Akit a fa rabul ejtett

Gáspár mester faszobrásznak vallja magát, akinek keze alól valóban számtalan különlegesen faragott dísz- és használati tárgy került ki az idők során. Erről tanúskodnak az otthonában, hetényegyházi műhelyében található bútorok, speciális kiegészítők, egyedi alkalmatosságok. Ahány, annyiféle, és mindnek megvan a maga története. „Mintadarabok, attól ilyen sokfélék.” – magyarázza a házigazda, mutatva az asztal körül a különböző stílusú tölgyszékeket.

Így aztán a munkássága javát fotók dokumentálják, honlapján is, papírképeken is. Utóbbiban tallózunk. A hétköznapi élet tárgyai, az étkezőgarnitúrák, kazettás szekrények, borospincebútorok, saroktékák, tükrök, fatálak mellett vadászkellékek, faragott fegyveragyak éppúgy megjelennek, mint a templombelsők, síremlékek, vagy a játékos térplasztikák. Hamar kiderül az is, honnan e megnyerő sokszínűség. „Választott szakmámban a sokrétűséget a rendelések hozták. Kinek mire volt szüksége. Én meg kellő merészséggel elvállaltam, nem akartam nemet mondani. Inkább beletanultam, mert izgatott a kihívás, az vitt előre. Az új próbálkozások mindig új tapasztalatot adtak. A művészettörténeti stílusokba is fokozatosan ástam bele magam, aszerint, hogy épp minek kellett alaposabban utánanéznem.”

Ott játszottam a forgácsban

Minden pálya elkezdődik valamikor. Gáspár Péter sorsa igen korán eldőlt, még ha erről ő akkoriban nem is tudott. „A fa iránti rajongás mindig megvolt bennem.

Nagypapám bognár volt Tiszakécskén, és mivel sokáig náluk nevelkedtem, apró gyerekként magamba szívtam a fa illatát. Szerettem azt a környezetet. Felnőve mégis nyomdászként kezdtem dolgozni, és Pesten főiskolára jártam.

Mígnem egy nap valahogy Újpestre keveredve megláttam a Faszobrász szövetkezet feliratát. Úgy éreztem, be kell mennem, meg kell néznem. Egy hét múlva már náluk dolgoztam, otthagyva csapot-papot, nyomdai főiskolát. Azóta a fa rabja vagyok.”

Mikor némi kajánsággal megkérdezem, a szövetkezetben vajon széklábakat kellett-e gyártania, nevetve vágja rá: „Azt is!”. De megnyugtat, nem járt úgy, mint Michelangelo Madách utópiájában. Sőt a mívességet, a fa ismeretét, a szerszámok használatát is náluk sajátította el. „Már nagyapa műhelyében barátkoztam a fával, az igazi szakmai fogásokat mégis a szövetkezetben lestem el. Sajnos a faszobrász iskolába 24 évesen már nem vettek föl. Ám, mivel nagyon érdekelt az elmélet is, igyekeztem képezni magam az összegyűjtögetett szakirodalomból és gyakorlatban a tapasztalt mesterektől.”

Templomok titkai

Régi időkben, a céhes világban komoly mestermunkát kellett letenni az iparosnak, hogy elfogadja a szakma. Ha egyetlen tárgyat választhatna ki, mi lenne az, mire legbüszkébb a pályájából? – tudakolom. „Talán egy oltárra, amit a jászkarajenői katolikus templom számára faragtam. Gazdagon díszített, neogót stílusú, szembemiséző oltár, ami illeszkedik templomi környezetéhez. Rendeltek hozzá felolvasó állványt, székeket is.” Most is templomi bútoron dolgozik. Friss munkája egy készülő padvég, pácolt hársfából, rokokóba hajló barokk motívumokkal.

Készítője annyit árul csak el, hogy a község próbálja eredeti állapotához hűen helyreállítani a templomot, de anyagi erejük véges. Így a teljes padcserét a díszes padvégek látványával tervezik kiváltani. A szakrális alkotások, templombelsők, feszületek, szentek szobrai mellett síremlékek, kopjafák is kikerülnek a műhelyből. Ahogy Gáspár Péter szomorúan megjegyzi, legutóbb kedves barátja kopjafáját készítette el emlékül.

Halat, vadat

A faragványok közt külön fejezet az állatoké. Házigazdánk nagy lókedvelő, maga is tartott többet, és szívesen formálja meg őket. Falra szerelhető lófejes nyeregtartóit egy igényes istállótulajdonos rendelte, akárcsak az épület homlokzatára a lovas domborművet. A jellegzetes kutyafigurákat egy rottweilertenyésztő kérte a lépcsőkorlát tetejére. Vadászoknak készít erdei, vadászjelenetes bútorokat, fegyverszekrényeket. A trófeaalátéteknél figyelemmel van arra, mihez szolgál majd. Másmilyen, ha őz- vagy szarvaskoponya kerül rá aganccsal, más, ha vaddisznóagyar. A rávésett dátumon túl a montírfa díszítése utal az elejtés helyére is: makkos, tölgyleveles, tobozos, havasi gyopáros – aszerint, milyen területen élt a vad.

Árulkodó, hogy a saját puskájára, amivel vadkacsázni szokott, nem jutott egyéni díszítő faragás…

A vadpecsenyékhez aztán jól passzolnak az állatfigurás fatálak. Gondoltam, kiéli bennük játékos ötleteit, elszórakozik velük. Tévedtem. „Ezeket megrendelésre kérik halászcsárdák, vadvendéglők dekorációnak. Egyidőben annyira kapós volt, hogy nem győztem eleget készíteni. Nincs időm saját kedvemre szobrászkodni.” Büszke viszont a KEFAG Zrt.-vel együttműködve Bugacon felállított Trianoni emlékoszlopra, és az alföldi erdősítések emlékművére. A szabadtéri kompozíció központjában az erdőt telepítő kezek, körben az alföldi erdősítés jellegzetes fái, az akác, a nyár és a feketefenyő szimbólumai.

Fák izgalmas természete

Amikor egy faanyagot a kezébe vesz a mester, lényegében eldől, hogy mi lesz belőle. A készülő tárgy funkciója és a fa jellege szorosan összefügg.

Kedvelem én is, nem egy rapszodikus fa. Egy tölgy- vagy akácfa sokkal hajlamosabb a repedésre, a mozgásra, még a megmunkálás után is. Persze van sok más jó tulajdonságuk, napi használatra fontos, hogy szívós, tartós legyen az anyag. Klasszikus bútorfa a tölgy, a dió, a cseresznye. Nemcsak kemények, erősek, még szépek, dekoratívak is.”

De mitől is szép a fa? Neki szobrász szemmel vajon mi jelent izgalmas, dekoratív anyagot? Válasz gyanánt behoz a műhelyből egy sima, natúr diófatáblát. Olyan, akár egy festmény. Az erezet, a geszt és szíjács színjátéka, a csomók sajátos rajzolatot adnak. „Ez itt egy szekrényajtóbetét, ami önmagában is nagyon mutatós. Kimondottan szeretem, ha van játékosság a faanyagban.” A szépség persze nem elég, vannak speciális szempontok is. „Sok borospince-bútort faragtam, amiknek a párásabb klímát is bírni kell, nem gombásodhatnak. Erre a tölgyfa alkalmas, nyárfát viszont tilos lerakni, hiszen a laskagomba is azon terem. Az akác pedig még a tölgynél is jobban megfelel kültéri használatra, ellenáll az időjárás viszontagságainak. Ezért készítem a síremlékeket akácfából.”

Eltűnő tuskók

Az alapanyagok beszerzése hol egyszerű, hol kalandosabb. A fák zömét erdészetektől vásárolja, korántsem úgy, szálanként válogatva, ahogy azt a laikus ember elképzelné.

A csemegékhez néha szerencse is kell. „Kedvenc bútorfám a japánakác. Kemény, de jól megmunkálható, hálás anyag, és gyönyörű a színe, rajzolata. Nálunk ez szórványfa, nincsenek belőle erdők, parkokban volt divatos. Városrendezéskor többet kivágtak itt Kecskeméten, és azokból sikerült hozzájutnom.”

A nappali felét uraló robusztus nyárfatuskó-asztalt és a hozzávaló, trónszék jellegű ülőalkalmatosságot jórészt a természet alkotta. „Kellett rajta azért némileg alakítani, pedig a sokmázsás, hatalmas rönköt megmozdítani se volt egyszerű. Főleg a nyers, elágazó gyökerekkel. Bánatom, hogy ilyen pompás tuskókat már alig lehet beszerezni, nem divat kiszedni a földből. Ma már jön egy traktor nagy fúróval és szétfúrja, nem bajlódnak vele. Ehhez a darabhoz Eszter lányom, aki maga is szobrász, annyira ragaszkodik, hogy nem engedi eladni.” Gáspár mester még arról is mesél, hogy szereti meghagyni a fák saját, természetes színét.

„Nem kell pác, festés, úgy a legszebb, ha marad natúr színében a fa, legfeljebb olajozva van. Az olaj kiemeli a rajzolatot, feltüzeli az eredeti tónusokat.”

A szabadság ára

Itt minden darab egyedi megrendelésre formálódik, készítőjük épp ezért igényli a személyes találkozást, egyeztetést. „Szeretem ismerni a megrendelőt, hogy mit kíván valójában, milyen az ízlése. Nem jó, ha nincs semmilyen ötlete, fontos, hogy legalább az irány meglegyen, a szakmai részt megoldom én.” Jó példa erre a gyönyörű, palmettás, tarsolylemez-ihlette étkezőgarnitúra története. „Orvos ismerősöm kérte a bútort, csomoros nyárfából. Mikor véletlenül meglátta a falinaptáromon a nagyszentmiklósi kincs fotóit, arra gondolt, milyen lenne a garnitúra tarsolylemezes motívummal. Megcsináltam neki.” Akadnak néha bizarr históriák is, előfordul, hogy kámforrá válik a megrendelő. A falon függ egy családi címer, feketedió fából mívesen kifaragva. Ennél konkrétabb, személyre szólóbb tárgyat nehéz volna kitalálni. Csakhogy a megrendelőnek elfogyott a pénze, és itt felejtette. A faszobrász belső békéjét nem dúlják fel az efféle esetek sem. Bölcsen tekint a szakmájára, életére.

Távozóban még megnézzük a műhelyt, melynek egyik termében a nagy szerkezeti részek készülnek, gyalugépek, szalagfűrész, asztalos marógép, szalagcsiszoló segítségével. A másik helyiség a kézi megmunkálásé. Köröskörül különböző méretű és fajtájú vésők regimentje sorjázik. Több mint félezer finom kéziszerszám. Gáspár mester annyit mond: „Már nyugdíjas vagyok, de amíg a kezembe tudom venni, le se akarom tenni a vésőt.”