0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. április 20.

Háztáji – A jószágot elviszi a róka, vagy épp egy járvány…

A közbeszédben sok szó esik gazda és a társállatok közti érzelmi kötődésről, és az ezzel előbb-utóbb együtt járó veszteségről, majd az azt kísérő gyászról. De mi a helyzet a haszonállatokkal? Mit él át az a gazda, akinek jószága valamilyen okból elhullott? Erről a folyamatról és a továbblépés lehetőségeiről értekezik ez a cikk.

Vannak idők egy gazdaság életében – legalábbis az enyémben –, amikor mintha évszaktól függetlenül mindig sütne a nap. Na, nem az aszályhozó, legelőkiperzselő fajta, hanem az igazi, éltető, tavaszi hajtásokat dajkáló napsütés. Ilyenkor szép, egészséges kisnyulak születnek és növekednek a fészkekben, kelnek a csibék, kiskacsák, tejel a kecske, hízik, gyarapszik a jószág.

Jó érzés gazdának lenni, és örömmel csinálom azokat a teendőket is, amik kívülről kevésbé csábítóak, mint a ganézás vagy a vízhordás.

Megéri, mert ha végeztem, felveszem a kisfiamat a hordozóba, és végigsétálok a gazdaságon. Míg ő alszik, én elnézegetem, hogyan rázogatják a farkukat jókedvűen a némakacsáim, hogyan búbol kedves Rózsa kakasom, hogyan kérődzik csendesen mekegve Málna és Berkenye, a két kecskénk.

Ilyen napfényes időszak volt a Pipitértanyán az elmúlt két-három hónap. Kedvenceim, a némakacsák két fészekaljat is sikeresen kiköltöttek. A másodikban kéthetesek voltak a fiókák, az elsőben kéthónaposak, már-már vágnivalók. Ennek a gondolatát egyelőre elhessegettem, mert tényleg nagyon szerettem a kacsákat. Jó volt látni, ahogy megörültek a friss zöldnek, vagy ahogy egy lábos vízben is élvezettel lökték bele a csőrüket, játszatták végig a nyakukon a cseppeket. Szerettem, ahogy vonultak: elöl a fehértarka anyakacsa, középen a csupaszínes fiatalok, hátul figyelmesen lépegetve Dara, a hatalmas barna gácsér. Egy tojót megtartok – tervezgettem jókedvűen. Egyet-kettőt elcserélek a Csillagvárban, talán egy pár szép lahora galambra, amik úgy tetszenek a férjemnek…

Így már, hogy folytatást szerveztem kacsáim életének, a húsuk is egyre jobban ízlett gondolatban. Párolt lilakáposztával, gőzölgő, tört, kacsazsíros krumplival… Lesz hús bőven. Hiába, igazán jól értem a dolgomat!

– mosolyogtam magamban.

Pedig figyelhettem volna az intő jelekre, mert ahogy a szeptember októberbe fordult, elkezdtek eltünedezni a tyúkjaim. Egyik reggel öreg cifra tojómat, ami valahogy kinn maradhatott éjszakára, félig felfalva találtam meg az előkertben. Nyeltem egyet, és ezután sokkal alaposabban vizsgáltuk át a tyúkudvart esténként. De ez nem volt elég, egy héttel később nyoma veszett kedvenc, fogolyszínű jércémnek. A róka/görény/nyest/kóborkutya biztos kihasználta a korai szürkületet, és elkapta a tapasztalatlan jószágot. Na, ez már igazán rosszulesett! Ez a jérce a büszkeségem volt, és épphogy csak elkezdett tojni… Persze az én hibám volt, ami történt.

Tudhattam volna, hogy a hosszabbodó éjszakákkal a ragadozók is hamarabb megindulnak.

Ráadásul ilyenkor, ősszel kevésbé találnak a természetben elejthető zsákmányt, így még inkább behúzódnak a falvakba, városokba. Korábban zártuk hát az állatokat, és azt hittem, ez elég lesz a védelmükre.

Mégis megtörtént a baj. Anyukám, aki zárni szokta a baromfikat, egy este nyitva felejtette a kacsák ólját. Másnap reggel totális pusztítás képei fogadtak. Az ólban négy kifektetett fiatal állat, az udvaron a lerágott fejű Dara, a kertben szétszórva a többi.

Pizsamában sírva jártam egyiktől a másikig.

A legrosszabb az volt, hogy a növendékkacsák közül kettő még élt. Elcsuklott nyakkal feküdtek, halkan sipogva, mint pelyhes korukban.

Mikor megpróbáltam felállítani őket, kaszáló lábakkal eldőltek. Iszonyú szánalom járt át. És rettenetesen dühös voltam. Anyukámra. Magamra. A ragadozóra. Persze értelmetlenül. Anya fáradt volt, így feledékeny. Én megbíztam benne, mert miért ne tettem volna. A ragadozó pedig úgy viselkedett, ahogy a fajtája, ha bőséges zsákmányra akad. Volt már ilyen, ezelőtt két évvel az első tyúkjaim, kakasom épp így pusztultak el. Akkor készítettük a tömör faajtókat az ólakra. És a tyúkok után maradt tojásokat beraktam a szomszédomtól kölcsönkért keltetőbe. Régi álmom volt a keltetés, akkor próbáltam ki először, így végül sikerült a veszteséget örömre fordítani.

De most nem volt mit keltetni. Anyukám felajánlotta, hogy kifizeti a kacsák árát. A szeretetet, a törődést, az örömet, amit a gyarapodásuk látványa okozott minden egyes nap, nem lehet megfizetni, mondtam neki keserűen.

Próbáltam életet lehelni a megmaradt két kacsába. Kézből itatgattam őket, támasztottam jobbról-balról. Hiába, eldőltek, és csak pislogtak némán, fájdalmasan. Férjem elindult dolgozni, én meg rohangásztam ki-be.

Még az állatorvosunkat is feltelefonáltam, de ő azt mondta, a ragadozó megnyomhatta a nyakukban az idegeket, gyógykezelésnek nincs értelme. Ha nem vágom le őket, lassan eléheznek majd.

Nem akartam, hogy szenvedjenek, de magam voltam otthon a három gyerekkel, és kacsát még sose vágtam. Ilyenkor szerencse, hogy az embernek vannak szomszédai. Az én szomszédasszonyom faluról került ide, régen sok állatot tartottak. Felpakoltam a gyerekeket, átsiettünk, és megkértük, végezzen szerencsétlen kacsákkal. El is jött, de vágni és kukába dobni őket a többi mellé, nem akarta. Takarékos asszony, azt mondta, ezeket meg lehetne még sütni. Állatorvosom is egyetértett. Így szomszédasszonyom délután levágta, anyukám megpucolta őket.

Miközben végeztem a napi teendőket, ezer gondolat kavargott a fejemben. Kislányom rám is szólt, hogy minek szomorkodom, hiszen a kiskacsáink megmaradtak, örüljek annak. Nem tudtam örülni. Az első, gyönyörű, saját keltetésű kacsáim… Persze igaza volt a lánynak, szerencse, hogy a kacsák két külön ólban voltak. Ha megnő ez a tíz kicsi, lehet válogatni belőlük, vágni is, tojónak is. Épp csak egy gácsért kell majd valahonnan szerezni. Ha nem jutnak ezek is a másikak sorsára… Csapdát kéne állítani! Mikor a gyerekek lefeküdtek, átböngésztem az internetet. Minőségi rókacsapda, vagy nyestcsapda. Jól hangzik. De élőcsalival működik csak igazán jól. Na nem, köszönöm szépen! Mit rakjak bele? Talán a megmaradt kiskacsáimat?! Vagy húzzuk ki a villanypásztort a baromfiólhoz is? Elég lesz az?

Utánaolvastam, ki hogyan oldotta meg a ragadozóproblémát, és rátaláltam egy blogbejegyzésre, ami alatt a hozzászólók sorra hasonló támadásról panaszkodtak. Egyik is, másik is hozzátette, hogy emiatt most aztán már nem tartanak tyúkot, libát, kacsát. Semmit.

Akkor úgy éreztem, elfáradtam. Minek küszködök én ezzel az egésszel? Mikor más leül a tv elé, én szaladok ki az állatokhoz. Míg ágyba nem kerülök, egy perc nyugtom sincs. Földünk nincs, a takarmányt venni kell. Ha forintosítanám a gazdaságot, nem hiszem, hogy kijönnénk akár nullára… Így meg aztán, hogy más öli le a jószágot, végképp nem. Ha pedig elpanaszolom egy laikusnak, mi történt, mit kapok? „Kár, persze, de hát úgyis le akartad vágni őket, nem? Álszent vagy, mit sajnálsz rajtuk?” Hogyan magyarázzam meg, hogy igen, levágtam volna, de nem így. És nem mindet! Egyébként is, addig még napok hosszú sora várt volna rájuk. Napok, amikben jókat ettek, szaladgáltak, fürödtek volna. Én ezeket a napokat gyászolom.

Megéri-e nekem dolgozni a jószágokkal? Megéri-e születni egy haszonállatnak, ha így ér véget az élete? Vagy akár egy kés alatt? Nem hagytak nyugodni ezek a kérdések.

Estefelé aztán végigmentem a gazdaságon. Etettem, itattam, fejtem, összeszedtem a tojást. És elnéztem a megmaradt kiskacsákat, amik jókedvűen, farokrázogatva rohangásztak az anyjuk körül. Akkor úgy éreztem, a kezdet és a vég adott, de köztük ott van az a sok szép, fényes nap. Ha véget is ér az élet, azokért a napokért megéri születni.

És ha én feladom, mert félek a veszteségtől, kevesebb örömben lesz részem, és jövőre kevesebb kiskacsa bújik ki a tojásból erre a nagyvilágra.

Úgyhogy megráztam magam, és arra gondoltam, a veszteség arra való, hogy tanuljunk belőle. És hogy milyen régóta szeretnék már egy pásztorkutyát. Egy mudit. Amivel megtanulhatnék terelni, amivel a gyerekek játszhatnának. És ami megőrizné nekem a jószágot.

Zala kutya már úton van felénk egy nógrádi juhászatból. Remélem, hamarosan arról számolhatok be, hogyan tanul bele ő a hivatalába, és én a pásztorkutyázásba.

Forrás: Kistermelők Lapja