0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. július 14.

Méhészkedés háború idején

Ütött-kopott kamion áll meg az ismerős nagylucskai méhész háza előtt. A jármű ponyvája ugyancsak szakadozott, felfedezni vélek rajta néhány golyó ütötte lyukat is. Vászja, a sofőr, igazán nem mondható bőbeszédűnek. Kérdő tekintetem láttán csak annyit jegyez meg, hogy a kamiont az unokaöccsével közösen használja.

A rokon meg fuvaroz mindent, és jár is sokfelé… Ő viszont legszívesebben Kárpátaljára jön, most a harmadik fordulónál tart. Műrajokat szállít a messzi Dnyipropetrovszk környékére. Maga is ott méhészkedik. Vallja: a világ legbékésebb foglalkozása az övé.

Bő évtizeddel ezelőtt a kárpátaljai méhészek jövedelmének nagy része nem a méz eladásából származott, hanem a tavasszal jó pénzért értékesített műrajokból. Hatalmas teherautókon vitték őket ezerszámra az ország keleti felébe, és jutott belőlük még távolabbra is, például Szibériába. A felvásárlók minden év áprilisának közepén megjelentek, mivel azokon a tájakon, ahonnan jöttek, a zord időjárási körülmények miatt nincs reális lehetőség a méh­családok kiteleltetésére.

A Krím félsziget elfoglalása után kialakult háborús helyzet miatt az Oroszországba való szállítás nagyon körülményessé vált, csak nagyobb kitérővel, Fehéroroszországon keresztül lehetett megvalósítani.

Az érintettek közül sokan úgy gondolták, hogy a tavaly februári orosz invázióval hosszú időre megszakad a kárpátaljai és az ország keleti felében élő méhészek ilyen jellegű együttműködése, de mint látjuk, szerencsére mégsem ez a helyzet.

– Szomorúan vesszük tudomásul, hogy a boldog békeidőkkel össze sem hasonlítható a mostani állapot – szögezi le nyomban beszélgetésünk elején Biró Ferenc izsnyétei méhész, aki minden évben maga is bekapcsolódik a műrajok eladásának a szervezésébe. – Május első hetére elértük a háromezres tételt, ami a korábbi évekhez képest ugyan jelentős visszaesés, ám mégis több a semminél. Viszont továbbra is elkeserítő, hogy egy évtizeddel ezelőtt háromszor annyi pénzt kaptunk egy-egy méhrajért, mint manapság. Hogy akkor mégis miért csináljuk? És hogy a kelet-ukrajnai kollégák miért teszik továbbra is a dolgukat? A válasz nagyon egyszerű: mert élni kell, élni muszáj.

Valaki a minap úgy fogalmazott: egy erősen zsongó méhkaptárra hasonlít az egész európai mézpiac, ahol a „méhanya” messze nem azzal foglalkozik, amivel kellene…

– Mi itt, Kárpátalján szintén jól érezzük az ebből adódó feszültséget. Hogy mást ne mondjak, a nagybani mézkereskedők potom pénzért szeretnék felvásárolni a tavalyi készletet, amiből sajnos még mindig jelentős mennyiség van raktáron.

Az öreg kontinens nyugati feléből érkező híreket hallgatva szinte biztosak lehetünk benne, hogy a helyzet még jó ideig így marad.

Aki régóta méhészkedik, annak bizonyára sikerült stabil vevőkört kialakítania.

– A háború mindent felülír. Sok ismerős család máshová költözött, akik pedig itt maradtak, azok kevesebb mézet vásárolnak, mivel más, úgymond, fontosabb dologra kell a pénz. A pandémia is erősen visszaszorulóban van – tegyük hozzá, hála Istennek –, így kevesebb figyelmet kap a természetes immunerősítő. Azért nem esünk kétségbe, hisz mindig akadnak új vevők, és a méz, köztudottan, nem könnyen romló élelmiszer.

Újabb könnyítés családi borászatok létrehozásához

Nemrég került az ukrán parlament elé egy törvénytervezet, ami számos eddig előírt engedély eltörlésével megkönnyítené a családi borászatok bejegyeztetését, működését, és nem utolsó sorban piacra jutását. Az új jogszabály kidolgozásában az egyéni bortermelőket tömörítő kárpátaljai érdekvédelmi szervezetek is részt vettek. Nagy László, a Beregszászi Szent Vencel Borrend nagymestere maga is szőlősgazda, és ott volt a tanácskozásokon, amelyeken az új javaslatokat megfogalmazták.

Mielőtt ezekre rátérnénk, mondja el, kérem, miként sikerült elérni, hogy ezekben a sorsdöntő időkben a családi borászatok jövőjét meghatározó kérdésekkel foglalkozzanak a parlamenti képviselők!

– Első hallásra úgy tűnhet, hogy amikor egy ország élet-halál harcot vív, nem az a legfontosabb, hogy elhárítsuk az akadályokat a családi pincészetek fejlődésének az útjából – fogalmaz beszélgetőpartnerem. – Ugyanakkor látni kell, hogy Ukrajnában gyakorlatilag az agrárium az egyetlen még működő ágazat. Ezen belül a szőlőtermesztés és a borászat bír jelentős népességmegtartó erővel. Továbbá érdemes azt is figyelembe venni, hogy a kétezres évek elején a szovjet típusú szőlészeti-borászati kombinátok helyén nem csupán immáron magántőkén alapuló nagyvállalatok jöttek létre, hanem számos családi szőlőbirtok is. Utóbbiak lobbitevékenysége az utóbbi évtizedben egyre erősödött, aminek az eredményeként 2016 óta legálisan működhetnek Ukrajnában családi pincészetek. Korábban csak különböző népünnepélyeken, fesztiválokon, bortúrákon kínálhatták termékeiket, kereskedelmi forgalomba nem hozhatták őket. Mivel még így is rengeteg bürokratikus akadályt kellett leküzdeni, elkészült az új jogszabály.

Lényegében min változtatna az új borászati törvény?

– A bor továbbra is jövedéki termék maradna, ám a licenc megszerzésének a módja egyszerűbbé válik. A családi borászati üzemek bejegyeztetését ugyancsak jelentősen megkönnyíti azzal, hogy az összes engedélyt egyetlen helyen, a fogyasztóvédelmi hatóságnál lehet intézni. Természetesen a borminták vizsgálata és a vizsgálat eredményét tartalmazó tanúsítvány kiadása továbbra is minősített laboratóriumok feladata marad. A kárpátaljai borászok nagy reményeket fűznek az új törvény elfogadásához, hiszen 2016 óta, amikor egyáltalán lehetségessé vált kistermelői borászat létrehozása, sokan belevágtak az engedélyeztetésbe, ám a bürokratikus akadályok miatt csak keveseknek sikerült bejegyeztetni a családi pincészetüket. Abban bízunk, hogy az akkor felmerült problémák végre szerencsésen megoldódnak.

Miként alakul a mostani idény? Lassan elvirágzik fő növényünk, az akác, hogy a hárs lépjen a helyébe.

Erre a kérdésemre már Szűcs Zoltán mezőkaszonyi méhész válaszol.

– Újból bebizonyosodott, hogy igazából nem a kemény mínuszokkal járó téli hónapok jelentik az igazi veszélyt a méhcsaládokra, hanem az, ha ősszel nem megfelelően készítjük fel őket a nyugalmi időszakra – mondja a tapasztalt szakember. – És itt nem elsősorban a megfelelő mennyiségű élelemre, hanem az atkafertőzés terjedésének az akadályozására gondolok.

Mostanra mindenki belátta, hogy a varroa atkával együtt kell élnünk – de korántsem mindegy, hogy beteleléskor mennyire fertőzött a kaptárak népe.

Tavaly sok kolléga kockáztatott, elhanyagolták a védekezést, aminek tavasszal megtapasztalták szomorú következményeit. Jól tudjuk, hogy a háború okozta bizonytalanság nem éppen az előrelátó, hosszú távra való tervezést erősíti az emberekben. Most mégis azt tapasztalom, hogy kollégáim körében az optimista életérzés kerekedik felül. Május közepére mindenki túl van az első pergetésen. Ezt a beavatkozást mindenképpen meg kellett tenni annak érdekében, hogy tiszta akácmézet nyerjünk. Vegyes virágmézből az átlagosnál valamivel kevesebb termett, mivel áprilisban ismét ránk köszöntött néhány hűvösebb időszak, viszont az akác bőséges hozamot ígér. Voltaképpen tavaly is ennek a növénynek volt köszönhető, hogy nem ráfizetéssel zártuk az évet. Ha idén még a hárs is jól sikerül – amire az időjárás alakulását figyelve minden reményünk megvan –, akkor nem dolgoztunk hiába.

Ön szerint a kárpátaljai méhészeket mennyire érinti az európai mézpiac súlyos helyzete?

– Tudni kell, hogy a megyénkben működő méhészek többsége mindig is helyi piacra termelt. Ezzel szemben az Ukrajna belsejében és a keleti végeken tevékenykedő sorstársak mindig is főként exportra szánták portékájukat. Nem is igen tehettek mást, mivel környezeti adottságaiknak köszönhetően rengeteg mézet termelnek arrafelé.

Nálunk egy méhcsalád jó esetben 20 kilogramm mézzel örvendeztet meg bennünket egy szezonban, ott viszont nem ritka a családonkénti 200 kilogrammos átlag.

Hja, ha az ember fia egy 10 ezer hektáros, eltérő időben virágzó napraforgótáblán tudja vándoroltatni a méheit! De visszatérve Kárpátaljára, igaz, hogy a fegyveres konfliktus következtében sok ismerős család elmenekült, ám lassan azt tapasztaljuk, hogy akik kényszerűségből költöztek a vidékünkre, nagy bizalommal vannak a helyi termékek iránt, és az itteni méz iránt is. Szomorúan, de azt is tudomásul kell venni, hogy kiöregedőben van az itteni méhésztársadalom, és egyelőre nincs utánpótlás. Tehát amit idén megtermelünk, arra reményeink szerint akad vevő is.

Az Agrárminisztérium kapcsolatrendszerében lévő külhoni ma­­gyar gazdák programjairól a www.hatartalangazda.kormany.hu honlap tájékoztat.

 

Forrás: Magyar Mezőgazdaság