0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. április 18.

A név kötelez – Marschall István

Marschall István sok éven ár eredményes öttusaversenyző volt, fiatal tehetségnek tartották, mígnem egyszer csak teljesen rabul nem ejtette a lovaglás érzése, a lovak szeretete, és meg nem találta igazi sportágát, a díjlovaglást.

Vele beszélgettünk a váltás nehézségeiről, kitartásról, küzdelemről, és a lovaglásról mint életérzésről, amelyre ő egyfajta „drogként” hivatkozik, amit nem tud és nem is szeretne soha nélkülözni az életéből.

A Marschall név komoly fogalom a lóversenysport és azon belül is az ügető világában. Mennyiben érzed előnynek vagy hátránynak ezt a sportpályafutásod szempontjából?

Számomra ez egy igen bonyolult kérdés, mert eddigi életemben ez vegyes érzelmeket váltott ki belőlem. Sokszor magam sem tudom. Amikor belecseppentem a lovasvilágba, jelenlegi edzőm, Dallos Gyula mindenkinek úgy mutatott be, hogy a „Nagy Marschall” unokája vagyok. Eleinte feszélyezve éreztem magam emiatt, mert szerettem volna, ha azért ismernének meg, amit én csinálok, és amit én érek el a lovassportban. Később, ahogy idősödtem, átfordult bennem ez a hozzáállás és ma már nemcsak hogy büszkén viselem a nevet, hanem örömmel is tölt el, hogy ilyen felmenőkkel rendelkezem.

Nagyapám és édesapám is Magyar Ügetőderby-győztes idomár–hajtó, de édesanyám is eredményesen űzte ezt a sportot.

Nagy szeretettel hallgatom az idősebb sporttársaktól, hogy mennyire csodálták őket. A név a versenyzés szempontjából nem jár sem előnnyel, sem hátránnyal, inkább a magammal szemben támasztott elvárásaimat növeli, ami pozitív a fejlődésemet tekintve.

Hogy fogadta a családod a sportágválasztásodat?

Sajnos szüleim nem fogadták kitörő örömmel a választásomat, a díjlovaglást. Hónapokig azt éreztem, hogy ez rendkívül rosszul esett nekik. Gyakran érezhető volt az a bizonyos „fagyos levegő” hangulat. Ilyenkor mindig azt éreztem rajtuk, hogy haragszanak érte, amit teljesen meg tudtam érteni. Fájt nekik, hogy azt a sportot, amit elkezdtem, és amiben eredményes voltam, abbahagyom egy akkor még olyan bizonytalannak tűnő sportért, ami rengeteg időt, felelősséget és pénzt igényel. Utóbbi volt számunkra a legkevesebb, és éreztem, hogy ezt az új szakágamban nem tudják úgy biztosítani, ahogy azt szeretnék.

Ennek ellenére akkor úgy éreztem, hogy muszáj volt meghoznom azt a döntést, hogy mit is szeretnék valójában.

Ez még talán a mai napig fáj nekik kicsit, de mára teljesen elfogadták és támogatnak benne. Édesanyám felé már sikerült bizonyítanom, hogy helyt tudok állni a sportban és rendszeresen segít a versenyeken. Édesapámat keményebb fából faragták, neki nagyobb elvárásai vannak felém, amit az idei évben szeretnék teljesíteni.

Gyerekként szép eredményeket értél el öttusában, jól futottál es úsztál. Mégis miért a ló mellett kötöttél ki?

Nyolc évet töltöttem el az öttusasportban, amiben sok éven keresztül nagyon eredményesen versenyeztem. Fiatal tehetségnek tartottak, emiatt fájt a szüleimnek igazán a váltás. Az öttusázó éveim egy pillanatát sem bánom, mert nagyon sokat tanultam az igazi élsportról, edzéselméletről, kitartásról, a küzdelemről és az állóképességről, amiket nap mint nap hasznosítani tudok a lovaglásban.

Megváltozott számomra a világ, amint bekapcsolódott a lovaglás a képzésünkbe. Innentől kezdve az egész világ akörül forgott a számomra.

Ennek pontosabb okát máig nem tudom, egyszerűen a lovaglás érzése és a lovak szeretete rabul ejtett, így hát nem volt kérdés tovább, hogy mit válasszak.

A marschall család

István, vagy ahogy mindenki hívja, ebi nagyapját, marschall józsefet minden idők legeredményesebb magyar ügetőtrénerének tekintjük. Fantasztikus érzéke volt a lovak kiképzéséhez, minden lovából képes volt a legtöbbet kihozni. Magyar ügetőderbyt hat alkalommal nyert, míg a legjelentősebb hazai ügetőverseny az ő nevét viseli a kincsem parkban.

Édesapja, marschall istván a nemzeti sport elődjénél, a népsportban dolgozott, majd lett az ügetősport meghatározó alakja.

Dolgozott svédországban is, ami a sport csúcsát jelenti. A rendszerváltás után magán-idomítótelepet hozott létre és sorra nyerte a versenyeket a kerepesi úti ügetőpályán. A magyar ügetőderbyt hajtóként kétszer nyerte meg.

Mit ad neked a ló és a lovaglás?

Ez egy nagyon komplex kérdés, mert nagyon vegyes érzelmeket kapok nap mint nap a lovaglástól. Alapjáraton a lovaglás, mint életérzés számomra egy „drog”, amit nem tudok és nem is szeretnék soha nélkülözni az életemből. Ezt az érzést csak azok érthetik igazán, akik szintén ezeknek a csodálatos állatoknak a rabjai. Nem szabad elsiklani afelett, hogy ebben a sportban sem sikerülhet minden úgy, ahogy szeretnénk. Ez persze sok szomorúságot tud okozni a napi munkában, de a lovak szeretete, a lovaglás életérzése és a sportban való személyes motiváció segít mindig átjutni a nehézségeken.

A lovakkal, mint állatokkal pedig valahogy mindig is azt éreztem, hogy közel állunk egymáshoz és akkor érzem jól magam, amikor körülöttük lehetek.

Számomra ők sporttársak és tanítómesterek, nemcsak a lovaglásra, hanem az életre is nevelnek. Mindezeken túl pedig ők a legjobb barátaim.

Miért es mikor fordultál a díjlovaglás felé? Mi vonzott benne?

Tizennégy éves koromig az öttusázókkal lovagoltam. Eleinte a Honvéd Lovardában, majd a Nemzeti Lovardában, ahol főleg ugrómunkát végeztünk, hiszen az öttusában az ötödik szám a díjugratás. Abban az időben találtam rá otthon édesapám könyvespolcán egy spanyol lovasiskoláról szóló könyvre. Ezt a komoly szakirodalmat el is olvastam a tudásom fejlesztése érdekében, majd folytattam a könyvek, a lovaskönyvek pusztítását. Ezek szintén az idomítólovaglásról szóltak, ez adta meg számomra a kezdő lökést a díjlovaglás felé.

Nagyon ambiciózus embernek tartom magam és ez gyerekként sem volt máshogy.

Minden egyes edzésen próbálok a lehető legtöbbet fejlődni, és amiket a könyvekből, illetve az edzőktől tanultam, igyekszem minél jobban átvinni a gyakorlatba. Minden lovaglási lehetőséget kihasználtam. Mikor az ottani lovasedzőm, Ladvenszky József (Ladó) ezt észrevette rajtam, igyekezett minél többet segíteni a fejlődésben. Igazán motiváló és jó edzőnek tartottam és tartom a mai napig, nagy boldogsággal tekintek vissza arra az időszakra.

A díjlovaglásra való áttérés szintén Ladó közbenjárásával történt. Tudta, hogy a szüleim nem igazán támogatják a dolgot sem lelkileg, sem anyagilag. Éppen ezért ő is segített abban, hogy felvételt nyerjek a Dallos-istállóba. Elintézte, hogy az ottani munkámért és segítségemért cserébe lovagolhatok Dallos Gyula mesteredző irányítása alatt. Ez volt az igazi díjlovaglás kezdete az életemben.

Azóta is a Xenophon Lovasklub csapatát erősítem Dallos Gyula tanítványaként immáron hatodik éve.

Ha volt ilyen, mekkora elmaradásban voltál a korosztályodhoz képest díjlovaglásban? Mivel biztatott az edződ?

Sajnos vagy nem sajnos, de volt hátrányom, nem is kicsi. Konyakot, az első olyan lovat, akivel aztán elkezdtem rendszeresen versenyezni, ötéves korától lovagolom. Akkor ő tudott egy A kategóriát, de mivel én is csak akkor kezdtem a díjlovaglást és a ló is elég zöldfülű volt, így az elején rendkívül nehéz volt a közös munka. Nekem is nagyon sokat kellett fejlődnöm rövid idő alatt, és a lónak is sokat kellett tanulnia. Sokszor mondják, hogy képzetlen lovat csak képzett lovas lovagoljon, mert az tudja képezni és kihozni belőle a legtöbbet. A képzetlen lovas pedig, ha teheti, üljön minél jobban képzett lovakon, hogy azokon sajátítsa el a lovaglást. Sajnos nekem erre nem volt lehetőségem és azonnal bedobtak a mély vízbe, amit nem bánok, mert sikerült megugrani az akadályt.

Mindketten rohamos fejlődésnek indultunk. A nulláról három év kemény munkája alatt sikerült ledolgoznom a hatévnyi hátrányom.

Fiatal lovas kategóriába érve így már egyenlőbb esélyekkel indultam a kortársaimmal szemben. Nyilván a kezdet nagyon nehéz volt lelkileg is. Óriási lemaradást kellett ledolgoznom és persze úgy éreztem, hogy másoknak könnyebb volt, mert már alapból képzett lovakon tanulhattak. Ennek ellenére a lovardában nemcsak az edzőm, hanem a barátaim és a társaim is mindennap biztattak. Számtalanszor elmondták nekem, hogy semmi baj, mert ügyes vagyok és hogy semmi sem lehetetlen.

Mikor érezted úgy, hogy véglegesen megtaláltad a szakágad?

A szakágban tizennégy éves koromban, a váltás után lettem biztos. Akkor éreztem, hogy igen, én ezt szeretném csinálni teljes erőbedobással. Számomra a mindennapi boldogságot, a türelmet, a fegyelmet és a következetességet adja ez a sport.

Konyakkal hogyan ismerkedtél meg? Milyen karakter?

Fél évvel azután ismerkedtem meg vele közelebbről, hogy a Dallos-istállóba kerültem.

Érdekes egyébként, hogy első nap, mikor beléptem a lovardába, azonnal őt néztem ki magamnak.

Vele valamiért az első perctől kezdve jól kijöttünk, természetesen az első időszakban még csak a földről csodáltam őt.

Aztán ahogy teltek a hetek, láttam rajta, hogy nem egy egyszerű egyéniségű ló. Tapasztalt, képzett lovas lovagolta és még ennek ellenére neki is meggyűlt néha vele a baja. Mondtam is magamban viccesen, én is jó lóba szerettem bele. Fél év elteltével a lovasa sajnos nem ért már rá vele foglalkozni, így szerencsémre én „nyertem meg” őt magamnak. Konyak a mai napig egy roppant nehéz, lusta, öntörvényű és konok ló, de sikerült kiismernem annyira, hogy ez ne akadályozza a mindennapi közös munkánkat. Bár napról napra kitalál egy újabb mutatványt, amit még nem láttam tőle előtte, én így fogadtam el őt és szeretem a mai napig.

Többek között testalkatodnak is köszönhetően öröm nézni, amikor a négyszögben lovagolsz. Ez jelent-e előnyt a bíróknál? Húszéves vagy, mik az erősségeid és miben kell még fejlődnöd szerinted?

Én hiszem, hogy a bírók mindenkit a testalkati sajátosságoknak megfelelően pontoznak, és nem számít, hogy alacsony vagy magas, vékony vagy teltkarcsú az illető. Csakis az számíthat, hogy megy a ló és hogyan ül rajta a lovas.

Erősségemnek tartom egyébként az ülésemet, még akkor is, ha tudom, hogy rengeteget kell rajta még fejlesztenem.

Sokat köszönhetek első lovasedzőmnek, egyben húgom keresztapjának, Geleta Károlynak, hogy már a kezdetektől szőrén lovagoltatott két-három éven keresztül, ez pedig kellően erős és magabiztos elhelyezkedést ad a lovon. Nem tudnék konkrét dolgot kiemelni, ami ezenkívül igazán az erősségem. Minden területen érzem, hogy még hosszú az út és sokat kell fejlődnöm. A lovaglásban való fejlődésemet nem tudom sajnos siettetni, de a mentális hozzáállásom a dolgokhoz gyorsabb ütemben fejleszthető. Ezt emelném ki a fő fejlődési iránynak, hogy meg tudjam mutatni a versenyeken mindenkinek, mit is tud a mi párosunk valójában.

Konyakkal milyen szintre juthattok el? Mik a tervek 2023-ra?

Szerintem az, hogy meddig juthatunk el pontosan, nem határozható meg, csak nagyjából lehet sejteni, mire is képes a lovam.

Bízom benne, hogy még sokáig szárnyalhatunk felfelé és nehezebb kategóriában is képesek leszünk jó eredményeket elérni.

Szokás mondani, hogy ember tervez, Isten végez, ezért csak terveim vannak a jövőre nézve.

Forrás: Pegazus