Vérteskozma csöndes kis zsákfalu erdők ölelésében, ahol szinte megállt az idő. Takaros, tornácos házai jórészt hétvégi pihenőlakul szolgálnak a városiaknak. Milán is itt töltődik csenddel, természettel. És itt vette kezdetét az a különös kapcsolat Roxyval, a fiatal rókalánnyal, amiből később egy varázslatos képsorozat született. Karantén idején tűnt föl az újdonsült házigazdának, hogy róka jár az udvaron. Elkezdte tudatosan figyelni, és kiderült, rendszeres látogató. Több se kell egy vérbeli fotósnak!
Alighogy megérkezünk, vendéglátónk végigkísér az erdőre nyíló udvaron, és mutatja, merre vezet rókája szokásos esti útvonala. A faragott székelykapu melletti mohos terméskő falon át, a kerekes kút mögött elosonva, be a szétágazó törzsű hatalmas hárs alá, ahol el-elüldögél. Itt készült róla legismertebb képe is, amint átkukucskál a törzsvillán. De nem marad ki a portyából a tornác és a hajdani istálló se. – Egyszer csak megjelent, váratlanul átfutott az udvaron – idézi fel a kezdeteket Milán.
– Hát ezt még így nem hallottam senkitől! – nevetek föl, de nem veszi rossz néven derültségemet, annál lelkesebben magyaráz tovább.
– Óriási élmény volt, hogy pár méterrel mellettem elment a róka és nem ijedt meg tőlem. Olyan izgalom, amit még nem éreztem. Öröm, hogy lefotóztam és meg tudom osztani másokkal. Már két éve figyelem Roxyt és rokonait, és a szomszéddal kielemezzük a viselkedésüket. Az első „áhá élményen” túl, már érdekel mit csinál, honnan jön, hogyan ugrik, merre bujkál, mitől fél, hogy fedezi föl környezetét, lépi át a határokat. Ezekre mind egy-egy képet próbáltam fölépíteni.
A plüssfóka és a róka
– Valóságos „rókológus”, avagy rókatudor lett. De komolyra fordítva a szót, miképpen tudta ezeket a vadon élő jószágokat ilyen bizalmas közelségben, tűéles, mégis meghitt hangulatú képeken megörökíteni?
– Hosszú éjszakák munkája volt. A technikáról azt gondoltam, évtizedek alatt megtanultam már, de rájöttem, ehhez a feladathoz nekem is fel kell nőni. Mert a kompozíció meg a gépkezelés megvolt, de a sötétben az új fényviszonyokat muszáj volt kitapasztalni. Hogy működjön kint a vakuzás, bevilágítás, hogy a megfelelő helyszínt elkapjam, a környezet természetes hatású legyen, az állat is épp ott legyen. Sok fejtörés után jött az ötlet.
Filmes fényekkel bevilágítani, mert ellenfényben szépen megcsillannak a dolgok. Van egy plüssfókám, azt tettem a várható rókapózba, rajta állítottam be a fényeket. Mindezt gyorsan kellett megoldani, párosítani rádiócsatornákkal, vakuvezérléssel, mozgásérzékelővel, mert nem lehetett tudni, a róka meddig marad. Utólag kiderült, hogy kétéves barátság lett.
– Ember és állat rokonszenvére nem mindig van racionális magyarázat. Roxynál lehet tudni, mitől olyan kedves?
– Szerencsés időben találkoztunk.
Etettem, naplót is vezettem róla. Első évben nagyon könnyű volt vele, mert kialakult egy bizalmi kapcsolat. De valószínű, idővel több emberrel találkozott, kellemetlen hatások is érhették. Kezd kicsit távolságtartóbb lenni, és egy ideje nem láttam. Bár itt senki se tart baromfit, nem mindenki kedveli a rókát. Régi sztereotípia, hogy a róka veszett, és elkergetik. Pedig alaptalan félni tőle. Összeszed pockot, egeret, rovarokat, takarítja az udvart. Az is tévhit, hogy feltúrja a kertet. Az éjjeli kamerákból láttam, hogy a lyukakat a borz csinálja, nem a róka.
– Mindenesetre az irodalom és képzőművészet népszerű rókafiguráit gazdagította egy archetípussal. Saint-Exupéry kis hercegének szelíd rókája, La Fontaine „hollós” rókája, meg a kis Vuk mellé bevonult Roxy is.
– És most már Roxynak két utódja is van, a tavalyi fia, Kölyök és az idei, Kolbász. Őket az anyjuk meg az apjuk, Görbefarok óvatosságra tanították, hogy tartsanak az embertől.
Vizek üzenete
Közben belépünk a kétszáz éves parasztházba, amit Radisics Milán galériaként, rendezvény helyszínként használ. Ezzel a helyi közösség építését is szolgálja, és a távolabbról érkező látogatóknak is élményt ad. Jelenleg a falakon épp dél-európai folyók, partok, tájak néha szürreálisnak ható légi felvételei láthatók a Water.Shapes.Earth-sorozatból.
– Elvontabb természeti gondolatokat is megfogalmaz a fotóin ember és környezete kapcsolatáról. Hozzá olyan új dróntechnikát is bevet, ami elképesztő látványt, festményszerű élményt ad. E sorozatok a legrangosabb nemzetközi elismeréseket hozták.
– Számomra talán mégis a MÚOSZ magyar sajtófotó-pályázat fődíja meghatározó, mert a díj négy évtizede alatt először fordult elő, hogy természetközeli témát jutalmaztak. És ezzel nemcsak az én munkámat, de végre a műfajt is elismerték.
– Képletesen szólva ennek hullámai messzire sodorták a hírét. Kivált, hogy a világ ma egyre inkább ráébred a vizek értékére és veszendőségére.
– Tavaly és tavalyelőtt is bekerültek a munkáim az amerikai sajtófotó-pályázaton a világ öt legjobbja közé. Komoly elismerés, hogy kétszer is a nemzetközi élvonalba választottak. Munkásságom korábbi fordulópontja volt, hogy 2006-ban a National Geographic világpályázatának fődíját elnyertem egy napfogyatkozásképpel. Jutalomként meghívtak a washingtoni központba, ahol sok inspirációt kaptam. Lényegében iránymutatást a jövőre nézve, hogy ne egy csapongó fotós legyek. A legfőbb mondandó, amit onnan hazahozhattam, hogy a fotó nem öncélú, hanem egy médium, ami segít az üzenetet átadni az embereknek. Tehát nem a fotóért dolgozunk, hanem egy történetet örökítünk meg. Ezáltal a nézőnek a fotó láttán eszébe jut a történet, érzelmi töltést kap, és átmegy az üzenet. A fotót célokért, ügyekért kell használni. És én azóta így gondolkodom. A víznél pedig abszolút egyértelmű az üzenet.
Kettősségben éltünk
– Meséljen kicsit az életéről! Nem tűnik szokványosnak. A sokszínűség a munkáján túl a személyiségében is sejthető. A neve délvidéki csengésű, míg a beszéde kristálytiszta magyar.
– Vajdasági vagyok. Édesanyám, Szép Mária magyar, édesapám vajdasági szerb. Anyukámmal magyarul, apukámmal szerbül beszéltünk, egy mondaton belül is váltottam. Teljes kettősségben éltünk. Ünnepekkor együtt mentünk az „anyuék templomába”, a katolikus templomba, meg az „apuék templomába”, a görög katolikusba. Hogy sok mindennel foglalkozom, valószínűleg visszavezethető a gyökerekhez. Szenttamáson, egy kis településen éltünk.
A műszaki egyetem előtt érdekes dolog történt: sorkatonaság idején megkaptam a könyvtár vezetését. A könyvek között elkezdtem önállóan tanulni a grafikát, tipográfiát. Leszerelvén, az egyetem mellett titokban jártam a grafikai iskolába is, sőt éjszakára bekérezkedtem az újvidéki Magyar Szó szerkesztőségébe gyakornokoskodni, fű alatt. Mélyvízbe kerültem, keveset aludtam, de hihetetlen tempóban haladtam. Kitanultam az alkalmazott reklámgrafikát. Megtanultam logókat tervezni, arányokban látni, színharmóniában, kompozícióban gondolkodni, ami máig segít nekem a fotózásnál is. Húszévesen aztán átjöttem Magyarországra.
– A délszláv háború szele hozta át, mint oly sok fiatalembert?
– Még nem hívtak be, nem közvetlen a háborútól menekültem. De ellehetetlenült az élet, nem volt élelmiszer, és a munkámhoz celluxért, tusért, papírért is Szegedre kellett járnom. Egy idő után értelmetlenné vált az ingázás. Se kutyám, se macskám nem volt ideát, a grafikáimmal kopogtam be ide-oda. Lassan felépült az ügyfélkör, míg végül saját ügynökséget tudtam alapítani. 2008-ban online marketingre váltottunk, most a közösségi médiára gyártunk tartalmakat.
Fölkerülni a térképre
– A vállalkozás, cégfelelősség állandó készenléti állapot. Ebből a darálóból emelte ki a természetjárás?
– Igen, az ügynökség engem elég erősen fogyasztott, kellettek a hétvégék, hogy egyedül kijárjak az erdőbe.
Néha lefeküdtem, és félórát matattam, mire egy jó képet készítettem valami apróságról, egy gombáról vagy bogárról. A fotózás kiszakít az időből, és automatikusan a jelenbe helyez. Nincs rágódás a múlton, nem aggódunk a jövőn, csak a megélt pillanat van!
– Azért a kreativitása itt se hagyja nyugodni, egyre újabb programokat szervez.
– Látva, hogy Vérteskozmán természetvédelmi terület közepén vagyunk, ilyen értékekkel körülvéve, ugyanakkor kulturálisan nem túl buzgó a környezet, eszembe jutott, hogy Európa legtöbb országában van nagy kültéri fotófesztivál. Töprengtem, hogy tudnám adaptálni az ott gyűjtött benyomásokat. Az ötletből ősszel 12 különböző kiállítást szerveztünk 10 fotós természeti képeiből, 9 környékbeli kistelepülésen, a FotoKozma fesztivál keretében. Remek partnerként a Vérteserdő biztosította saját helyszíneit és segített a többi helyszín rendbe hozásában, a tárlatok felállításában is. Sok kiránduló látta a képeket, és még olyan emberek is elmentek megnézni, akik eddig az udvarukból se nagyon tették ki a lábukat. Jövőre még nagyobb fesztivált tervezünk, szeretném, ha felkerülne Európa kültéri fotókiállításainak térképére a régió.
