Banán 32 – Egy kivételes ló születésnapja

Talán Banán volt édesapám első olyan fogatlova, akit ő választott a saját fogatába, aminek gyakorlatilag az „alapköve” lett.

A történet Csipkéskúton kezdődött. Banán kitűnt erős karakterével és igazán dinamikus mozgásával. Megjelenését mindig is jellegzetes kos feje tette igazán egyedivé, ami első hangzásra némileg összeférhetetlen, hiszen igazán elegáns és finom ívelt orr az övé.

A Bükk kacifántos útjain hoztuk le kora ősszel, Apa vezetett, Balogh Jóska bácsi ült elöl mellette, nekem pedig hátul be nem állt a szám. Nyilván közel 30 év távlatából nem emlékszik mindenre az ember lánya, de ez számomra egy nagyon meghatározó és tényleg nagyon szép emlék. Mindenki izgatott volt. Benne volt a levegőben a jókedv és a jövővel kapcsolatos bizakodás. Apukám szigorú ember volt, de amikor jó kedve volt, akkor az mindenkire átragadt, így volt ez akkor is.

Mivel tényleg be nem állt a szám, megkérdezte:

– Na, akkor mi legyen a neve?

– Banán – teljesen egyértelmű volt a válasz.

Erre persze Jóska bácsi nevetésben tört ki, hogy

– na, Bandikám, aki aztán mindig nagyon ügyel a helyesen megválasztott névre, most erre mit lépsz? Baanááán?! Miért pont Banán?

– Mert olyan az orra, mint egy banán.

Valahogy így kezdődött, és egy ilyen különleges nevű ló csakis különleges lehetett. Már fiatal korában is volt benne egy kimért bölcsesség, ami nagyon magas energiaszinttel és öntudattal párosult. Apa a munkanap végén mindig vele foglalkozott. Futószárazta, legeltette, sokszor sötétben végeztünk, mert szerencsére gyakran vele tarthattam. Az első befogás izgalmai után nagyon gyorsan tanult. Mindig nagyon fegyelmezett volt, gyorsan erősödött, és gyorsan meg is alakult az ideális hármas csapat: Banán, Bütyök, Popeye.

Banán mindkét párjával zseniálisan szerepelt, sok nagy eredményt hozva Dallos Andor hajtójuknak. Bütyökkel Saumurban nyert díjhajtást, Popeye-jel pedig Kecskeméten 1999-ben ötödik helyet szerzett szintén díjhajtásban, a világ legjobbjai közt.

Én mégis inkább a színfalak mögötti Banánt szerettem nagyon. A 15-20 kilométeres edzéseket a Bükk gyönyörű, turisták elől rejtett útvonalain, amiket Apa nagyon jól ismert és ismertetett meg velünk is. Csípős hidegben is ott kuporogtam mögötte akár egyedül, akár a bátyámmal együtt, vagy a kutyáinkkal. Ezer meg egy olyan eset volt, amikor nagyon veszélyes és szűkös utakon jártunk, patakokon, vízmosásokon át, de amikor Apa száját elhagyta egy határozott „Banán!” felszólítás, akkor ő mindig tudta a dolgát, és irányban tartotta a kocsit és a párját is.

Itt jegyezném meg, hátas karrierje nem sokáig tartott, mivel minden derék lovast záros időn belül leszállított magáról. Apa tudta, hogy biztonságban vagyok vele, mindig bátran rám bízta a legeltetését idegen helyen is, bár egy kis féltékenység mindig lehetett benne, mert ő legalább annyira szeretett vele lenni, és kényeztetni, mint én. Az igazsághoz pedig hozzá tartozik, hogy Banán azzal, akit nem kedvelt vagy nem fogadott be a bizalmi körébe, korántsem volt egy megbízható kezesbárány, épp ellenkezőleg. Csapott, vágott, harapott, minden őt ért sérelmet megbosszult. Az igazságos fegyelmezést viszont meghálálta. Apa és az ő kapcsolatából sokat tanultam. Legfőképpen azt, hogy hogyan alakulhat ki kölcsönös tisztelet ló és kiképzője, hajtója közt, nem félelmet keltve és elnyomva a lovat, hanem egyéniségét megőrizve, önbizalmát megerősítve, hogy a ló tenni akarjon gazdájáért és nem rettegésből megfelelni.

Mindig előttem van, amikor rendreutasítón odacsípett a zöldfülű „gyerekeknek”, hogy „tessék viselkedni”. Amikor elkezdett fedezni, akkor is megmaradt a fegyelmezettsége, intelligens lóként mindig tudta, hova viszik, fogatba vagy a tenyészanyag levételére. Szállítani ugyanúgy lehetett kanca mellett, mint ahogy befogni is lehetett mellé kancát, munkára való koncentrációján ez mit sem változtatott. Még azt is tudta, ha éppen filmezik, fotózzák, szemlézik és mutogatnia kell magát. Az aztán igazán az ő asztala volt. Mindig tudta, hogy ha azt a szenzációs ügetését megmutatja, mindenkinek leesik az álla. Mindig is egy igazi nagymenő volt, ma pedig egy elegáns öregúr.

Banán kiemelt szereplője volt és lesz a szilvásváradi ménes életének, de a nemzetközi lipicai lótenyésztésnek is. Az, hogy ilyen hosszú és tartalmas élete van, mutatja, hogy mennyire erős, kitartó állat. Idős korára is megőrizte eleganciáját, nemességét.

De hála Lőrentei Emesének és szeretetteljes, gondoskodó szakértelmének – nyugdíjba vonulásáig felbecsülhetetlen munkát végzett, gondozta Banánt – újra lábra és erőre kapott, és visszatért belé az élet.

Emese is azon szerencsés emberek egyike, akiket Banán a barátságába fogadott. Elmondása alapján Banán kiemelt figyelmet követelt magának, és ha úgy érezte, Emese figyelme elkalandozik, azonnal tett róla, hogy rá figyeljen és tényleg vele legyen. Nem telt el úgy reggel, hogy még munkaidő előtt ne vele kezdjen. Szabadnapján ugyanúgy elkészítette a takarmányát, hogy biztosan minden úgy készüljön, ahogyan Banán szereti és el tudja fogyasztani. Az ápolás mindig addig tartott, amíg Banán kívánta a figyelmet, pontosan megmutatta, hol szeretne még egy kis vakarást, de volt, hogy csak egymás mellett álltak, együtt voltak.

Banánnak rengeteg csodálatos csikója született, akik javarészt megörökölték apjuk intelligenciáját és munkakedvét.

Annyi mindent tudnék még róla elmondani, de már csak egy fontos dolgom maradt: ha Szilvásváradon jártok, menjetek el hozzá és vigyetek neki egy banánt, mert az a kedvence!

Isten éltessen még sokáig jó erőben, Banán!

Dallos Eszter