0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. június 19.

A kis herceg módszere – Az állatok szelídítése, idomítása

Sokan gondolhatják, hogy az állatok szelídítése, idomítása cirkuszi műfaj, ám ez nem teljesen igaz. Legyen szó szinte bármilyen állatról, igen hasznos, ha valamennyire megszokta az ember közelségét. Ha menekül, vergődik, amikor benyúlunk hozzá, vagy az állatorvos munkáját úgy nehezíti, ahogy csak tudja, az nem szerencsés…

Az idomítás az állatok viselkedésében bizonyos feltételes reflexeket kialakító emberi tevékenység. Ez valamennyi gazdasági állatnál kisebb-nagyobb jelentőséggel bír, sőt egyes esetekben (például lovaknál és kutyáknál) az állat használati értékét döntően befolyásolja fegyelmezettségének és idomítottságának a mértéke. Állatkertekben is nagy szerepe van annak, hogy az emberre veszélyt jelentő vadállatok képesek legyenek bizonyos feladatok végrehajtására, aminek köszönhetően a gondozók rácson keresztül is meg tudják vizsgálni az állatok egészségi állapotát.

Az állatidomításnak van negatív hozadéka is – nem alaptalanul –, hiszen sokan még mindig a láncra vert medve táncoltatására asszociálnak, pedig azóta már bizonyított, hogy az állatok pozitív megerősítéssel, jutalmazással történő nevelése sokkal hatékonyabb, mint a büntetésekkel végzett, félelmen alapuló tanítás.

A cirkuszokban az állatokra épülő számok folyamatosan visszaszorulnak. Ha az állatokat nem kényszerrel és fájdalommal, hanem jutalommal tanítják meg a produkciókra, és természetes viselkedésformáikra alapuló tevékenységet várnak el tőlük, az örvendetes. A probléma ott van, hogy ezeket az állatokat folyamatosan utaztatják, ezért aligha biztosíthatók számukra olyan körülmények, mint a kellő mozgástér, ingergazdag környezet és a nyugodt pihenés lehetősége…

Csak pozitívan

A Budakeszi Vadasparkban jó példa a pozitív megerősítésre az ott élő Muci nevű aranysakál, aki tréningjei során kézjelekre végzi el a szükséges mozdulatokat, amiért jutalmat kap. A napi sakáltréning azon túl, hogy megmozgatja az állatot – aki láthatóan élvezi a foglalkozást –, a látogatók számára is látványosságot jelent, emellett a foglalkozással a gondozók naponta meg tudják vizsgálni az állat állapotát a rácsokon keresztül. A gondozók elmondták, hogy egy vadállat tanítása merőben eltér az olyan, már hosszú ideje emberhez szokott, domesztikált állatétól, mint amilyen a kutya. Míg a kutya érti azokat az emberi gesztusokat, mint amikor csúnyán nézünk rá vagy rászólunk, az aranysakálnál ezzel nem lehet elérni semmit, maximum csak félelmet kelt benne. Ezért a tanítása úgy zajlik, ha jól csinál valamit, akkor jutalmat kap, ha rosszul, akkor nem történik semmi. Így a bizalom is megmarad, és a jutalmakkal fokozatosan egyre engedelmesebb lesz az állat.

A cirkuszokból indult a szelíd-idomítás

A szelíd-idomítás módszerét Carl Hagen­beck dolgozta ki, aki a 19. század végének legnagyobb vadállat-kereskedője volt. Rengeteg vadállattal dolgozott, amiket életben kellett tartani, ezért Hamburg mellett kialakított egy területet, ahol a távoli tájak állatai hozzá tudtak szokni az európai klímához, akklimatizálódhattak és megismerték az itt rendelkezésre álló tápláléknövényeket.

Az állatokkal való humánus bánásmódot nagyon fontosnak tartotta, hiszen elsősorban állatvédő volt és csak másodsorban kereskedő.

Hagenbeck sokat szörnyülködött az akkoriban alkalmazott kegyetlen idomítási módszereken, melyek az állatokban félelmet keltettek, tehát a feladatot félelemből hajtották végre. 1887-ben megnyitotta saját cirkuszát, ahol forradalmi újítást vezetett be, a szelídtréning-módszert. Ennél megfélemlítés helyett jutalmazással ösztönözték munkára az állatokat.

Két másik cirkusztechnikai újítása is volt a híres szakembernek, melyek máig használatosak. Egyik a tunel, az állatok zárt közlekedőfolyosója a cirkuszban, valamint a gitter, a porondot körülölelő ketrec, ebben az állatok nem érzik magukat sarokba szorítva.

Hagenbeck módszerét arra a meggyőződésére alapozta, miszerint a ragadozók megérzik és hallgatnak a kedvességre. A fogságban született vadállatok szerinte békésebbek és jobban kötődnek az emberhez, mint a vadon befogott fajtársaik.

Ezért, ha az idomár türelmesen és pozitív megerősítéssel foglalkozik velük, a vadak nemcsak a feladatokat jegyzik meg, hanem a jutalmazást is. Ezért ez az idomítási módszer a félelem helyett a bizalomra épülő kapcsolat.

Idomítás, kiképzés a rossz cél érdekében

A megalázó göncökbe öltöztetetett, szájkosárral és láncra verve mutogatott állatokon kívül az idomításnak volt egy másik sötét időszaka is, ami nem a szórakoztatóiparra épült.

A háborúkban, a gépjárművek elterjedése előtt azok az állatok szenvedtek leginkább, melyek a katonákat és ellátmányukat szállították – ezek többnyire a lovak és az öszvérek voltak.

De a harcászatban rengeteg más állatot is bevetettek. Delfineket és fókákat képeztek ki felderítésre és arra, hogy ellenséges hajókat robbantsanak fel, de kisebb bombákat denevérekkel is célba juttattak. Ezek általában öngyilkos merényletek voltak, azaz az állatok is áldozatul estek az akció során. A delfinek és fókák azért lettek kiválasztva – szerencsétlenségükre –, mert intelligens állatok, jól tájékozódnak, hosszú ideig képesek a víz alatt maradni. De használtak a harcászatban elefántokat, kutyákat, tyúkokat „képeztek ki” gáz érzékelésére, és a krumplibogarakat is bevetették az ellenség élelmiszer-utánpótlásának tönkretételére. Egyes állatokat csak használtak, másokat idomítottak, speciális feladatokra képeztek ki. Megfertőzött patkányokat engedtek ki az ellenséges területekre, de a kolerával fertőzött legyek és pestises bolhák is csatasorba álltak a történelem gyilkos küldetéseik során. A kipróbált állatok közül egyedül a kémmacskák vallottak kudarcot a harcászatban.

Az első világháborúban a postagalambok üzeneteket és gyógyszereket szállítottak, emellett némelyekre fényképezőgépet szereltek, így a felderítésben is hasznosnak bizonyultak, és a telefonnal ellentétben az így küldött üzenetet nem lehetett lehallgatni.

Az egyik leghíresebb galambkatona Cher Ami volt, aki sebesülten is célba ért az üzenettel, ezzel több mint 500 katona életét mentette meg. Csak a britek negyedmillió galambot képeztek ki a második világháború során, néhány, amelyik megérte a békét, egy-egy katonánál kapott helyet mint megbecsült veterán katonagalamb.

Az egyik melltartógyártó cég úgy segítette a katonákat, hogy a megszokott ruhadarabokat kissé átalakítva „galambtartókat” készítettek, melyekben biztonságosan utazhatott egy-egy galamb a katonák mellkasára rögzítve. Az ejtőernyős ugrásokat követően pedig a madarak visszaindulhattak az üzenetekkel. Kutyákat nemcsak támadásra és őrzés-védelemre, hanem aknakeresésre, nyomkövetésre is kiképeztek a háborúk során, de a munkakutyák ma is sok helyen hasznos segítői az embernek.

Tippek a szelídítéshez

Gyakori eset, hogy egy gazdát cserélő állat nem kézhez szokott. Ilyen esetben fontos, hogy az új tulajdonos mihamarabb a bizalmába férkőzzön, és amennyire lehet megszelídítse, hiszen ezzel sok problémát előzhet meg.

Például a nem emberhez szokott madarak, ha megriadnak, könnyen összetörik a tojásokat, kirúgják a fészekből a fiókákat. Egy díszállat, ha rémült, akkor nem igazán tölti be díszállat funkcióját sem…

A szelídítésben nagy segítség, ha nagyobb helye van az állatnak, hogy tudjon hátrálni, valamint legyen egy olyan búvóhely számára kialakítva, ahová elrejtőzhet és megszokhatja, hogy onnan nem szedik ki, tehát ott biztonságban van.

Az új helyre kerülő állatnak előbb meg kell szokni a környezetét, erre hagyni kell néhány napot, nem szerencsés egyből ezzel egy időben megkezdeni a szelídítést.

Ha megszokta a helyét, akkor kellő távolságban, de látótávolságon belül töltsünk egyre több időt, hogy hozzászokjon a jelenlétünkhöz. Amikor közelítünk vagy felé nyúlunk, soha ne hátulról, hanem szemből tegyük, mert a legtöbb állat számára ijesztő, ha valami hátulról közelít!

Papagájok esetében jellemző, hogy a kisebb testű fajok könnyebben alkalmazkodnak új környezetükhöz, a nagyobb testűeknek már jelentősebb kihívás a környezetváltozást és egy új gazdát megszokni.

Itt is jellemző, hogy ha közeledésünkre a madár hátrálni kezd, akkor ne erőltessük a dolgot, mert ez azt jelzi, hogy az intim szférájában vagyunk. A távolság idővel csökkenni fog, és a madár már akkor is nyugodtabb lesz, ha egyre közelebb leszünk hozzá. Ha sikerül az állat közelébe férkőzni, jó, ha a kapcsolatfelvételt az állat kezdeményezi, azaz ő indul el, mondjuk, a felkínált táplálékért, és azt nem mi nyújtjuk oda neki. A kézből etetéssel érdemes reggel próbálkozni, mert általában ilyenkor a legéhesebbek az állatok. Az állatokhoz is a gyomrukon keresztül vezet az út, érdemes úgy időzíteni, hogy etetés után még velük maradjunk, hogy rögzüljön bennük, hogy a táplálékot a gazdájuktól kapják. Az igazán kedvenc falatjaikat idővel érdemes megpróbálni kézből adni nekik. Először valami hosszabb, távolabbról is elvehető eledellel próbálkozzunk, hogy ne kelljen annyira közel jönniük új gazdájukhoz, akitől még tartanak.

A szelídítéshez nagy türelem kell. Lehetőleg ne tegyünk hirtelen mozdulatokat és semmi olyan gesztust, amit támadásnak vélhetnek, például ne kiabáljunk mellettük. Segíti a folyamatot, ha az állatokhoz mindig ugyanabban a ruhában megyünk be, így jobban megszokják az ember közelségét. Az is előnyös, ha ez a ruha nem az állatvilágban jellemző valamilyen riasztó színnel azonos, inkább sötétebb, pasztell színvilágú darab.

Forrás: Kistermelők Lapja