Ma Magyarországon több mint kétmillió kutya, és még náluk is több macska él. Mellettük pedig megszámlálhatatlan egyéb társállat lakja az otthonokat, az achát csigától a kanáriig.
Nagyjából két évtizede jelent meg egy új-zélandi építész szerzőpáros könyve Ideje megenni a kutyát! címmel. Nos, a házaspár nem lehetett valami nagy állatbarát, mert kiszámolták, egy kutya mennyi húst eszik, és annak „megtermeléséhez” mekkora termőterületre van szükség. Szerintük például egy német juhász táplálására több mint egy hektárra van szükség évente, tehát a kutyák és a macskák eleszik az éhező emberek elől a táplálékot. Ha nem volnának húsevő kedvenceink, akkor több növényi táplálék maradna az embernek, így kevesebben éheznének a Földön. Nyakatekert gondolkodás, több okból is! Egyfelől azt már mindenki tudja, hogy az éhezés többnyire nem a táplálék hiányára vezethető vissza, hanem a globális, igazságtalan elosztásra. A másik érv, ami miatt sántít a fenti állítás:
Ezt a gondolatot kiegészíthetjük még azzal is, hogy a kutyatápokban növényi alapanyagok is vannak. (Persze a hús-nyesedék-növény aránya táponként változhat, a jó minőségű tápok tápértéke gyakran többszöröse annak, mint amihez túl olcsón jutunk hozzá.)
| Ökológiai lábnyomnak azt a kiszámított, elméleti területet nevezik, amely egy adott ember/egyed javainak megtermeléséhez elegendő. Minél „nagyobb lábon” él valaki, annál többet fogyaszt a Föld erőforrásaiból, tehát annál nagyobb az ökológiai lábnyoma. (Egy átlagos, Magyarországon élő embernél ez 3,5 hektár, holott csak 2 „járna”.) |
Pitonok és teknősök
A probléma gyökere sokkal messzebbre mutat. E cikk terjedelme nem ad lehetőséget ennek bővebb kifejtésére, de a gond az emberi népességrobbanás, amely egyáltalán felveti a kérdést a társállatok ökológiai lábnyomáról. Földünk lakossága 1960-ban nagyjából két és fél milliárd volt, ma pedig több mint nyolcmilliárd! Ezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy saját házi kedvenceink is a táplálékkonkurenseinkké válhatnak – legalábbis egyes, radikális nézetek szerint.
