A britannica.com definíciója szerint az ökológiai lábnyom (ecological footprint, EF) egy személy vagy embercsoport globális természeti erőforrásokra támasztott igényének mérőszáma. A kifejezés az emberiség környezetre gyakorolt hatásának egyik legszélesebb körben használt mérőeszközévé vált. Nagyobb léptékben arra is használják, hogy rávilágítsanak mind a jelenlegi gyakorlatok nyilvánvaló fenntarthatatlanságára, mind pedig az országok közötti és az országokon belüli erőforrás-fogyasztás egyenlőtlenségeire.
Területben mérve
Általában az ökológiai lábnyom azt a biológiailag termőképes szárazföldi (és tengeri) területet becsüli meg, amely egy adott népesség által elfogyasztott megújuló erőforrások biztosításához és az általa termelt hulladékok elnyeléséhez szükséges az uralkodó technológia és erőforrás-gazdálkodás alkalmazásával. Ez a meghatározás némiképp árnyaltabb annál, mint ha csak azt próbálná meghatározni, hogy egy adott földterület vagy az egész bolygó hány embert képes eltartani.
A termeléshez szükséges területekre vonatkozó igényeket teljeskörűen méri: termőföldek, állati termékek előállítására szolgáló legelők, fatermékek előállítására szolgáló erdős területek, halászati célú tengeri területek, a lakhatáshoz és az infrastruktúrához szükséges beépített területek, valamint az energiafogyasztásból származó szén-dioxid-kibocsátás elnyeléséhez szükséges erdős területek.
A „globális hektárban” (gha, ami 2,47 hektárnak felel meg) mért ökológiai lábnyomot különböző léptékekben lehet megbecsülni – egyénekre, régiókra, országokra és az emberiség egészére vonatkozóan. Az így kapott számadatokat össze lehet hasonlítani azzal is, hogy mennyi termőterület – vagy biokapacitás – áll rendelkezésre.
Üvegházhatású gázban kifejezve
A Nature Conservancy meghatározása szerint a karbonlábnyom a cselekedeteink által termelt üvegházhatású gázok (beleértve a szén-dioxidot és a metánt) teljes mennyisége. Az Egyesült Államokban egy személy átlagos karbonlábnyoma 16 tonna, ami az egyik legmagasabb érték a világon. Globálisan az átlagos karbonlábnyom közelebb van a 4 tonnához. (Ahhoz, hogy a legnagyobb eséllyel elkerüljük a globális hőmérséklet 2 °C-os emelkedését, az átlagos globális karbonlábnyomnak 2050-re 2 tonna alá kellene csökkennie.)
A Springer Kiadó Environmental Footprints and Eco-design of Products and Processes (A termékek és folyamatok ökológiai lábnyoma és azok ökotervezése) könyvsorozata külön fejezetben taglalja a mezőgazdasági ágazat karbonlábnyomát. Az indiai szerzőpáros értékeléséből megtudhatjuk, hogy az éghajlatváltozásért felelős üvegházhatású gázokat számos természetes és antropogén forrásból bocsátják ki.
A mezőgazdasági ágazat jelentős arányt képvisel az üvegházhatású gázok teljes kibocsátásából. Mivel a népesség növekedésével az élelmiszerigény is növekszik, az agrárágazatból származó üvegházhatásúgáz-kibocsátás aránya is nő.
A mezőgazdasági szegmensben zajló folyamatok által kibocsátott üvegházhatású gázok teljes mennyiségét tekintjük a mezőgazdaság teljes karbonlábnyomának.
A mezőgazdasághoz kapcsolódó különböző tevékenységek, mint például a szántás, a talajművelés, a trágyázás, az öntözés, a különböző növények termesztése, az állattenyésztés és a kapcsolódó berendezések jelentős mennyiségű üvegházhatású gázt bocsátanak ki, amelyeket a karbonlábnyom három, hipotetikus határokkal elválasztott szintjébe sorolnak. A gépek, a villamos energia, az állattartás és a fosszilis tüzelőanyagok révén történő energiafelhasználás teszi ki a mezőgazdaságból származó szén-dioxid-kibocsátás jelentős részét. A növénytermesztési rendszer, főként a gabonafélék termesztése nagyobb mennyiségű üvegházhatású gázt termel, mint bármely más mezőgazdasági rendszer, például a zöldség- és gyümölcstermesztés. Emellett
a földhasználat megváltozása, beleértve a természetes ökoszisztémák mezőgazdasági célúvá alakítását, az erdőirtást és a betakarítás utáni növényi maradványok elégetését, jelentősen hozzájárul a magasabb szén-dioxid-kibocsátáshoz.
Az ábrákon a különböző élelmiszerek ökológiai és karbonlábnyomát foglaltuk össze. Ehhez társul még az élelmiszerek vízlábnyoma, melynek értékeit összesítve kijelenthetjük, hogy az emberiség édesvíz-felhasználásának 70%-át a mezőgazdaság fogyasztja el.
Az ültetvények környezetterhelése
A szőlőtermesztés sok tekintetben hozzájárul az üvegházhatású gázok kibocsátásához. Nemcsak a műtrágyák, a növényvédő szerek, a víz és az üzemanyagok felhasználása miatt, de indirekt módon a helytelen termesztési gyakorlatok révén, a talajerózió és a talajromlás által is növeljük a szén-dioxid-kibocsátást. Ezt tetézi a jelentős mennyiségű szerves hulladék keletkezése. Tételesen felsorolva, a szőlőültetvények környezetterhelését több területre oszthatjuk. A technológia beavatkozásokat egyelőre döntően gázolajjal és benzinnel üzemelő gépekkel végezzük, így a fosszilis tüzelőanyagok hatása a szőlőültetvény karbonlábnyomában mindig különösen fontos. Óriási beruházási igényük miatt ezek rövid időn belüli lecserélésére egyelőre esély sincs, illetve azok jelenleg a bio- és biodinamikus üzemekben sem kiválthatók. A szőlőtermesztésben használt szintetikus termékek használata, és azok előállítása is jelentős kibocsátást eredményezhet a magas erőforrás- és energiafogyasztás miatt.
A műtrágyák, különösen a nitrogénműtrágyák gyártásából származó magas kibocsátások mellett a szintetikus növényvédő szerek, például a gomba- és rovarölő szerek előállításából származó kibocsátások is különösen magasak lehetnek.
A környezettudatos művelési irányzatokban a növényvédőszer-használat jelentősen csökken, illetve a tápanyag-utánpótlást is természetes szerekkel oldjuk meg. Ráadásul a takarónövény révén ültetvényünk akár szénmegkötést is elérhet. Az intenzív, konvencionális szőlőtermesztéshez képest a környezettudatos irányzatokkal sokat tehetünk az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentése érdekében.
Egy 2023-as olasz tanulmányban 25 észak-olaszországi borászat többéves adatainak összehasonlításával kívánták megállapítani a hagyományos és az ökológiai szőlőtermesztés közötti tényleges különbségeket az üvegházhatású gázok kibocsátása tekintetében. Nem találtak statisztikailag szignifikáns különbségeket a konvencionális és az ökológiai gazdálkodás általános átlagértékei között.
A biogazdálkodással művelt szőlőültetvényeken nagyobb arányú üzemanyag-fogyasztás volt megfigyelhető, míg a konvencionálisan művelt szőlőültetvényeken magasabb kibocsátást tapasztaltak, ami olyan termékek használatából adódik, mint a növényvédő szerek és műtrágyák.
A tápanyag-utánpótlásból származó kibocsátások terén nem találtak különbséget a két gazdálkodási rendszer között.
A Portói Egyetem kutatói áttekintő cikkükben a rendelkezésre álló szakirodalmak alapján próbálták értékelni az egész ágazat karbonlábnyomát. Azt tapasztalták, hogy a szektor maga is igyekszik nyomon követni a szén-dioxid-kibocsátás, illetve annak csökkentése tekintetében elért teljesítményét. A különböző borokra eső szén-dioxid-kibocsátás igen eltérő lehet. A borok karbonlábnyomához elsősorban a szőlőtermesztés és a palackozás járul hozzá. A szőlőtermesztési szegmens fő kihívása a gázolajfogyasztás, míg a palackozási szakasz kardinális pontja az üvegpalackok gyártása.
