Az Oregon Állami egyetem kutatói DNS mintákat gyűjtöttek azokból a bálnacsontokból, melyek szanaszét hevernek az egykori bálnafeldolgozó üzemek körül Dél-Georgia szigetén, az Atlanti-óceán déli részén, illetve a ma élő a kék- és a hosszúszárnyú bálna-populációktól származó genetikai mintákat is elemezték.

„Az anyai vérvonalat gyakran az állatok olyan kulturális örökségével azonosítják, mint a táplálkozó és szaporodóhelyek, mely tudást egyik generáció a másiknak adja tovább.” – idézte Angela Sremba-t a Phys.org, aki a kutatást az Oregoni Állami Egyetem Tengeri Emlősök Intézetében folytatott doktori tanulmányai részeként végezte. „Ha ez az anyai vérvonal elveszik, akkor vélhetően a tudás is elveszik.”

Dél-Georgia egy távoli sziget, nagyjából 800 mérföldre (kb. 1200 km) a Falkland-szigetektől, és számos bálnafeldolgozó üzem működött itt a századfordulótól egészen az 1960-as évekig.

A mészárlás bizonyítékai még mindig jelen vannak a szigeten, melyet több ezer bálnacsont borít – néhány közülük akár 100 évesnél is régebbi – ezeket a feldolgozás során dobták ki. A hideg éghajlat pedig segítette, hogy ilyen sokáig fennmaradjanak.

A bálnavadászat betiltásával a dél-atlanti populációk elkezdtek helyreállni, azonban Dél-Georgia környékén továbbra is ritkán látni ceteket. Ez arra utal, hogy a helyi populáció kipusztulhatott, mondta Scott Baker társ-szerző, az intézet igazgatóhelyettese. Baker utoljára 2020-ban járt Dél-Georgia szigetén egy kutatási expedíció részeként.

– mondta Baker, aki Sremba doktori tanácsadója volt. „A régióba visszatérő bálnák száma még mindig nem túl nagy, de úgy tűnik, hogy kezdik újra felfedezni ezt az élőhelyet.”

Hogy jobban megértsék, hogyan hatott a bálnavadászat a mai populációk genetikai változatosságára, Sremba a szigeten talált csontokból kivont DNS-t elemezte és összehasonlította a korábban közzétette adatokkal, mely a ma élő bálnák genetikai információit tartalmazza.

A doktorandusz és kollégái hosszúszárnyú-, kék-, és közönséges barázdásbálna csontokat azonosítottak, és arra jutottak, hogy bár a mai populációkban is nagy a genetikai változatosság, de vannak jelei annak, hogy anyai vérvonalak tűntek el a kék- és hosszúszárnyú bálna állományokból.

Nem tudtak kimutatni különbséget a bálnavadászat előtti és utáni állapotok között a DNS minták alapján a közönséges barázdásbálnáknál, vélhetően azért, mert nem állt rendelkezésre elég jelenkori minta.

mutatott rá Sremba, aki az Oregon Állami Egyetem Hatfield Tengeri Tudományok Központjának Tengeri Ökoszisztéma és Erőforrás Tanulmányok Kooperatív Intézetében dolgozik, Newportban.

Ahogy ezek az állatok elpusztulnak, az további anyai vérvonal veszteséget fog jelenteni. Ez pedig alábecsüli a genetikai információk megőrzésének fontosságát a bálnák esetében, húzta alá a kutató.

„Figyelemre méltó, ahogy ezek a fajok eddig túléltek. Újabb 100 év múlva azonban nem tudjuk, hogy mi fog változni, és nem is tudunk mérni semmilyen változást, ha nem ismerjük jól a múltat” – mondta Sremba. „Ez a munka lehetőséget nyújt arra, hogy rekonstruáljuk a bálnapopulációk történetét, és segíthet megérteni, hogy mi veszett el valójában az ipari bálnavadászat miatt.”

Az éghajlatváltozás miatt emelkedő hőmérséklet szintén a DNS romlásához vezethet a Dél-Georgia-szigeten lévő csontokban, mondta Baker. Rámutatott, hogy a mostani kutatás azonban lehetőséget ad arra, hogy a történelemnek e részét megőrizzük az utókor számára is.