A szigetcsépi Gál Szőlőbirtok és Pincészet ügyvezetője, főborásza nemcsak a szakmát, hanem a fogyasztókat is számtalanszor lenyűgözte. Vállalkozásuk családon belül is szép példája az összefogásnak, ahol mindenki megtalálta a maga helyét, elfogadja a másik szakmai tudását, függetlenül attól, hogy a rokonságon belül milyen helyet foglal el. Idén ünnepelték a családi vállalkozás 30 és a pincészet fennállásának 20 éves évfordulóját. Mivel méltatlanul kevés figyelmet kap, hogy október 15-én a vidéki nők nemzetközi napját ünnepeljük, kézenfekvő volt, hogy ebben a hónapban az ország első női Év bortermelőjét keressük fel.
Kérdésemre Gálné Dignisz Éva elmondta, hogy a szakmai elismerések közül az Év Bortermelője díjra a legbüszkébb, nagy megtiszteltetés volt számára, hogy első nőként megkaphatta. Ugyanakkor szintén nagy örömmel töltötte el, hogy a közelmúltban Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült.
Mint mesélte, tősgyökeres érdi, apai ágon a nagyszüleinek mindig voltak földjeik, egy pici szőlő, gyümölcsös. Az édesapjában is benne volt az ősparaszti vér, s bár más szakmát választott, a háznál 500-600 négyszögöl Ezerjó szőlőt művelt. Fiatalként húzódozott, amikor a nyári szünetben kapálni kellett, de szüreti időben a préselést már jobban szerette. Ma is megvan a 130 éves présük, egy régi bálványprés, ami még az ükszülőké volt.
– Mindig tanár szerettem volna lenni, esetleg orvos. A gimnáziumba biológia-kémia szakra mentem, a harmadév vége felé döntöttem el, irány a Kertészeti Egyetem. Édesapámnak a legnagyobb boldogságára, mert ő szíve szerint szőlész lett volna. Érden is, a Balatonon is volt szőlőnk, minden szabadidejét ott töltötte, és nagyon jó borokat készített.
– vázolta a kezdeteket a szakember, hogy bár sokan voltak végzős lányok, de talán ő volt az évfolyamból az egyedüli, aki végig a szakmában maradt. Budafokon kezdte pályáját a volt Pest Megyei Pincegazdaságnál, 2-es pince, 4-es pince, 12-es pince,… sokszor a napot sem látta. Majd jött a házasság Gál Csabával, aki szőlészként szintén a Kertészeti Egyetemen végzett, s Zsuzsi, az első gyermek, így két év után otthagyta a pincegazdaságot, és egy kis szolgálati lakásban kezdték közös életüket Szigetcsépen, az egyetem tangazdaságában.
– Miután megszületett Csaba fiunk is, én szívem szerint visszatértem volna Budafokra, ahol nagyon jól éreztem magam. Malya Ernő – akit szakmai mentoromnak tekintek –, a szigetcsépi tangazdaság borászatiüzem-vezetője jó kapcsolatot ápolt a férjemmel, aki szőlőágazatvezető-helyettes volt. Ő mondta, hogy szeretné, ha maradnék a szigetcsépi tangazdaságnál, így először laborvezető voltam, majd megtettek egy évre üzemvezetőnek. Közben megindult a tangazdaság privatizációja, a férjem, Csaba pedig – pont idén 30 évvel ezelőtt – céget alapított, a Vitis Labor Kft.-t, melynek fő tevékenysége akkoriban a szőlőtermesztés volt. Én akkor még maradtam a tangazdaság privatizált pincéjénél, eleinte ügyvezetőként, majd főborászként dolgoztam. Az ezredfordulót követően viszont már nagyon el akartam jönni, és addigra, 2002-ben sikerült ezt az épületet – a mai borházunkat – megvásárolnunk, amely akkor nagyon romos állapotban volt – mesélte a borász.
ketten fejlesszék tovább, hiszen már ’99-ben elkezdtek szőlőket telepíteni, és egyre több lett a munka a szőlőültetvények növekedésével. Kezdetben nem voltak gépeik, csak a legszükségesebbek, és mivel szaporítóanyag-termesztéssel is foglalkoztak, elhatározták, hogy törzsültetvényt telepítenek: beadták a pályázatukat első körben 18 hektár törzsültetvényre. – Csaba a törzsvesszőket a badacsonyi kutatótól és egyéb nagy szakmai presztízsű helyekről szerezte be a törzsültetvény telepítéséhez, hogy kiváló minőségű szaporítóanyagot tudjunk értékesíteni – folytatja, s mint mondja, az első ütemet befejezve leadták a számlákat, visszajött egy kis pénz, amit ismét befektettek.
Akkor kezdett az összesen 60 hektár új telepítésű szőlő lassan termőre fordulni, így felmerült bennük, hogy a szaporítóanyag és a szőlő értékesítésén kívül szívesen készítenének bort is a termés egy részéből. Ekkor látták meg a lehetőséget ebben a romos épületben: itt volt a tangazdaság valamikori üzemi étkezdéje, a konyha, a 300 fős étkező. Ahol a renoválás előtt még bokrok nőttek, ma már tartályok állnak. A kúriaszerű épület kívül-belül teljes körű felújításon esett át, és 2004-ben nyitotta meg kapuit Gál Pincészetként.
Az volt az igazi garázsbor-készítés. 2004-ben végre megvolt az első szüretünk – emlékezik vissza a kezdetekre, ami nem volt könnyű. Budafokon borászati előadóként a technológiát kellett előírnia, de magával a gépészeti kivitelezéssel nem foglalkozott, hiszen erre megvoltak a megfelelő műszaki vezetők. Amikor a saját pincészetet beindították, számos műszaki kihívással kellett megküzdeniük.
– Ha nincs a férjem, akkor biztos, hogy még most is egy pincénél lennék főtechnológus, vagy elmentem volna a minisztériumba dolgozni. Neki voltak nagy tervei és bátorsága, bizalma a megvalósításhoz. Először nem is értettem: húsz hektár szőlőt akar telepíteni, hát miből fogjuk ezt megcsinálni? De ketten együtt mindig megoldottuk a problémákat. Családon belül nem olyan könnyű megbeszélni a feladatokat, a terveket, máshol a vezető-beosztott viszonyban ez viszonylag egyszerűbb. Nehéz, főleg amióta Csabi fiunk is belefolyt a munkákba. Például azért, mert a fiúk (a férjem és a fiam), szőlész létükre mindenből szeretnének bort készíteni, fajtatiszta borként. Olyankor jelzem, a realitás talaján maradva, hogy teli kell tölteni a tartályokat, össze kell fejteni, nem lesz elég helyünk, ahol összeállíthatjuk a bort.
Bizonyos szempontból viszont könnyű a családdal dolgozni, mert szerencsére egy hullámhosszon vagyunk a legtöbb szakmai kérdésben is – vallja a borász.