0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 28.

A talajromlás erősödése és a talajjavítás reneszánsza várható

A szántó művelési ágú hazai földrészletek fele eleve javításra szorul, mert különböző mértékben mészhiányos barna erdőtalajok (főként a Dunántúlon) és szikes, különböző szolonyeces réti talajok (az Alföldön, főként a Tiszántúlon).

Az 1970-es években, a debreceni, mosonmagyaróvári és keszthelyi egyetem bevonásával kidolgozott és bevezetett fenntartó meszezés (mésztrágyázás) és a melioratív meszezés (nagyobb dózisú, a talajok szerkezetét is javító meszezés), valamint a szikesek lignitporos gipsz-anhidrittel való javítása a rendszerváltozás után sajnálatos módon megszűnt. A rendszer­változás előtt évente 1,5 millió tonna mészkőport, dolomitport, ezen felül a tíz cukorgyár mésziszapját is talajjavítására használtuk. A műtrágyaadagot is csak meszezéssel együtt lehet módszeresen, racionálisan csökkenteni, és a műtrágyázás hatásmechanizmusa is így állítható helyre.

A talajjavítások több, mint három évtizedes elmaradása, a talajok fokozódó szerves­trágyahiánya (már több, mint 20%-os humuszhiánya), a mészhiány miatt fokozódó elsavanyodása, a másodlagos szikesedés terjedése, az elsivatagosodás jelensége és az aszály (a talajok abnormális kiszáradásával együtt járó szerkezetromlása) rendkívül nagymérvű talajdegradációt eredményez.

A talajok mészhiánya

A talajromlás kezdeti tünetei már az 1970-es, 1980-as években elvégzett országos talajvizsgálatok eredményeiben is megmutatkoztak. Mintegy 110 ezer táblán, illetve földrészleten, közel 5 millió hektáron átlagosan 6 hektáros felbontásban végeztek talajvizsgálatot. Az I., a II. és a III. vizsgálati ciklus eredményeit összehasonlítva megállapították, hogy számottevően csökkent a 6,5 pH alatti szántók területe.

Az 1 száza­léknál kevesebb kalcium-karbonátot tar­talmazó területek részaránya elérte az összes szántóterület 50 százalékát.

A potenciálisan talajsavanyodásnak kitett területek aránya is meghaladta a felmért terület 15 százalékát. A kémhatás a különböző talajtípusokban eltérő mértékben változott, és néhány típusban a növénytermesztés szempontjából kritikus határértéket közelítette.

A mésztrágyázásra 1987. január 1-jén bevezetett állami támogatás pozitív változást hozott. Korábban a mésztrágyázott szántóterület évi 80-150 ezer hektár között változott, de a támogatás következtében már 1987-ben 340-380 ezer hektár körül alakult (ebből 60-80 ezer ha melioratív meszezés, 280-300 ezer ha mésztrágyázás), és a következő évben a meszezett terület megközelítette a 0,5 millió hektárt.

A Magyarországon mintegy 2,3 millió hektárt kitevő savanyú talajokból körülbelül 350 ezer hektár javításra szorul, Ca-ban, Mg-ban szegény talajféleség. Az erősen elsavanyodott talajokban évről évre fokozódik a talajásványok mállásából felszabaduló Ca és Mg kilugzódása, ami maga után vonja a talajba juttatott tápanyagok érvényesülésének csökkenését és a talaj ásványianyag-egyensúlyának „felborulását”.

A természetes eredetű kétkomponensű (Ca, Mg) meszezőanyagok közül kiemelt figyelmet érdemelnek az önporló dolomitok.

A dolomitőrlemények 20-60 százaléka, az önporló dolomitok 55-70 százaléka (oldható mennyisége) érvényesül. Intenzív műtrágyahasználatnál a kilugzódás és a növények által kivont Ca miatt a veszteség körülbelül évi 550-800 kg/ha. A Ca-ban gazdag területeken ez nem okoz gondot, de a mészben szegény, alacsony pH-értékű talajokban tovább csökken a kémhatás, és még emelt műtrágyadózissal sem tudunk kellő terméseredményt elérni. Azonos termésátlaghoz 80-300 százalékkal több műtrágyát kellene felhasználni, mint semlegesre beállított, illetve javított, meszezett talajon.

Az eredetileg savanyú, a már javított de visszasavanyodott, valamint az intenzív talajhasználat miatt elsavanyodott szántók területe már mintegy 2 millió hektár. Ebből melioratív meszezésre szorul körülbelül 800 ezer hektár, a többi terület pH-egyensúlyát 2-3 t/ha mésztrágya rendszeres, 2-3-4 évenkénti használatával lehetne helyreállítani.

A hazai szántók termékenységének növelését – sok esetben a jelenlegi megtartását – alapvetően a szántó művelési ágú földrészletek 50 százalékát képező, javításra szoruló talajok befolyásolják.

Leginkább a talajsavanyúság különböző mértéke szabja meg – ha az időjárástól eltekintünk – a szántóföldi növénytermesztés eredményességét, illetve produktivitását. A meszezés módszere, az ebből eredő gazdálkodási eredmény az agrárkormányzaton és a gazdákon múlik. A meliorációs tevékenységet a világ valamennyi fejlett mezőgazdasággal rendelkező országában állami támogatással, illetve kedvezményes kamatozású hosszú lejáratú hitellel segítik elő.

Körülbelül 960 ezer hektár szikes termőföldünk van, amiből körülbelül 560 ezer hektárt lehetne eredményesen javítani. A rendszerváltás előtt ebből körülbelül 230 ezer hektáron már végeztek talajjavítást. A javítóanyag a gipsz-anhidrit vízmentes (őrölt, porszerű) változata volt. Mivel az anhidrit összeáll, csomósodik, ha tárolás vagy szállítás közben nedvesség vagy eső éri, ezért 80 : 20 arányú anhidrit-lignitpor keveréket készítenek.

A belvízjárta területeken, főként a magas vezetésű öntözőcsatornák környezetében, országosan mintegy 400 ezer hektáron bekövetkezett a másodlagos szikesedés jelensége.

Ezt csak olyan vízrendezési munkával lehetne megállítani, amely a talajvízszint ingadozását rendszeresen szabályozni képes.

A humuszhiány és a mészhiány összefüggései

Tudományos kutatások eredményeként mára megállapítást nyert, hogy megfelelő hozam eléréséhez szükség van tápanyagokra, akár a humuszból, akár a talaj ásványianyag-tartalékából, akár a talajba bevitt szerves és ásványi trágyákból származóra.

Megállapítást nyert az is, hogy talajaink valamennyi termékenységet meghatározó tulajdonsága – víz- és tápanyag-gazdálkodás, mikrobiológiai aktivitás, növény-egészségügyi szabályozóképesség, agrotechnikai jellemzők stb. – határozottan függ a szerves anyagok, illetve a humusz jelenlététől. A meszezés is a talajban levő tápanyagtőkét teszi felvehetővé, a műtrágyázás hatásmechanizmusát – a tápanyagszolgáltatását – segíti a növények számára. A szénsav felvétele és újbóli leadása során a mész tápanyagot is szolgáltat a növényeknek, de fő hatása az, hogy a humuszt és a szerves anyagot elbontja a talajban, tápanyaggá alakítva a növények számára.

Mintegy 510 ezer hektár javítatlan homokterületünk van.

Körülbelül 90 ezer hektárt – a rendszerváltás előtt – főként ültetvénytelepítéshez javítottak fel. A homoktalajok nagy tömegű szerves anyaggal (tőzegekkel, agyagos lápföldekkel és ilyen starterekkel) vagy a helyben, a homoktájak semjékjeiben fellelhető javitóanyagokkal (a lápos réti talaj humuszt, agyagásványt, meszet tartalmazó rétegösszletével) javíthatók.

Kőportrágya és ásványi talajjavító anyagok

Egy 1897-ből való újságban ez olvasható: „Kőpor és trágya, a paraszt ravaszsága”. Ebből a szlogenből kitűnik, hogy a természetes földtani képződményeket (amelyek a talajok alapanyagai) régóta használják talajregenerálásra, -javításra, illetve a talaj alkotóelemeinek, tápelemeinek pótlására.

Világszerte igen nagy küzdelmet folytatnak az egyik legnagyobb – ha nem a legfontosabb – természeti kincsünk, a termőföld felújítására, javítására, „átmentésére”.

Az intenzív, iparszerű és precíziós eljárások bevezetésével mezőgazdasági termelésbe a terméseredmények a többszörösükre nőttek, azonban csaknem ugyanilyen arányban fokozódott a talajok „kimerülése”, leromlása: a humusz- és mésztartalom, a makro- és mikroelemek hiánya, a talajvíz szennyeződése.

A kőporral való trágyázás, talajjavítás nagyon régi keletű. A legrégebben használt üledékes kőzet anyagát, a meszet és a márgát (agyagos mészkövet) már Plinius is említi, ie. 70 körül. Az utóbbi századokban azonban nagyobb mérvű hasznosításuk ellentétes volt a kibontakozó műtrágyaipar érdekeivel, de háborúk után hasznosításuk mindig fellendült.

Termőföldjeink adottságaival szoros összefüggésben Magyarországon is évszázadokkal ezelőtt elkezdődött és folyamatos volt a talajjavító anyagokkal való módszeres talajjavítás (Tessedik S., Nagyváthy J., Szabó J., Sigmond E., Treitz P., Ballenegger R., Kreybig L., Prettenhoffer I.).

Csaknem valamennyi talajkutatással foglalkozó intézményben vizsgálták – és vizsgálják jelenleg is – a kőportrágyák, ásványi talajjavító anyagok típusait, kompozitumait.

Egyre inkább bebizonyosodik, hogy már a „jó” kategóriába tartozó termőföldeken sem csak hagyományos tápanyag-visszapótlást, hanem módszeres „talajregenerálást”, feljavítást kellene végezni.

A mezőgazdasági-kertészeti célra használható természetes trágyaszerek, ásványi talajjavító anyagok: különböző lágy és kemény mészkövek, mésztufák, különböző kemény és önporló dolomitok őrleménye, lápi mésziszapok, gipsz, gipsz-anhidrit, lignitpor, lösz (digóföld), alginit, bentonit, zeolit, perlit, érett tőzeg, vegyes tőzeg, rostos tőzeg, lápföld, agyagos lápföld, kotu. A homoktájak mélyedéseiben található lápos réti talajok humuszt, agyagásványt, meszet tartalmazó rétegösszlete, mint helyben fellelhető javítóanyag, a velük határos homokterületek javítására alkalmas.

A meliorációs tevékenység fejlesztésének megalapozása, sekélyföldtani, vízföldtani vizsgálatok szükségessége

Az „altalaj”, illetve a talajképző kőzet adottságai – például a víz mozgása az altalajrétegekben, oldó, lerakó és anyagszállító szerepe, hatása – összefüggésben állnak a „feltalaj” állapotával, a talaj kialakulásával és változásaival is.

A művelési ágak (a szántók, szőlők, gyümölcsösök, rétek, legelők stb.) térbeli eloszlása folyamatosan, évszázadok során alakult ki.

E folyamatban a legutóbbi 150 évben meghatározó szerepe volt két emberi tevékenységnek, illetve tényezőnek: a folyószabályozásnak, vízrendezésnek és a nagyméretű öntözésnek.

A hasznos hatások mellett azonban káros hatásuk is volt; amik az altalajviszonyok és a talajvízhelyzet nem kellő ismeretéből adódott. Ezért az öntözés szemléletköréhez, megalapozó vizsgálatához az 5-10 méter mélyen elhelyezkedő rétegződések sekélyföldtani, vízföldtani adottságainak vizsgálata is szükséges.

Példaként néhány alföldi kistáj felszínközeli földtani-rétegtani viszonyait tekintem át, a vízgazdálkodás, az öntözés, a talajjavítás, a talajművelés szempontjából ismertetve részletesebb vizsgálatra szoruló adottságaikat.

A Mátra előtere kistájon a talajvíz átlagos szintje, kisebb területrészektől eltekintve, mindenütt felszínközeli, gyakran felszínre is jut (tavasszal, 7-8 évenként).

A rétegek 10 méter mélységig általában mészben gazdagok, de a terület egyes részei között jelentős eltérések mutatkoznak. Karácsond és a Bene-patak között termékeny löszös rétegek és néhány méter mélyen kis sótartalmú, enyhén lágy talajvíz található. A Bene-patak és a Tarna közötti terület változatos rétegsorú, általában homok- és agyagrétegek váltakoznak éles határral, és 10 méter mélyen mészben igen szegények. A talajvízjárás kissé több sót tartalmaz és nagy kiterjedésű rétegeket érint. A terület keleti része mészszegény, magas talajvizű. A talajvíz itt is 1-2 méterre a felszín közelébe vagy a felszínre emelkedik. A vízben a magnézium az uralkodó, a homokos részeken magnézium-szulfátos. Az altalaj váltakozva löszös, homokos vagy agyagos. A változatos rétegfelépítésű terület sokoldalú mezőgazdasági földhasználatra alkalmas.

A Hortobágy legfőbb jellemzője, hogy a felszínközeli rétegek mind mésztelenek, és 10 méteres mélységig 8-10 különböző réteg található.

Kivétel a síkság Hajdúság felé eső része, ahol 4-5 méteres mélységig lösz települ. A talajvízszint ingadozása igen jelentős. A terület a Tisza bal partján hasonló szerkezetű, de kelet felé haladva már túlnyomóan finom szemcséjű löszös, iszapos, agyagos rétegsor mutatkozik. A talajvíz igen nagy sótartalmú, nátrium-hidrogénkarbonátos, helyenként nátrium-kloridos, és jelentős a szulfátion mennyisége is. A nátriumsók a felszín közelében bepárlódnak és a felszíni, felszínközeli rétegek elszikesedését okozzák. Ahol a rétegek agyagosak, ott elősegítik a bepárlódást, mert nyáron több méter mély repedéseik a bepárlódás „csatornái”. A víz alulról, a kisebb nyomás alatt levő felszínközeli rétegek felé szivárog. (Ha a mély „laposokban” fúrással a felszíni réteget megnyitjuk, a víz a lyukból a felszínre ömlik.) A Hortobágy talajképző kőzete savanyú reakciójú, porózus, kilugzott kőzetliszt, amelyen művelésre is alkalmas talajokat találunk.

A terület keleti szélével határos Hajdúság már több méter vastag lösszel fedett „tábla”, amely futóhomokon fekszik.

A Nagykunság az Alföld másik nagy síksága. A földtani irodalom az alföldi lösztáblák közé sorolja, de a felszíni üledékek szemcseösszetétele alapján túlnyomórészt agyagféleségek alkotják. Rétegzett; 10 méter mélyen 8-10 réteg is előfordul. Jellemző a felszíni és felszínközeli rétegek mésztelensége. A talajvízben a nátriumsók is jellemzőek. A víz, a Hortobágyhoz hasonlóan, itt is mindenütt a mélyebb rétegekből felfelé irányul. A fúrásokkal elérhető „megütött” vízszint 1-3 métert emelkedik a lemélyített fúrólyukban. A Tiszához közeli nyugati területrész termékeny, sokoldalú gazdálkodásra alkalmas. A középső rész különböző mértékben szikesedő, nehezen művelhető, savanyú agyagos terület. Itt a talajok kötöttebbek, mint a Hortobágyon, és a talajvíz is viszonylag sok oldott sót tartalmaz. A vidék nagyobb része hosszú időn át legelő volt, illetve a terület egyes részein legelők és szántók váltakoztak.

A Nagy-Sárrét az Alföld legutóbbi időkig állandó átalakulásban lévő része volt.

A talajvíz középállása a felszín alatt 5-7 méter, de ingadozása igen nagy, helyenként több méter is lehet. A felszínközeli rétegek eléggé egyneműek, 10 méter mélységig agyagféleségek. Az egykori, mára átalakult vagy megsemmisült láptalajok (tőzegtalajok) peremrészei elszikesedtek. A talajvíz sok helyen kalcium-szulfátos, és gipsz is jelen van kristályos alakban a rétegek között. A szikes „laposoktól” 20-40 centiméterrel magasabb térszínű területek jól művelhetők, talajvizük sem emelkedik túl közel a felszínhez.

Összefoglalva, a fejlesztéshez szükséges további, részletes alapozó vizsgálatokkal

  • a felszíni rétegeket, a talajalkotó kőzetek anyagát, rétegsorát, szemcseösszetételét, mésztartalmát, hidrogénion-koncentrációját,
  • az agyagos rétegek plaszticitását, a homokok szemnagyságát, osztályozottságát 10 méter mélységig,
  • a talajvízviszonyokat; a talajvíztükör átlagos és 5-15 évenkénti legmagasabb és legmélyebb állását, a víz kémiai jellegét, ásványianyag-tartalmát, szabad vagy nyomás alatti víztükrét, függőleges szintingadozását, szivárgási irányát és intenzitását ismerhetjük meg.

Dr. Dömsödi János

egyetemi docens

Forrás: Magyar Mezőgazdaság