Egyedülálló innováció
Az aztékok kb. 1100 körül készítették el az első lebegő kerteket. Ez még ma is egy lélegzetelállító és lelkesítő projekt, és megkockáztatható, hogy (a ma oly divatos fogalommal élve) a sekély tavak ilyen módon történő használata és termékenyebbé tétele akkoriban is meglehetősen innovatív elképzelés lehetett.
Már az zseniális, hogy egyáltalán eszükbe jutott a vízben történő kertészkedés gondolata. Bizony a szükség a legjobb motivátor. És enni őseinknek is kellett.
A lebegő kert
A csinampa úgy készül, hogy először facölöpökkel létrehoznak egy keretet a vízben. Ez lényegében arra szolgál, hogy összetartsa a termesztőközeget. Miután elkészül a szegély, ágakkal és náddal összeszövik. Ez lesz az építmény alja. Ezután következik a feltöltés, amihez növényi részeket, sarat és a tó üledékét használják. Az elkészült ágyások kissé kiemelkednek a vízből, és téglalap formájú szigetekként sorakoznak a szárazföld szomszédságában. Mivel a szokatlan ágyások körül víz van, a közöttük kialakított csatornákon természetesen csak kenuval lehet közlekedni.
Mivelhogy a csinampa növényei folyamatosan egyenletes vízellátásban részesülnek, nem függnek a csapadéktól. A tó fenekéről származó „fekete arany” pedig tökéletes trágya a növények számára, mert tele van „tápanyagokkal”.
Mindenkinek jó
Ez a rendszer túlmutat a hagyományos növénytermesztésen, nem kizárólag elvenni, kisajátítani, elhódítani akar. A táplálék fontos, de a létrehozását meg lehet valósítani úgy is, hogy közben tisztelettel és megértően figyelünk a közelünkben élőkre is. Itt ez abban a formában nyilvánul meg, hogy az ágyásszigetek közötti csatornákban békében élhetnek a vízi életközösség tagjai.
Továbbá úgy tűnik, hogy ez a művelési mód kiváló életfeltételeket biztosít a talajbaktériumoknak. Így egy praktikus, hasznos és bámulatosan gazdag biodiverzitással rendelkező termőhely jön létre.
Valóságos legenda
Ez az elképzelés első hallásra talán kissé abszurdnak tűnik, pedig abszolút működőképes. Napjainkban is csodálatra méltó eredményeket érnek el a Xochimilco körüli, a Tláhuacban és a Milpa Altában található mezőgazdasági szigetecskék. A csinampákkal 2200 hektár extra termőterületet nyernek, amely 12 ezer ember számára biztosít munkalehetőséget. A különleges feltételeknek köszönhetően egész évben használhatók. Akár évente 5- 7 alkalommal végezhetnek rajtuk betakarítást, ami kb. 40 ezer tonna élelmiszert jelent. A csinampák tehát nélkülözhetetlenek a város lakosságának táplálékkal való ellátásában.
Ez a mi örökségünk
Az éghajlatváltozás, a város terjeszkedése, a kezeletlen szennyvíz és a peszticidek felszaporodása komoly veszélyforrások a rendszer egészségének és működőképességének megőrzésének szempontjából.
Vajon meg tudjuk őrizni az utókornak? Az UNESCO 1987-ben a világörökség részévé nyilvánította Xochimilcot. A többi már csak rajtunk múlik.
Szívmelengető, hogy ez az ezeréves történet a jelenünk része, és nem csak a történelemkönyvek lapjain porosodik. A csinampa az egyik legjobb példája annak, hogy van lehetőség arra, hogy az ember harmonikusabban éljen együtt a Természettel. Ha a világ egyik legnépesebb városa – ahol igen számottevő az élelmiszerigény – időt és fáradtságot nem sajnálva áldoz a hagyományok megőrzésére, az már nem csupán tiszteletre méltó tett, hanem követendő is. A világ bármely mocsaras területe használhatja mintaként, hiszen már tudjuk, hogy kiállta az idő próbáját.
