Minősége akkor a legtökéletesebb, amikor a méhek előállítják, lépet építenek belőle. (1. kép). Ezen a minőségen később, a viaszkezelések során csak rontani tudunk, de nem mindegy, hogy milyen mértékben…
A méhviasz bonyolult vegyi anyag, számos összetevővel. Meghatározott kémiai és fizikai jellemzőkkel bír, mindkettő rendkívül fontos.
Lipofil természetének köszönhetően a viasz számos vegyszert jól „felvesz”. Ide tartoznak a zsírban oldódó növényvédő és egyéb, élő szervezeteket károsító szerek (biocidek) is, valamint a Varroa elleni kezelésekhez használt atkaölők. Idővel több ilyen anyag halmozódik fel egyre nagyobb koncentrációban a méhviaszban. A napjainkban gyakran használt szerves savakat – mint a hangyasavat, tejsavat és oxálsavat – a méhviasz nem veszi fel.
A fizikai jellemzők romlását elsősorban viaszhamisítással lehet előidézni, de komoly változásokat okoz benne a helytelen kiolvasztás és a szakszerűtlen feldolgozás is. Magasabb ára miatt a méhviaszt előszeretettel hamisítják olcsóbb, mesterségesen előállított, kevert anyagokkal, többnyire paraffinokkal és sztearinnal. De nem ritka az állati zsírral, növényi viaszokkal való hamisítás sem (2. kép).
1. A méhészetünk saját viaszciklusának felállítása.
Ez annyit jelent, hogy a műlép vagy viasz vásárlását mellőzzük. Helyette a régi lépek leselejtezésével és építtetéssel nyert viaszból vagy saját magunk készítünk új lépalapot, vagy átadjuk feldolgozásra az elvárásainknak megfelelő üzemnek. A saját viaszciklusunkban csak a saját méhcsaládjainkból származó viasz található.
Megkülönböztetünk zárt és nyitott viaszciklust. Amennyiben kiválogatjuk a lépeket, és csak a zugépítményből, hereépítményből, valamint a fedelezésből származó viaszt használjuk a lépalapok készítéséhez, az öreglép viaszát azonban nem engedjük vissza a körforgásba, akkor nyitott a viaszciklusunk. Ez a forma eredményezheti a legnagyobb biztonságot és minőséget. Ez a viasz is tartalmazhat szermaradékot vagy idegen anyagot, de általában sokkal kisebb mértékben.
Az öreg fészeklépekből származó viaszt külön kezeljük, nem kerül vissza méhcsaládjainkhoz. Gyertyaviasznak vagy ipari viaszként értékesíthetjük.
Ha minden viaszt (selejtezett öreglép, fedelezés, építtetés) visszaengedünk, azt zárt viaszciklusnak nevezzük. Ez a ciklus akkor nyújt nagyobb biztonságot, ha minél nagyobb arányban keletkezik fedelezésviasz és építtető viasz, és mihamarabb lecseréljük az öreg lépállományt.
2. Lépalap készítése kiolvasztott saját viaszunkból.
Amennyiben magunk készítünk új lépalapot, figyelembe kell venni a minimális eszközigényt, valamint azt a tényt, hogy a kellő szaktudáson túl meglehetősen sok időt és nagy odafigyelést igényel a méhviasz előkészítése, valamint a lépalapok elkészítése. Ennél a formánál az alapanyagot illetően biztonságban van a viaszminőség, viszont a készítésnél már rontunk rajta. Kisipari eszközökkel nem lehet olyan minőséget elérni, bár sok esetben még ez is jobb, mint kétes viaszú műlépet kapni vissza a feldolgozótól.
Amennyiben saját viaszt adunk feldolgozásra a gyártóüzemnek, tisztázni kell velük, hogy később csak olyan műlépet kapjunk vissza, amely a saját viaszunkból készült.
A keretek kiolvasztása fontos, a méhcsaládban jelenlévő kórokozók csökkentése érdekében is. A viaszt megéri kiolvasztani: öt méhcsalád évente körülbelül 7,5 kilogramm alapanyagot tud előállítani – ez körülbelül 60-100 lépalap! A kinyert méhviasz jó minősége nagymértékben függ az előállítási módszerektől. Kétfajta viaszkivonási módszer létezik: olvasztás és az oldószeres kémiai kivonás. Az utóbbi eljárás általában csak laboratóriumban lehetséges, ahol kisüzemi viaszkivonásra van szükség. Hátránya, hogy minden szerves viaszszennyeződés feloldódik (bábing, virágpor, propolisz stb.), így romlik a viasz minősége.
Az olvasztás a leggyakrabban alkalmazott eljárás. A viasz kinyerése a lépektől, valamint az alkalmazott módszertől függ. A lépekben a méhviasz kétfajta formában létezik: szabad és kötött állapotban.
Ha a lépeket napviaszolvasztóba (3. kép) tesszük, és a hőmérséklet 100 °C alatti, akkor csak a szabad viasz fog kiolvadni. A kötött viasz sajtolással vagy oldószeres kivonással szabadítható fel, de ez a viasz már nem lesz a legjobb minőségű.
A napviaszolvasztónak minden méhészet kötelező eszközének kellene lennie. Egész nyáron folyamatosan jó minőségű viaszt ad energiaráfordítás nélkül, és nem utolsósorban érvényesül a napsugárzás viaszfehérítő és szerlebontó hatása.
Vízzel történő felolvasztás. Leggyakrabban itt követnek el hibákat. A méhviasz érzékeny a fémionokra. A melegítés során nem szabad vas-, réz-, cink- vagy ólomtartalmú felülettel érintkeznie. Ezek elszínezik, sötétítik a méhviaszt. Csak a hibátlan zománcú edény, de leginkább a rozsdamentes acél a megfelelő.
A hosszan tartó túl magas (85 °C feletti) hőmérséklet szintén színváltozást okoz. Ne olvasszuk fel az erjedt mézet vagy rothadó fiasítást tartalmazó lépeket! Ebből erősen kellemetlen szagú viaszhoz jutunk.
A helytelen viaszolvasztásnál gyakran képződik káros emulzió. Két emulzió létezik: az elsőben a vízrészecskéket a viaszba, a másodikban a viaszrészecskéket a vízbe diszpergálják. Ezek az emulziók emulgeálószerek segítségével épülnek fel.
- a . Az első típusú emulziók emulgeátorai a virágporban és a mézben található fehérjék és dextrinek. A viaszzsírsavak nátriummal és káliummal ugyancsak így reagálnak.
- b. A második típusú emulzió a viaszzsírsavak reakciója kalcium-, réz- és vaskationokkal. A kationokat a kemény víz tartalmazza, vagy az olvasztásra használt edényből diffundálódik ki.
A méhviasz zsírnemű anyag, amelyben glicerin helyett más alkoholok vannak, szabad cerotinsav mellett palmitinsavas miricilésztert tartalmaz. Ha a viaszt lúgos közegben vagy bizonyos fémoxidok jelenlétében melegítjük, a zsírok bomlása következik be. A felszabaduló zsírsav nyomban sóvá alakul az alkalmazott bázis fémjével. Ez a fémvegyület a szappan. De a zsírok bomlását erős savak is előidézhetik, sőt magas nyomáson és hőmérsékleten magával a vízzel is felbonthatjuk a zsírokat. Ezt nevezzük szappanosodásnak. Ettől a viasz omlós szerkezetű lesz (4. kép). Ezért kell kíméletesen melegíteni, lágy vizet és rozsdamentes edényt használni. A vezetékes víz sok helyen kemény, meszes, sok ásványi és egyéb vegyi anyaggal terhelt. Az esővíz megfelelő lehet, mert lágy és enyhén savas.
A sonkollyal teli zsákot főzés közben a víz alatt tartjuk, a megolvadt viasz felúszik a víz tetejére. A már megszilárdult viasztömb aljáról mindig távolítsuk el a lerakódott szennyeződést. Célszerű az eljárást újból megismételni. Minél többször ülepítjük, annál tisztább lesz.
Gőzzel történő viaszolvasztás. Valamivel költségesebb, de jó minőségű méhviasz nyerhető általa. Lehet fa, gáz vagy elektromos fűtésű. Léteznek olyan típusú gőzviaszolvasztók, amelybe a lépet keretestől behelyezhetjük, és olyanok, amelyekbe a kivágott lépeket tesszük. Az olvasztást a 100 °C körüli gőz végzi. Kényelmes és hatékony szerkezetek a centrifugálással egybekötött gőzös olvasztók. Ez a típus jobb viaszhozamú, mint a társai. Megéri befektetni, ha nagyobb mennyiségű méhviaszt termelünk.
Ha a viaszt gőzben vagy közvetlenül forrásban lévő vízben olvasztjuk, akkor a hőmérséklet eléri a 100 °C körüli hőmérsékletet. Ez elpusztítja szinte az összes kórokozót, amely a kaptárban előfordulhat (mint például a Nosema). A nyúlós költésrothadás spórái azonban csak magasabb hőmérsékletre reagálnak. A Paenibacilus lárváinak hőálló spórái nem pusztulnak el a viasz vízben való forralásával. Csak nyomás alatti (1400 hpa), 120 °C-on 30 percig történő melegítés képes elpusztítani az összes spórát. Csak ezután történik a méhviasz teljes sterilizálása.
A visszamaradt sonkoly az olvasztott lépek korától, valamint a kinyerés módjától függően körülbelül 10-30 százalék viaszt tartalmazhat még. A fennmaradó viasz nagy része kötött viasz. Általában a sonkoly meleg áztatásával, valamint fűtött sajtolásával kinyerhető ez a rész is, de ez már rontja a viaszminőséget.
A kinyert folyékony méhviasz még nem elég tiszta. Különösen az öreg lépek viaszát kell többször is átfőzni (5. kép).
Tisztulását többszöri vizes felolvasztással, valamint melegen szűréssel javíthatjuk. A vizes összefőzést a már említett módon, bő lágy vízzel (min. 2-3 l víz/5 kg viasz) kell elvégezni. Ideális esetben az olvadt viasznak 70 °C hőmérsékletre van szüksége.
Ezen a hőmérsékleten könnyű vele dolgozni, és kiengedve olyan gyorsasággal hűl le, hogy a kisebb korongok is megtartják a formájukat, nem repednek meg. A tárolóedényt célszerű azonos hőmérsékletű vízzel előtölteni, hogy a beleengedett méhviasz ne hirtelen dermedjen (6. kép).
A további tisztításhoz kiváló minőségű acélból készült fűthető víztartályok alkalmasak. A viasznak hosszabb ideig, legalább 12 órán át kell 75-80 °C hőmérsékleten maradnia. A viasz könnyebb, mint a víz, lebeg. A szennyeződés alulra süllyed, a megszilárdult viasz ezen részét le kell kaparni. Ipari körülmények között a folyékony viaszt fűtött kamrás szűrőkkel is tisztítjuk.
Lassú hűtés. Azok a méhészek, akik nem rendelkeznek ilyen berendezésekkel, a folyékony viasszal telt edényt a kiolvasztás után a lehető leglassabban hagyják kihűlni. Ily módon a viasz tovább folyékony marad, és néhány órán át pihen. Csak ezután süllyedhet le a viaszban lévő lebegő anyag egy része az aljára. Ideális lehet ehhez a nagyobb térfogatú edény, vastag szigeteléssel ellátva. Lehűlés után minden alkalommal el kell távolítani a korongok aljáról a lerakódott szennyeződést. A tiszta viaszkorongokat száraz, hűvös helyen kell tárolni. A tárolás folyamán a viasz kristályosodása 3-4 hónapig tart (7. kép).
Hogy a viaszminőségünk megmaradjon, körültekintően válasszuk meg a műlépest – ma már ez többről kell, hogy szóljon, mint a bizalom.
Az a saját viasz, amelyet a méhész nagy odafigyeléssel és gondossággal megtermelt, ugyanolyan gondosságot és figyelmet érdemel a további feldolgozás során. A méhész által elért viaszminőségnek egy technológiailag jól felszerelt és kellő szakértelemmel felvértezett műlépüzemben csak javulnia szabad!
Vér Szilárd
Kisbucsa
