjedjen, két alapvető feladatot kellene ellátnia a fonónak a közösség és a megújulás jegyében: alkotó közösségeket létrehozni, ahol visszataníthatja mesterségét és a hagyományokból táplálkozó mesterséget megújítva átmenteni mai korunkba azt. Ezeket a célokat és feladatok szem előtt tartva teszem a dolgom: foglalkozásokat, műhelynapokat tartok felnőtteknek és gyerekeknek. Folytatom a „Magtól a szatyorig” program sorozatomat, amelynek lényege, hogy a gyerekeket életkori sajátosságaikat figyelembe véve vonom be a mesterségembe. „Kukoricamesék” címmel vándorkiállítást viszek óvodákba, iskolákba. Jelenleg egy a mesterségemet sokoldalúan bemutató kiadványon is dolgozom. Ami a legkedvesebb számomra a csendes, elmélyült alkotómunka műhelyemben. Fontos mindennapi feladataink közé tartozik az is, hogy a földünkön elvégezzük az időszerű munkálatokat.
