Kékfrankos, ami a miénk!

Egyre többen készítenek belőle figyelemre méltó bort, ám a hétköznapi fogyasztó közönség mintha átnézne rajta. Ezért is szerveztek neves borászok részvételével Villány után Sopronban is konferenciát, hogy meghatározzák a Kékfrankos helyzetét és jövőjét. Az eseményen négy borvidék közel kéttucatnyi Kékfrankosa került a poharakba.

- hangsúlyozta köszöntőjében Varga Tamás a Steigler Pince bortokigazgató-borásza. A soproni rendezvény szervezője hozzátette, meg kellene fogalmazni, mit is jelent a szakma számára a Kékfrankos. Günzer Tamás, villányi borász rámutatott, bár a borvidékük soha nem volt a Kékfrankos hazája, de hatása az ott folyó borkészítésben elvitathatatlan. Míg 2016-ban 195 hektárt jegyeztek a fajtából, 2022-ben ez a szám már 303 hektárra nőtt, ezzel mára megelőzte a Kékoportót. Egyre többen látnak benne fantáziát, s nem csak rozék, hanem szép vörösborok is készülnek. A fajta helyzetét tisztázandó rendezvénysorozatot kezdeményező Dlusztus Imre borszakíró szerint Sopronban ugyan még evidencia a Kékfrankos mint fajtabor, de Szekszárd kivételével mindenütt - főleg Villányban és Egerben - az elházasítás a sorsa, önálló tételként csak kevesen foglalkoznak vele.

Taschner Róbert, a Soproni Akkreditált Vizsgaközpont vezetője - maga is soproni bortermelő - osztott meg néhány gondolatot a borvidék szakmai képzésben elfoglalt pozíciójáról, valamint a helyi értékek bemutatásáról a soproni iskolai és egyetemi képzésekben. Fontosnak tartja a jelen borfogyasztók borismereteinek kiszélesítése mellett a jövő borfogyasztóinak időben elkezdett edukálását. Mint elmondta, a szakképzés átalakításával nagyon sok változásnak lehettünk tanúi. Ennek egyaránt vannak előnyei és hátrányai. Leszűkítve a kört sietett leszögezni, Sopronban nincsen szőlészeti-borászati képzés. A helyi Liptai János Kertészeti Szakképző Iskola 2016-ban beolvadt a Roth Gyula Erdészeti Technikumba, s bár a soproni Szakképzési Centrum Porpáczy Aladár Technikumába szívesen várják az ágazat iránt érdeklődőket, de egyelőre a lehetőségek felmérése zajlik.

Megismerés, kötődés, egyéni fejlődés, közös fejlődés: mindezek a borkultúrára nevelés lépcsőfokai, amiben a legkisebb egység a borvidék. Ha a legelejéről kezdjük, akkor beszélhetünk ovis szüretről, szőlőpréselésről, pincelátogatásról, hogy minél korábban kialakuljon a kötődés. Borvidéki projektnapokat kellene szervezni minden általános és közép iskolában, ahol sor kerülhet az alapismeretek átadására, s segítséget nyújtana a pályaorientációban. Egyetemi szinten már 1-2 féléves „borvidékes” képzéseket kellene indítani, sok gyakorlattal, hogy a hallgatók ezzel is szélesítsék látókörüket.

Taschner Róbert rámutatott, a borvidéki edukáció szakmai munkája megkezdődött, ám egyik legnagyobb kérdés a finanszírozás.

Egy felmerült gondolatra válaszolva Franz Weninger elmondta, veszélyesnek tartja a Kékfrankos klasszifikációját. A Balfon és Horitschonban is dolgozó borász bordeauxi és burgundiai példát hozott.

Ennek egyik okát a klimatikus változásokban látják, egyre több PIWI fajta használatát engedélyeznek. A klasszifikáció 30 évvel ezelőtt jól működött, amit az élelmiszer-biztonsággal, a környezetvédelemmel szembeni elvárások alaposan átírtak. „A szőlőtermesztés és a borászat nem statikus állapot”- figyelmeztetett a szakember. A család 1985 óta szüretel és készít dűlőszelektált borokat, s a maguknak felállított minősítési rendszer ma is jól működik. Fontos, a dűlő legalább három generáción át változatlan maradjon, s akkor a certifikáció is kiszámítható. Hozzátette, míg az ezredfordulón 200 százalékos volt a hordóhasználat a pincészetnél, 10 éve már nem vásárolt új hordót. Amit abban az időben leírtak, meghatároztak, nem biztos, hogy ma is érvényes. A fogyasztó nem preferálja az erős fahasználatot, s az alkoholtartalom iránti elvárása is megváltozott. Közben piacot találtak az Olaszrizlingjüknek, s azon a területen kellene erősíteni.

A szakember hozzátette, a napjainkban az exportpiacokon könnyebb Kékfrankos, mint Blaufrankis néven eladni a boraikat, sokan keresik az újdonságokat.

A klasszifikáció soha nem lehet öncélú, irányuljon a piacra. Ausztriában az ottani bormarketing szervezet fizet azért, hogy boraik megjelenjenek a világ nagy bormagazinjaiban, ott legyenek a nemzetközi kiállításokon. Ezzel szemben a magyar top borok között alig találunk Kékfrankost, úgy tűnik, nem vagyunk elég büszkék a fajtára.

„Vaskeresztesen nem készül a bor, hanem születik”- fogalmazta meg gondolatait Garger Imre, aki utalva a boros címkéire hozzátette, le a kalappal a borvidék, a terroire, a Kékfrankos előtt! A 2,5 hektár saját, ám összesen 9 hektárt művelő gazda elmondta, szeretné a kiváló adottságokkal rendelkező Vashegyet kimozdítani az ismeretlenségből. Nem gondolkodott divatos világfajtákban, inkább ragaszkodott a hegyre illő, tradicionális szőlőfajtákhoz. Ugyancsak szívügyüknek tekintik a fajtát a Lővér Pincészet szakemberei. Kovács Ágnes, a cég borásza felhívta a figyelmet, a maguk által létrehozott üzletláncban a vörösborok közül éppen a Kékfrankosból adják el a legtöbbet. A borértékesítés fele Iváncsics Zoltán esetében a pincénél történik.

A Pfneiszl testvérek két borral lepték meg a tanácskozás résztvevőit. Az első 2022-es, rövid ideig volt héjon, erjedés után néhány nappal lefejtették, hogy ne legyen benne sok tannin, így őrizte meg könnyed, gyümölcsös jellegét. Csak a legjobb évjáratokban kerül a fogyasztók poharába a Mesés Vidék, amely 3 év hordós és 3 év palackos érlelést követően mutatja legszebb formáját. Birgit Pfneiszl véleménye szerint a klasszifikáció sok esetben beskatulyáz, amiből nehéz kilépni.

„Aki Sopronban nem kóstolt Kékfrankost, az nem is járt a városban”- jegyezte meg Taschner Kurt. A szakember elmondta, sokszínű fajtáról van szó, amit minden borbemutató sorba beilleszt. A 30 hektáron gazdálkodó gazda 6,5 hektár Kékfrankost művel. Szuromi Mihály az Egri Borvidékről érkezett, tapasztalata szerint fehérboros boom közepén vagyunk, a vörösök kevésbé fogynak. Nem áll rendelkezésre elég információ a piacról, így ráérzés alapján döntenek.

Osváth István, a Szent Donát Pincészet kereskedelmi vezetője kérdéseket fogalmazott meg. Kinek készül a klasszifikáció, a piacnak, vagy magunknak? Nem biztos, hogy régi felfogású korlátok közé kellene szorítani a fajtát, hiszen rajtunk kívül egyre kevesebben kíváncsiak a besorolásokra. A Csopakon elsősorban fehér, míg Tihanyban főként kék szőlőket termelő vállalkozás sok Kékfrankost szállít Nyugat-Európába.

Ötfajta szőlő, hatféle bor, amiből háromban megjelenik a Kékfrankos. Mindez pedig Riczu Tamás borászata, akinek szíve csücske a fajta, amit széles skálán tud bemutatni. Úgy érzi legalább húsz évvel vagyunk lemaradva a klasszifikáció területén, az osztrákok kifogták a szelet a vitorlánkból.

Éppen ezért a gazdák inkább beházasítják, mert önállóan nem tudják értékesíteni. Hasonló tapasztalatokat osztott meg Günzer Tamás is. A villányi termelő felhívta a figyelmet, nem elég jól csengő a név, országos kampányt kellene a Kékfrankos népszerűsítésére indítani. A magas beltartalmú bort összekötik a hordóhasználattal, pedig nem szabadna beleesni az uniformizálás hibájába. Wéber Norbert, a Bock Pince szőlészeti vezetője elmondta, náluk a Kékfrankos a rozé borok alapja, nagy megbecsülésnek örvend. Szálvesszős művelésmód mellett termesztik, ám nagy figyelmet igényel, mivel sokszor már virágzáskor megtámadja a szürkepenész, s ha nem védekeznek időben, madárkás lesz a fürt.